Új Szó, 1974. április (27. évfolyam, 77-101. szám)
1974-04-14 / 15. szám, Vasárnapi Új Szó
7 irŰtgy döntöttem, hogy osztáiyjellegü törvényhozásra van szükség... Nekünk kell lennünk az ő gazdáiknak ... A bennszülötteket úgy kell kezelni, mint a gyerekeket... Ez az én politikám, és ez lesz Dól-Af- rika politikája. (Cecil Rhodesnek 1887-ben, Fokvárosban tartott beszédéből.) ___________________________ ^aknem 90 esztendővel ezelőtt hangzottak el a fent idézett mondatok, s azóta földünknek ezen a táján látszólag nem változott semmi. Az akkor megfogalmazott alapelvek ma is érvényesek: 3,8 millió — főleg holland származású — fehér uralkodik napjainkban DéLAfrikában, 15,1 millió fekete bőrű afrikai, csaknem 2 millió színes és mintegy 600 ezer Ázsiából származó lakos felett. Jóllehet az angolok legyőzték őket a századforduló idején, de a második világháborút követően függetlenítették magukat a brit befolyás alól, és nacionalista pártjuk azóta is szilárdan kezében tartja a hatalmat. Úgy tűnik, semmi sem kényszeríti őket politikájuk feladására. Kétségtelenül Afrika gazdaságilag legerősebb államát tartják ellenőrzésük alatt, és ez a körülmény jelentős mértékben hozzájárul ahhoz, hogy a stabilitás látszatát keltsék. A Délafrikai Köztársaság adja az egész kontinens összes nemzeti jövedelmének 30 százalékát, itt hozzák a felszínre az afrikai bányatermék 43 százalékát, és innen származik a villamosenergia össztermelésének 57 százaléka Az ország a tőkés világban első helyen áll az arany, antimón, mangán, krómérc és ékszergyémánt termelésében, míg a platina, azbeszt és vanádium bányászata a második, az uránium pedig a harmadik helyet Diztosítja számára. Emellett Afrikában egyedülálló hadsereggel rendelkezik, és atombomba előállítására is képes. Mindez azonban csak átmenetileg késlelteti azokat a folyamatokat, amelyek az afrikai változások következtében már most elkerülhetetlenül jelentkeznek. Az utóbbi időben lát-, hatóan megsokasodtak a hajszálrepedések a fehér uralom szilárdnak hitt tartópillérén, a faji szegregációt hirdető politikán, amely 1963 óta az ún. Bantusztán törvényen alapul. A törvény alapköve — amint azt értelmi szerzőjé, az időközben meggyilkolt Verwoed elképzelte — Dél- Afrika fehér és fekete államokra történő felosztása, ahol a fekete bőrű lakosság, a „bantusztánokon“ belül, a kormánnyal együttműködő törzsfőnökök vezetése alatt korlátozott ön- kormányzatot kap. Megélhetésüket a „bantusztánok“ közelében felépített ipari és mezőgazdasági üzemekkel kívánják biztosítani. A törvény végrehajtása azonban csakhamar előre nem látott akadályokba ütközött. A baj elsősorban az volt, hogy a többségükben viszonylag kicsiny, egymástól nagy távolságra fekvő területek kevés természeti erőforrással rendelkeztek, és Durbant, illetve Pretoriát leszámítva, az ipari központoktól is távol estek. Délkeleten, Transkei és Natal tartományokban a Drakensberg 2000—3000 méter magas vonulataival tarkított területét jelölték ki a „bantusztánok“ számára, míg északon Transvaalban és részint a Kaap tartományban a Kala- hári medence gyér füvű déli része jutott a bantuk osztályrészéül. Mindez együttesen sem foglalja magában Dél-Afrika földterületének 14 százalékát, míg a jobban hasznosítható 06 százalék a fehérek ellenőrzése alatt maradt. Dél-Afrika területén ez ideig kilenc „bantusztánt“ alakítottak ki. Élükön választott parlament áll, de a körzetek függetlensége sok kívánnivalót hagy maga után. Az önkormányzat közigazgatási és pénzügyi kérdésekre kiterjed ugyan, de a közalkalmazottak túlnyomó többségét a dél-affi- kai központi kormány nevezi ki, s a költségvetést is az tartja a kezében. A határmenti iparvállalatok létesítése sem halad előre az elképzelt ütemben. Igaz, a „bantusztán“ területeken olcsó a munkaerő, de a nagy távolságok és a nem kielégítő közlekedési lehetőségek miatt a fehér tőkések nem szívesen használják ki az egyébként előnyös tehetőségeket. Létrehoztak ugyan néhány kisebb üzemet a bantu területek közelében, de ezek nem tudják biztosítani a meglevő munkaerő foglalkoztatását. A rezervátumok kialakulását, a fekete bőrű lakosság áttelepítését sajtos formában a gazdasági prosperitás is lassította. Az olcsó munkaerő, az aranyfedezetű pénz és a nagy profit reménye vonzotta a külföldi tőkét, új iparvállalatok alakultak, amelyek nagymértékben megnövelték a munkaerő-szükségletet. Angliának például a Dél-afrikai Köztársaságba irányuló tőkeexportja 1970-ben már 333 millió fontot tett ki, míg az amerikai tőke befektetései megközelítették a 2 milliárd dollárt. Több mint 10 000 bantut foglalkoztatnak az amerikai vállalatok, olyan bérért, ami huszadrésze egy fehér munkás fizetésének. A munkaerő hiánya a fajgyűlölő kormányt végül is arra kényszerítette, hogy látszólag folytassa a fehérek számára fenntartott munkahelyek politikáját, s eközben szemet hunyjon bizonyos lazítások felett. 1974 IV. 14. Az afrikaiak mostanában fehtér vevőket szolgálnak ki a johannesburgi áruházakban, gépíróként, pénztárosként, könyvelőként dolgoznak kereskedelmi cégeknél, és ott állnak már az autó- és acélgyárak futószalagjainál is. A dél-afrikai aranybánya monopóliumok vezetői a közelmúltban tárgyalásokat folytattak a fehér bányászszervezetekkel, hogy engedélyt kapjanak a megüresedett munkahelyek nem fehér munkásokkal való feltöltésére. Az állami vasutaknál és a közúti közlekedésben is tért nyernek a fekete afrikaiak. Azonban bérezésük így sem éri el a hasonló munkakörben foglalkoztatott fehér bőrű alkalmazottakét. A gazdasági fejlődés következtében egyre több őslakos munkavállaló telepedett le a városok és iparközpontok közelében, akik aztán fokozatosan elvesztették törzsi kötöttségeiket, elvetették a vidéki élet lehetőségeit, és ma már nem kívánnak a számukra kijelölt rezervátumokba költözni. Az utóbbi időben a gazdaságilag érdekelt uralkodó körök sem ragaszkodtak következetesen korábbi koncepciójuk fenntartásához, hiszen a kieső munkaerőt nem tudták volna pótolni. A kormány számára így nem maradt más hátra, mint szavakban kitartani a szeparatív politika mellett, a gyakorlatban viszont kénytelen volt eleget tenni a fejlődés követelményeinek. A városokban és az ipari területeken így egyre nőtt az afrikaiak száma, és ezzel együtt természetesen a társadalmi és politikai problémák tömege is. Johannesburg környékén például kb. 700 000 bantu él embertelen viszonyok között, helyzetük megoldásának reménye nélkül. A fekete és színes bőrű lakosság nagyobb arányú alkalmazását korlátozza a szakképzettség és iskolázottság hiánya is. Az afrikai gyermekekre eső oktatási költség még ma is mindössze egynyolcada a fehér gyermekekének. Míg a központi kormány és a helyi közigazgatás évi 238 millió randot költ a fehérek oktatására, ugyanezen a vonalon az összeg az afrikaiak esetében 14,5 millió randot tesz ki (1 rand = kb. 1,70 USA dollár). Korai lenne azonban az apartheidpolitika számottevő változásáról beszélni. Az ismertetett folyamatok alapján csupán arról van szó, hogy az események irányítása kezd kicsúszni a fajvédő kormány ellenőrzése alól. Tényként jelenleg csak az bizonyítható, hogy a fehérek számára eddig fenntartott munkahelyeken most több fekete afrikait, s a korábbihoz képest jobb munkára alkalmaznak, de a fehér bőrű telepesek változatlanul szilárdan kézben tartják az ellenőrzést. Még elegendő hatalommal rendelkeznek ahhoz, hogy szükség esetén megvédjék privilegizált helyzetüket. A kormány szilárdan támaszkodhat az elnyomó szervek, a rendőrség, a biztonsági szolgálat jól kiépített hálózatára, amely csírájában elfojt minden megmozdulást. Ez történt a múlt év szeptemberében is, amikor az aranybányászok az embertelen munkakörülmények és a bánásmód miatt fellázadtak. De részben ez az oka annak is, hogy a fehér uralommal, a fajüldöző politikával szemben álló belső ellenállás vezetői börtönben sínylődnek, vagy külföldi száműzetésbe kényszerültek. A jövő ellenben más vonatkozásban is a fajvédők ellen dolgozik. Erre utal a többi között a természetes szaporodás aránya. Az 1970-ben megtartott népszámlálás adatai a fehérek természetes szaporodásának arányát 22,4, a bantukét 36,6 százalékban rögzítették. Egyes források ennek alapján 2000-re 40 milliós bantu lakossággal számolnak, a színesek számát az ázsiaiakkal együtt 10 millióra becsülik, míg a fehérekét 6—7 millióban. jelölik meg. Ezen az arányon nem változtat jelentősebb mértékben az az évi 30—40 000 betelepült sem, akik a pretoriai kormány propagandája következtében a Dél-afrikai Köztársaságban telepednek le. A becslések ugyanakkor megemlítik: a jelzett időpontban a rezervátumokban a 40 millió bantuból — az erőfeszítések ellenére is — csak 15 millió ^jlhet meg, míg a többi fehér területeken marad. Ha a becslések helyesek, ez annyit jelent, hogy 2000-ben, a fajvédő kormány minden kísérlete ellenére, 25 millió fekete, 10 millió színes és ázsiai él majd együtt 6—7 millió fehérrel. Feltehetően ezek a tények is hozzájárultak ahhoz, hogy az elmúlt években a pretoriai kormány kísérletet tett a korábbi elszigetelődési politika megváltoztatására, és meghirdette az ún. outward policyt, a kifelé irányuló politikát. Ez a politika napjainkban arra törekszik, hogy diplomáciai érintkezések és gazdasági segélyek útján kapcsolatot teremtsen Fekete- Afrikával, és elérje, hogy az országot elfogadják teljes jogú partnerként. Az Afrikai Egységszervezet állásfoglalásai azonban arra utalnak, hogy a fekete-afrikai országok elzárkóznak a Dél-afrikai Köztársaság ilyen irányú elképzelései elől. TOLNAY LÄSZLÖ Dél-afrikai aranybánya — a múlt év sze ptemberében a fekete bőrű bányászok fellázadtak az embertelen bánásmód miatt. A fajvédő kormány a parkokban külön padokat jelöltetett ki a fehér bőrű lakosság számára. (MTI Külföldi Képszolgálat) A bantusztánok területe Dél-Afrikában
