Új Szó, 1974. április (27. évfolyam, 77-101. szám)
1974-04-14 / 15. szám, Vasárnapi Új Szó
1974. IV. 14. 11 Szoktam vagy szokok? Ki nem hallott már ilyenféle mondatokat: én is oda szokok járni, esténként olvasni szokok stb.? A fejlettebb ízlésűek, a nyelvileg igényesebbek azonban ezt — hangosan vagy magukban — kijavítják, mert nem szokunk így beszélni, ha jobban, szebben akarjuk kifejezni magunkat, s főleg nem szokunk így írni. Ha igealakkal közöljük, hogy valamit tenni vagy valamilyennek lenni szokás valakinek, a szokik ige múlt idejű alakját szoktuk használni: szokott járni moziba; jó szokott lenni ez a gyerek. Ennek az igének azonban más jelentésében élnek jelen idejű alakjai is: könnyen járomba vagy igába szokik a fiatal állat; igekötős összetételei is mind használatosak jelen időben is: vagy megszokik, vagy megszökik; rászokik az ivásra; hozzászokik a korai jelkeléshez stb. Mi az oka, hogy az előző jelentésben, tehát hogy valamit tenni, valamilyennek lenni szokása valakinek, csak a múlt idejű alak használatos az igényesebb nyelvben, más szóval: hogyan jelentheti a szoktam múlt idejű igealak azt, hogy most szokásom? Ennek a kialakulását körülbelül úgy képzeljük el, hogy például a szoktam olvasni eredetileg azt jelentette: „hozzászoktam az olvasáshoz, rászoktam az olvasásra, megszoktam“, és most, ennek eredményeképpen „szokásom az olvasás“. Általánosítva az történik itt, hogy tudatunkban a befejezett történés által előidézett állapot lép előtérbe. A régi nyelvben az elhittem igealak is előfordult, „hiszem“, tehát jelen idejű értelemben. Faludi Ferenctől a következő mondatot Idézhetjük: „Ha rajtad álla- na: csak elhittem, tisztán kiseprenéd a városból azokat az úrfiakat.“ Ez az elhittem alak azonban kiveszett a nyelvből. A szoktam története viszont nem zárult le azzal, hogy kialakult, hanem — minthogy a befejezett történést már nem érezzük ki belőle — a nyelvérzék hajlandó jelen idejű alakot használni ebben a jelentésben is. A nyelvjárásokban, a népnyelvben egészen közönséges: el szokok én menni minden héten a piacra; úgy szók tenni; Dugonics példabeszédei között találjuk ezt: „A’ pásztor nyírni szokja, nem nyúzni a’ juhot.“ A XIX. század első felében az irodalomban is gyakori. Arany János műveiből is idézhetünk rá több példát. A Buda Halála 10. énekében például ezt írja: De mikor estenden csillapodott vére, Nagy félelem állt bé, a harag helyére, Félelem és bánat kezdte szívét vájni, Mint seb, ütéskor nem, azután szók fájni. Vagy egy másik példa ugyanebből az énekből: Budaszállás ahhoz, gondolom én, 6emmi, Ahogy itt a népség jőni szók és menni. A népnyelvi és a szórványosan előforduló irodalmi használat mégsem szentesítette ezt az alakot. Arany is nyilván határozott stilisztikai eszközként él vele: a régies hangulatot tájnyelvi kifejezésformával akarja még inkább előidézni. Más stílusú műveiben, prózai írásaiban aligha találnánk ilyen példákat. De ha előfordulna is ilyen, az már bizonyos, hogy mai irodalmi nyelvünk és az igényesebb köznyelv csak a forma szerint múlt idejű, befejezett törté.nésű alakot használja, tehát meg szoktam tenni, el szoktam menni, nem pedig meg szokom tenni, el szokok menni. Nyelvművelő irodalmunk sem menti, bár nyelvjárási és irodalmi példákkal — mint láttuk — menthetné. Ugyanúgy kifogásoljuk ezt, mint a nyelvjárásokban szintén gyakori „suk- siik"-nyelvet (a tudhassuk, láthassuk- féléket a tudhatjuk, láthatjuk helyett), és ahogy az írott nyelvben nem engedünk a -ban, -ben és a -ba, -be határozott megkülönböztetésből. l.|l (-H .»V/’t./rkyí I'1 PUBLIUS VERGILIUS MARÓ: Jó a tavasz ligeteknek, jő erdőben a lombnak, várja feszengve tavasszal a nemző magvat a sóvár föld, s termékeny esőkkel mindenek atyja, az Aether, örvendő felesége ölére zúdul, s a hatalmas testbe hatolva hatalmasan életet ojt a csírákba. Zendül az elhagyatott berek éneklő madarakkal, már Vénusztól kérik a barmok a napjukat ismét. Újra vajúdik a föld, az ölét odatárja a langyos szélnek a szántó, forrnak, túlcsordulnak a nedvek. Bátran mernek az új fényben növekedni a sarjak, nem rettegnek a szőlőindák: fújhat a déli, űzhet az északi szél suhogó záport az egekben - duzzadnak rügyeik, kibomolnak a zsenge levélkék. Azt hiszem, ily napok, ily tündöklőek, sugározták tartós fénnyel az épp születő, még ifjú világra. Élte a mindenség gyönyörű tavaszát. Hideg orkán téli vihart immár nem támasztott, a legelső állatok itták szomjúhozva a fényt, az agyagból támadt emberi nem felszegte fejét a töretlen rögből, s lett vad az erdőben, s lett csillag az égen. S nem bírnák a törékeny lények a hosszú törődést, hogyha fagy és hő közt nem volna e nyugtot adó kor, s nem venné így oltalmába a földet a jó ég. Lator László fordítása JOHN LYLY: Mi csattog, mi zokog a fán? Öh, a mámoros csalogány! Csek, esek, esek, esek, tiril - dala az éjfél zengő bánata. Hős tüske-dal! S az odafent? A hars pacsirta dala cseng: veri az égi kapukat s amíg csak zeng, nem kél a nap. És most... Hallod? Hallod a széptorkú vörösbegy énekét? S most... Üj hang szól: a kakukk az! Kakukk! üdvözlégy, víg tavasz! Kakukk! üdvözlégy, víg tavasz! Szabó Lőrinc fordítása IGNJAT DJURDJEVIC: Mezőn fű szökken sudáran, zölden, s friss tavasz-hozta rügy, kicsi barka feslik, míg selymes, illatos, ékes, szép koszorúkat fonnak maguknak víg pósztos-lányok, arany-virágok. Erdők hús árnya, források szája hívja a vándor- legényt, a kóbor útast, hogy táncba vigyék a drága tündért, míg nóta száll dudaszóra. Száll, míg a nap majd nyári magot hajt, míg aranyozva bólong a búza. S jön az Ősz. Csöndes, gyümölcsös, ízes, bőséges, gazdag napokat hoz majd. Pásztor-legények szép tündér-népnek, kikkel vigadtak, almákat adnak. Almáért cserébe haj, a sok legényke kapja a csókot, szerelem-hajtót. Tarbay Ede fordítása EDNA ST. VINCENT MILLAY: Mi végre térsz vissza megint, Április? A szépség nem elég. Már nem tudsz lecsendesíteni a vörösen kipattanó kis levelekkel. Tudom, amit tudok. Forrón tűz tarkómra a nap, míg a sáfrány tüskéit figyelem. A föld illata jó. Szemlátomást nincs halál. De jelent ez valamit is? Az ember agyát nemcsak a föld alatt emésztik a férgek. Az élet maga semmi, üres kupa, szőnyeg nélküli lépcső, és nem elég, hogy évente e dombon Április végigtántorog; mint egy eszelős, és hebegve szórja virágát. Tótfalusi István fordítása PAPP LÁSZLÓ Ľudovít Fulla: Tavaszi táj
