Új Szó, 1974. április (27. évfolyam, 77-101. szám)
1974-04-14 / 15. szám, Vasárnapi Új Szó
1974 IV. 14 9 Valóságábrázolás - munkásábrázolás A valóságábrázolás és a munkásábrá- nolás a csehszlovákiai magyar irodalomnak is egyik központi kérdése. Az alábbi írást, amely a Magyar Nemzet 1974. március 24-1 számában jelent meg, azért közöljük, mert a cikk számos, a mi íróinkat és olvasóinkat is érdeklő kérdést elemez. „Egyáltalán, az elmúlt forradalmak költészetének (a Marseillaise-t mindig kivéve) későbbi időkben ritkán van forradalmi hatása, merthogy a tömegekre hatni tudjon, a kor tömegelfogultságát is ki kell fejeznie. Innen a vallásos bárgyulás még a chartistáknál is ...“ (Marx—Engels: Művészetről, irodalomról. Bpest. 1936. 385. oldal) Az idézet Engelsnek Schlüterhez intézett leveléből való. S azért aktuálisak ezek a szavak, mert a munkásábrázolás esetében a sematizmus, sőt még a sematizmust követő időszak is nemegyszer az Engels által jelzett vallásos bárgyúság jegyében járt el. Ezért, ha ma valóásgábra- zolásról s ezen belül munkásábrázolásról beszélünk, mindenekelőtt el kell határolnunk magunkat attól a kényszeredett, konjukturista és üres munkás-ábrázolástól, melynek nincs valőságfedezete. Az olyan nagy példaképek, mint Meu- nier vagy József Attila munkásábrázolásai elsősorban abban különböztek a „vallásosan bárgyú“ ábrázolásoktól, hogy a kompozíció középpontjában nem az úgynevezett munkáskulissza naturalista vagy romantikusan felfogott képe állott, hanem a munkásosztály világképe, s az egyes munkás szellemi arca. Szellemi arc? Ez az a probléma, amit a munkásábrázolás esetében legkevésbé szoktak felvetni. Holott több mint egy évszázada minden sikeres munkásábrázolás lényege az ilyen szellemi arcok kirajzolása volt. Ez éppen úgy vonatkozik Nexő Pelléjére, mint Gorkij Nyiljére vagy Déry Tibor Köpe Bálintjára. S a kérdést még inkább sürgetővé, égetővé teszt a modern fejlődés. Mert ha az általában vett munkás nem is, de a konkrét munkás igenis tárgya, éspedig értékes tárgya lehet a művészetnek. Itt természetesen nem arról van szó, mintha nem lehetne ábrázolni a munkások szellemi arcának torzulásait. Mintha ki volna zárva az ábrázolás köréből az a környezet, amely nem mindig kedvező, melyben bizony megtaláljuk az elidegenülés (alkoholizmus, prostitúció, szellemi tunyaság stb.) különböző formáit. Az a szokás azonban, hogy vagy csupán ezeket a jellegzetességeket regisztrálták, vagy hogy a munkásproblémát az üzemi környezetrajzzal azonosítják — a vallásosan felfogott és a valóságábrázolás igényeiről tudomást nem vevő művészi elgondolás jele. A munkások legnagyobb része maga is megvívja a harcot saját környezete negatív jelenségei ellen, és keresi, kutatja azokat a társakat és motívumokat, akik és amelyek ebben a harcban segítségére lehetnek. A mai munkásábrázolás egyik legreálisabb tárgya éppen ez a harc. Más szóval: sem az elidegenült környezet leírása, sem pedig a környezetét egy nagy ugrással felülmúló munkás leírása és ábrázolása nem hozhat eredményt. Az igazi probléma a munkás küzdelme tudatos erőfeszítése, mely önmaga és osztálya felemeléséért folyik. Egyáltalán nem véletlen, hogy az utóbbi években két úgynevezett munkástémájú regény keltett figyelmet. Az egyik Fejes Endre: Jó estét nyár, jő estét szerelem című műve, a másik Kertész Ákos Makrája volt. Az előbbi — a Fejes-regény — témája látszólag éppen az előzőekben felvetett probléma ellenkezője. Hiszen ott arról van szó, hogy egy fiatal munkás miképpen nem vállalja ezt a harcot, hogyan keres kibúvót a harc elől, és hogyan lesz _sorsa éppen emiatt tragikus. Igen ám, csakhogy a harc nem vállalása azt mutatja: aZ író érzi, hogy ebben a harcban teljesülhet ki az a szellemi arc, amely egy másfajta munkásábrázolás alapjául szolgálhat. A Makra esetében viszont egészen nyilvánvaló, hogy az ábrázolás azért vált megragadővá, mert a főhős megindult — néha helytelen motivációk alapján is e—, hogy megvívja a maga tehetségének, emberi látásmódjának megfelelő küzdelmét. Mikor pedig „feladja“, tragikus helyzetbe kergeti önmagát. S korántsem véletlen, hogy Fejes hősének legjobb jellemzését egy televíziós műsorban szereplő munkás adta meg, aki a martinkemence mellől válaszolt a riporter kérdésére, és pitiánernek bélyegezte a kékruhás fiút. A martinász véleménye azért találó, mert az öntudatos ember rangját az érdemli meg, aki szembe tud nézni a konfliktussal, nem menekül előle, hanem végigviszi. Fejes hőse nem ilyen ember. A két rossz véglet tehát akkor kerülhető el, ha a szellemi arc kibontakozását a valóságos konfliktus alapjára helyezzük. Az emberek általában, s a munkások is, nem egyszerűen a valóság centrumába kerülnek. Állandó tudatos munka, az emberi viszonyok, s nem csupán az üzemi viszonyok alakítása, barátságok, szerelmek, szenvedélyek, társas kapcsolatok elhullása és kötése, majd újra elhullása kell ahhoz, hogy a periferikus problémáktól a centrális problémák felé jussunk. Ez az értelme és tartalma annak, ha irodalmunkban felmerül a konfliktust megkerülő emberek szatirikus ábrázolása (a legjellegzetesebb példa erre a Hábet- ler család volt. de ide tartoznak Kertész Ákos Névnapjainak hősei is), másfelől a konfliktust átélő embereké, a Köpe Bálintoké, a Makráké. Evidens, hogy az utóbbi problematikában sokkal több, sokkal szélesebb lehetőség rejlik, mint az előbbiben. Azt azután már élethelyzete válogatja, hogy ebből a konfliktusból a hős miképpen kerül ki, hogy vége tragikus bukás vagy felemelkedés. Mindezzel csak jelezni szerettem volna, hogy mennyire a mozgás, a változás, az állandó konfliktusok világában élünk. Így nem az a munkásábrázolás kérdése, hogy vajon ilyen-e a munkás általában, hogy vajon a hős megfelel-e munkásról alkotott valamiféle a priori képnek, hanem az, hogy öntudatosodási folyamata, mely egyszerre az osztályöntudat és ez-, által saját feladatának kristályosodása is, mennyire ábrázolódik plasztikusan. S ha az előbbiekben radikálisan a konfliktust állítottam középpontba, mint amiből egyedül növeszthető ki a szellemi harc, akkor az egyúttal utalás arra, hogy a modern munkásábrázolás szellemi arcok, profilok kidolgozása nélkül lehetetlen. Nemcsak József Attila munkásköltészetének gondolati töltése bizonyítja ezt, hanem azok a hatások is, melyek azóta a szocializmusban a munkásosztályt érték. Ezek közül magának a munkafolyamatnak azt a jellegzetességét szeretném kiemelni, mely egyre inkább megköveteli a szellemi koncentrációt, és ezzel együtt az emberi viszonyok tartalmas továbbfejlődését is. Ezek a feladatok különböző rétegű munkások előtt állnak. A munkások egy része most került be az iparba, s telítve van régi szubkultúrájának pozitív és negatív hagyományaival, melyet mostani helyzetében kérdésesnek lát. Ojabb tömegeket jelent annak a rétegnek a felszaporodása, mely azért betanított segédmunkás, hogy azután alkalomadtán tanfolyamok vagy éppen főiskolák segítségével szellemi pályák felé orientálódjon. A munkásosztály zömét és legfőbb tartalékát ugyanakkor az a munkásréteg jelenti, mely technikai tudásának, általános kultúrájának s nemegyszer politikai tudatosságának növelésével kíván nagyobb átlátást szerezni a társadalmi folyamatokban. S ezzel persze csak három jellegzetes réteget említettem, melyeknek előremutató, illetve horizontot lezáró tendenciái a társadalmi rotáció irányába kívánkozó és azt akadályozó törekvései egyaránt megvannak. Mindezek világképeket szülnek, s ezek a világképek ellentmondásosak. A konkrét helyzet dönti el, hogy a világszemléletnek progresszív vagy ret- rográd elemei kerülnek fölül. De mindenesetre ezt kell ábrázolni elsősorban, ha valóban művészit akarunk nyújtani, s akár az egészséges rotáció felé mutató motívumok, akár pedig a társadalmi rotációt akadályozók kerülnek ki egy-egy konfliktusból győztesen: mindez tanulságos és főképpen esztétikailag mély és kezelhető anyag. így válik azután szükségletté az, hogy egy-egy közegen belül az áttörni vágyó, újat akaró munkás a közeghez viszonyítva különcnek tűnik. Szakítania kell bizonyos tradíciókkal, melyek az adott környezetben szinte magától értetődőként hatnak. Lázadnia kell. Ebből azonban nem következik, hogy a közeg szempontjából különcnek tűnő munkás valóban különc. A társadalmi fejlődés szempontjából az ilyen különc, az ilyen rebelis az, aki „nehéz ember“, s éppen ezért a társadalmi fejlődés szempontjából a szocializmus egésze számára jelentős ember. S itt téved igen sokszor a mi fiatal novellisztikánk. Az úgynevezett deviáns, a makačs, a mást akaró, a környezetéből kilógó emberben sokszor több lehetőség van, mint a környezetének atmoszférájába mindenestül belesimuló emberben. Azonban nem akármilyen különcről van szó. Nem arról, aki „fedezet nélkül“ lázong, hanem éppen arról, aki lankadatlanul dolgozik, lankadatlanul tudást szerez, és lázongásának a szinte hobbyvá való mániákus ismeretszerzés — szakmai, társadalmi, emberi, politikai — az igazi rugója. Ha tehát sokszor azt írják, hogy a fiatal magyar művészet szereti a különcöket, emiatt helytelen elmarasztalni a fiatal prózaírókat. Reálisabb viszont ar- , ra mutatni rá, hogy nem akármilyen „különös“ emberek jelentik a művészileg érdekeset, hanem a valóban tartalmas szellemi arccal rendelkező látszatkülöncök. Világos, hogy az ilyen „különös“ embernek, látszatkülöncnek nehezebb dolga van, mint a valódi különcnek. Ezt megmosolyogják, erre legyintenek, esetleg elítélőleg beszélnek róla, de valahogy kívülmarad mindig a döntő folyamatokon. A különc, az igazi különc, fél a konfliktusoktól. Inkább vállalja a megvetést, inkább büszke a kirekesztettségére, de nem néz szembe a konkrét teendővel. A látszatkülönc fordítva, ö nemcsak rosszallást kap, hanem csalódnia kell, elbukik egyszer, esetleg sokszor. De nem törődik azzal, hogy mit beszélnek. A közvélemény esetleges elítélő hangja sem rendíti meg. Keresztül verekszi magát az értetlenség, a rosszallás, a maradiság szövevényén, és lehetősége van győzni, elpusztulni vagy belefáradni. De akármi is legyen a sorsa, valamit akart. Márpedig újat akart. Ezért megérti, de nem bocsátja meg a rosszallásokat, mert ő tudja és látja az újat, amit esetleg mások nem látnak. S ez az erőfeszítés lehet az igazi, tartalma minden mai munkásábrázolásnak. HERMANN ISTVÄN mam Bratislavában a Prímás Palotában a közelmúltban Ezeréves Prága címmel sikeres kiállítást rendeztek. A CSTK felvételein a látogatók nagy érdeklődéssel szemlélik a történelmi korok emlékeit. Kulturális HÍREK □ Barátsági és együttműködési szerződést írtak alá a bratislavai Komenský Egyetem és a pécsi Orvostudományi Egyetem képviselői. A pécsi egyetem, valamint a bratislavai egyetem orvostudományi kara évenként, terv alapján, oktatási és tudományoskutatási módszereket cserél ki. Egyes kutatási feladatok megoldása céljából közös kutatócsoportokat is szerveznek. □ A Szovjetunióban jelenleg több mint 200 kisebb-nagyobb pedagógiai féiskola működik, csaknem 850 ezer hallgatóval. A főiskolák ilyen elaprózottsága nem gazdaságos; némelyiket bővíteni kell, a kisebbeket pedig megszüntetni. Egyre inkább célszerűnek látszik néhány szervezeti változás is ezekben az intézményekben. Az elmúlt tanévben 178 pedagógusképző intézet továbbképző tanfolyamán 750 ezer pedagógus vett részt. A tanerők jobb koncentrálása érdekében a jövőben a pedagógiai főiskolákon továbbképző karokat szerveznek. □ A prágai Svoboda Kiadó, a bratislavai Pravda Kiadó és a budapesti Kossuth Könyvkiadó igazgatói a közelmúltban megállapodtak abban, hogy az eddiginél rendszeresebbé teszik kiadványaik cseréjét, a kiadó közti információt. Megkülönböztetett figyelmet fordítanak olyan művekre, amelyek a szocialista építésben elért eredményeket, a tapasztalatokat tárgyalják. A tudományos intézetek bevonásával közös, a burzsoá ideológia elleni harcot szolgáló műveket jelentetnek meg. □ Lengyelországban az óvodáskorú gyermekeknek mintegy 10 százaléka olyan szétszórt tanyákon él, ahol nincs óvodai központ. A legújabb rendelkezések szerint ezeknek a gyerekeknek iskolaelőkészítő osztályt kell szervezni az iskolában. □ Szlovák nyelvű műsor a szolnoki stúdióban. Április elsején este jelentkezett először a szolnoki stúdió szlovák nyelvű műsora. Az adás elsősorban az Alföldön élő szlovák nemzetiségű hallgatókhoz kíván szólni. A műsor minden hétfőn hangzik, el, 19 órakor és 30 perces. □ A Német Demokratikus Köztársaságban egy természet- tudományi kutatócsoport azt vizsgálta, milyen hatása van a tanulók személyiségének fejlődésére a csoportmunka. Míg a jelenleg legelterjedtebb módszerben — a frontális osztályfoglalkozásban — teljesen kikerül a pedagógus figyelmének köréből a tanulók egymásra gyakorolt hatása, addig a csoportfoglalkozás egymásrautaltságában fejlődik a gyermekek szolidaritása, miközben a nevelő szabályozza a tanulók közötti információcserét, kedvezően befolyásolja a jó tulajdonságok erősítését. □ A varsói nemzetközi plakátkiállításra — amelyet júniusban tartanak — eddig negyvenhárom ország több mint ezer grafikusának kétezer alkotása érkezett meg. □ Ebben a tanévben minden hetedik életévét betöltött eszkimó gyerek iskolába jár a Szovjetunióban. A Csukcs-fél- szigeten és a Vrangel-szigete- ken élő mintegy 1400 eszkimó közül mindössze száz az iskolás korú. Ennek ellenére anyanyelvükön adják ki számukra a tankönyveket. A gyerekeket a tundráról repülőgéppel és helikopterekkel viszik a diákotthonokba, ahol a szünidőig maradnak.
