Új Szó, 1974. április (27. évfolyam, 77-101. szám)
1974-04-14 / 15. szám, Vasárnapi Új Szó
;nek nem volt elég bi- azok a lengyel parti- t ki... Ezért is igen 3tek, és a lehető legbi- benníinket. pedig mindkét oldalon ellenfél egymást akar- jazáról. A németek fő- izt-ak« amelyeket tüzér- k a túloldalra, vagy re- az arcvonal mentén, gépről leszórt röpcédu- , és ilyenkor mi is el- rát, és mohón olvastuk, lit rajtuk kinyomtatva: >zzátok fel hiába ifjú t, bár visszavonul, ka- Rövidesen megjelennek odafegyverek, amelyek sereg győzelmét.“ ilenlétében nyíltan neibb agitáciős módszert ból beszéltek át hoz- •ul. Többnyire hadifog- kat és tiszteket szólalták, milyen bánásmódit, és felhívták a nácl- jy álljanak át a Vörös ásodik nap megszólal- dig este, amikor már /olctól tízig, néha éjfé- z adásokat. Egy szerda tt átszöktem volna a ar hadifogoly tiszt be- jy fél kilencig csend mesén hallgatta, mit /oltak, akik azt inond- íég találkoztak vele, a emlékszem. Fél kilenc lefonált a tüzérosztály icsoda anyámasszony ereink. Eltűrik ezt t. Semmisítsék meg mögött ide-oda jáközvetítik a proítttik, és később sem Inálhatták az oroszok, :tán hallható volt, de hol sem lehetett lát- esen bevilágította az Nekem az volt a leg- , hol onnét hallatszott eveztük —, pedig min- Slt. Fél kilenctől aztán örgés. A tizenöt cen- k a tüzet. A parancs szerint, mivel a célpont láthatatlan volt, mindig oda kellett tüzelni, ahol éppen megszólalt a hang. De hiába ügyeskedtek a tüzéreink, nem tudták elhallgattatni a hangot. A negyvenedik lövés után bevetették a Göring-ütegeket is. Jól láttam az egész „tűzijátékot“, mert aznap éjszaka éppen szolgálatom volt az egyik tüzérfigyelőben. Ügy hatott a dolog, mintha a tüzérségünk egy szellemmel vívott volna hiábavaló harcot. Talán száz lövést is leadtak, de a hangot nem lehetett elhallgattatni... Bátor fickó lehetett a tiszt, akkor sem hagyta abba, amikor a leghevesebben tüzeltek rá. Néha meg is szakította a mondókáját, és átkiáltott: „Hiába lőnek, uraim, nem találhatnak el, mert csak a szellemem van itt. A testem Budapestet védi a Führer megszállóival szemben.“ A hang egyszer csak arról kezdett beszélni, hogy az egyik német lüzérosztály parancsnoka szombat este barátsági ünnepi vacsorát ad a magyar tüzéreknek. Felszólította a magyar tüzérparacsnokokat, nehogy elmenjenek az ünnepi vacsorára, mert a szovjet tüzérség szétlövi a házat, ahol a vacsora lesz. Erre ugattak aztán fel istenigazában a Göring- títegek. Aztán három napig nagy volt az izgalom. Mindenki várta, vajon a szovjetek megtartják-e ígéretüket. Katonáink mindenfelé arról suttogtak, hogy a tüzértisztjeink igencsak be vannak rezelve. Sokan állítólag inkább lemondanak a finom falatokról, de nem viszik vásárra a bőrüket. Lantos századostól megtudtam, hogy a németek megváltoztatták a vacsora színhelyét, de a megrendezésétől nem álltak el. Szombat reggelig annyi magyar tiszt jelentette be távolmaradását, hogy a tüzérosztály parancsnoka megfenyegette az ülegparancsnokokat: ha nem hagyják abba a komédiázást, parancsban teszi kötelezővé a megjelenést. A németek már méltatlankodtak, hogy a magyarok szabotálni akarnak egy német rendezvényt, amivel tulajdonképpen elárulják a német—magyar fegyverbarátságot. Néhány tüzértiszt szombat délután beteget jelentett, mások szüntelenül a latrinára futkostak izgatottságukban. Elérkezett a szombat este. Aznapra nem voltam beosztva a figyelőbe, így vacsorakiosztás után egy kassai barátommal, Borcsik zászlóssal kimentünk a gesztenyefasorba. Beszélgettünk és figyeltük az arcvonalat. Csend volt. A hold, mivel elég korán kelt, nyolc órára megint bevilágította a terepet. Vártuk, ml lesz, mindenkit két kérdés tartott izgalomban: beváltják-e az oroszok ígéretüket, és hogy miről fog beszélni ma este odaátról a magyar tiszt. A rügyező, piros virágú gesztenyefák nesztelenül álltak. Ágaik teltek voltak. Mintha csak a feszült várakozástól duzzadtak volna. Némelyik fának a törzse mellett feküdt a koronája, úgy sorakoztak a félhomályban, akár a lefejezett katonák a vesztőhelyen. A legtöbbjük csonka volt, sokat pedig feketére perzseltek a lángszórók. Kilenc óra tájt már alig bírtunk uralkodni izgalmunkon. Egyre a falut lestük. Nekünk ugyanis fogalmunk sem volt róla, hol rendezik az ünnepi vacsorát. Minden gondolatom az volt, megtalálják-e az oroszok a házat. Egyszer csak a túloldalról harckocsi-zúgás ütötte meg a fülünket. Kezdődik a hangszórós adás — mondtuk szinte egyszerre. De tévedtünk — aznap este nem jelentkezett a propagandista tiszt. Másnap sem és azután sem. Néhány perc múlva viszont felugattak a „Sztá- lin-orgonák“, elbődültek a szovjet nehéz ágyúk, és a faluban egy ház (emlékszem, egy kert közepén magányosan álló ház volt, fákkal körülvéve) füstfelhőbe borult, aztán égni kezdett, többször megismételt össztüzet kapott. Amikor elhallgattak a szovjet fegyverek, a szétlőtt ház kertjéből alaktalan zsivaj hallatszott. Itt-ott kétségbeesett kiáltások-jajdulások szakadtak ki a lármából. Rohantunk a házhoz. Nem volt túl messze, hamar odaértünk. Minden irányból egyre többen jöttek. Percek alatt nagy csődület támadt. Néhány tiszt persze mindjárt pisztolyt rántott. Oszolj! Oszolj! — kiábáltak. — Mindenki vissza! Az oroszok aknatüzet zúdíthatnak ránk. Ez bizony igaz volt. Mi is azonnal felfogtuk, milyen ostobán cselekedtünk. El is iszkoltunk onnét nyomban. A csődület, amilyen hamar támadt, olyan hamar szétoszlott. Leggyorsabban persze a vacsora résztvevői a tüzér százados és őrnagy urak szedték a lábukat. Eszeveszetten ugráltak ki az ablakon, és menekültek mint a kifüstölt rókák. Már aki életben maradt. Zömmel németek voltak, magyar tiszt kevés akadt köztük. Az oroszok szerencsére nem vettek aknatűz alá bennünket. Megelégedtek a néhányszor megismételt össztűzzel. Fergeteges tűz volt — annyi bizonyos. Aznap este és másnap mindenfelé a tiszti vacsorát tárgyalták. És még azután is sokáig maradt beszédtéma az egységeknél. Odaveszett vagy tizenöt német liszt, őrnagyok és alezredesek is. Persze, a legtöbbjük úgy költözött át a másvilágra, hogy nem is tudott róla. Már az elején lerészegedtek ... Magyar mindössze három pusztult ott. Nem is vett részt csak hat a vacsoránál. Többet nem sikerült oda verbuválniuk. Fenyegetésekkel sem. Egy Gulyás nevezetű százados Végh főhadnaggyal már az ünnepi megnyitó után meglépett. Végh főhadnagyot jól ismertem. Másnap, amikor kérdeztük, azt mondta: azért tűnt el, mert ő jobban tiszteli a szovjet tüzérséget, mintsem hogy nyugodtan asztalhoz ült volna. Inkább nem vacsorázott. Lantos százados, akihez őszinte barátság fűzött, ott pusztult. Kevés olyan derék emberséges tisztet ismertem, mint ő volt. Az alázatossága és a becsületessége miatt veszett oda. Hetekig furdalt a lelkiismeret, mert nem beszéltem le róla, hogy odamenjen. Végh főhadnagyot is igen bántotta a halála. Azt mondta, megpróbálták rávenni, hogy szökjön el velük, de hiába. A magyar becsületre hivatkozott. Bezzeg a linkóciak és az embernyúzók életben maradtak. Mert gyávábbak voltak annál, hogy elmenjenek a bankettre. Pedig azt hiszem, szívesen elkonyakozgattak volna. Borcsikkal felmértük a helyzetet. És a következő vasárnap éjjel átszöktünk a fronton. Ö, szegény, elesett. VALENTIN POPOV: Harizanov docens már a vége jelé tartott a disszertációról írott bírálatának, amikor hosszú csengetés hallatszott. Harizanov befejezetlenül hagyta a Hippok- ratész-idézetet, tenyerével lesimította megritkult haját, és kiment, hogu ajtót nyisson. Pesa Gatev, a rokonszenves maszek állt előtte, akinek „mindenféle rendszerű öngyújtót javítok és töltök“ cégtáblá- jú műhelye két lépésnyire volt attól a háztól, amelyben a docens lakott. — Jó napot! — dünnyögte félénken a magániparos. — Jó napot! Fáradjon be, foglaljon helyet. Miben lehetek szolgálatára? Csak nem beteg? — Ugyan, doktor úr, egészséges vagyok. — Talán az unokaöccse akar az orvosi fakultásra beiratkozni? — mosolyodon el gúnyosan a docens. — Protekcióért jött? — Szó sincs róla. Hiszen unokaöcsém sincs. Szerelmes vagyok, doktor ... — Sze ... ismételje meg, kérem, nem egészen értem ... — Szerelmes vagyok ... — A szerelem magasztos dolog — mondta Harizanov rövid gondolkodás után. — Nagy erő. Nagy titok... Amikor az ember szerelmes, akkor jobb lesz. Sőt — okosabb! — Nem tudom, nem tudom — csóválta fejét kétkedőn a maszek. — Es a választottja szép? — Szép, becsületes, okos. És milyen elragadó, hogy a fene vinné! Diáklány! Az idén végez. — Azt akarja, hogy a fővárosban maradjon? — Isten ments! Csupán ma este el akarom vinni a kávéházba. — Nagyszerű ötlet, de nem egészen értem, mi közöm nekem ehhez? — kérdezte Harizanov, és erre gondolt: Hej, ha a te helyedben lehetnék, Pesa! — Csak ön segíthet rajtam doktor. Egyedül önben reménykedem. Sorsunk és boldogságunk az ön kezében van! Adja kölcsön ma estére a Zaporozsecét! A doktor sokáig hunyorgott a kese szempilláival. — Ma bizonyára agyondolgoztam magam, az agyamra ment a munka... Hiszen önnek egy pompás fehér Mercedese van... — Tudja, kedves doktor, már mondtam, hogy nagyon okos és rendes lány, és én szeretnék jó benyomást kelteni. De vajon mit gondolna rólam, ha a Merce- desemen mennék el érte? Hogy maszek vagyok? Vagy egy üzlet igazgatója? A Zaporozseccel pedig olyan komoly benyomást ébresztek, mintha mérnök volnék ... Sőt, egyetemi tanár ... Fordította: GELLÉRT GYÖRGY nem tudja, hogy a Pista beteg, és éppen az ő szobájában rejtett el valamit nekem? Szép csendesen odasomfordáltam a Pista szobájához, vigyázva kinyitottam az ajtót, és halkan beléptem... és kővé meredve álltam meg, mert a Pista... igen a Pista hosz- szú hálóingben, a fején rojtos hálósipkával ott guggolt a kis szekrény mellett, és egy nagy üvegből kortyolgatott. Elsikoltottam magam, ő erre sietve bedugta az üveget a szekrény alá, aztán mint egy egér a lyukba, bújt vissza az ágyába, és megfenyegetett: — Te kinek a lánya vagy? Nem mész innen! A papucsom is leesett futás közben, úgy rohantam mezítláb apáékhoz, és sikongatá- somra az egész család összefutott. — A Pista nem beteg már... a Pista iszik ... a szekrényből... Nagy lett a zűr. Elleptük a betegszobát. Csak Juli néni ismerte fel egy pillanat alatt a helyzetet, benyúlt a szekrény alá, és felmutatta az eldugott nagy üveg szilvóriumot. Pista zavarodottan pislogott. Csak mikor a gyerekei egymás hegyén-hátán ölelgetni kezdték, és könnyes nevetéssel éltették az öreget, akkor mordult rá a feleségére: — Ha a kupicát meg a pipámat elveszitek tőlem, akkor én sztrájkolok! Ezt mondd meg annak a halottkémnek is! Még tizenhárom húsvétot élt meg. Fejfájára most már joggal vésték, hogy özvegy Simonyi István, mert Juli nénit Is ő kísérte ki nyolc évvel előtte a kis falusi temetőbe. P. Románok: MUNKADAL 1 kereshe- i, a ti mu- gyertek, . Egyetek, mi, legyen alma ... hétfőjére sem dör- sni az el- ba, a karo- elmásztak. piros tócsák én a nyuszi
