Új Szó, 1974. március (27. évfolyam, 51-76. szám)
1974-03-10 / 10. szám, Vasárnapi Új Szó
A fiú úgy gondolta, jobb lenne az erdőben, és valóban ezt is mondta a lánynak, de előbb még mentek egy darabot az országúton. A pásztorkürt most elhallgatott; a lány nem mondott se igent, se nemet; csak egy lány volt, meg egy fiú. Minden hangszer közül a pásztorkürt hallatta legtovább szavát mögöttük a levegőtengerben; a klarinét is eltörpült mellette. A lány még köszörüli kicsit a torkát a fiú háta mögött, Ilyesfélét hadarva: — Öl Már mégy? — Aztán nem is törődik többet a fiúval; a pásztorkürt az komolyabb dolog; de azért az is elhallgatott. S ekkor a fiú az erdő felé nézett: „Ott majd jó lesz, csak vajon akarja-e ő is...“ Ezt meg is mondta neki. Aztán azt mondta: „Akarod?“ _A lány nem mondott igent, se nemet; csak egy lány volt, meg egy fiú. Egy kissé leszorította az útról, de a lány még erre sem szólt semmit; a fiú hozzányomta oldalát, s a lány csípője, mit tehetett mást, engedett. Nem szólt semmit, nem lehetett tudni, hogy beleegyezik-e vagy sem, a fiú azért csak szorosan mellette járt. A lány jobb oldalán haladt, bal kezében tartotta a lány bal kezét, a karja hátulról szorosan rásimult a szoknyájára. Ebben a nagy hőségben a lejtő csupa fehérség. Egy ösvény vezetett rézsűt, aztán beérte a patakot, majd mellette haladt; a fiú hirtelen erősebben nekidőlt a lánynak, ahogy az ég elnehezedik az egymásra torlódó felhőszikláktól. Azért a lány is akarja a dolgot, bizonyos, hogy nagyon akarja; mindenesetre hagyta, hadd csináljon, amit akar. Az ösvény nagyon elkeskenyedett, nem is tudtak már egymás mellett menni; a lány ment elöl, a fiú utána. De azért továbbra is csak fogta a lány kezét; ha nem is volt valami kényelmes, azért csak fogta; mert van úgy, hogy semmi sem változhat anélkül, hogy minden meg ne változna, van úgy, hogy semmi nem szakadhat el tőlünk úgy, hogy minden el ne szakadna. Nos, vigyázni kell nagyon a pórázra, vigyázz nagyon, hogy el ne szakadjon! (ezt gondolta a fiú, vagy inkább nem is gondolt semmire, ez csak olyan dolog, amit érez az ember; ó, sok dolgot éreznek a férfiak, amit képtelenek lennének kimondani), vigyázni kell nagyon a pórázra, mert különben minden elszakadhat. És egyre csak a nehéz ég, a sziklafelhők. Már le is értek a lejtőn; még látták egy pillanatra egy ház tetejét; aztán már se tető, se semmi. Leértek a lejtőn, s a fiú újra helyet talált a lány mellett; még mindig fogta a kezét, testük melege összevegyült. Olyan volt csak az ösvény, mint a varrás a lepedőn, se nem szélesebb, se nem nagyobb; de a parasztember tiszteli a sarjút; különben most jó is, hiszen még jobban össze kell fonódni, s a fiú azt gondolta: „Fonódjunk csak össze jól.“ Magához szorította hát a lányt, s ő is hozzásimult; épp ekkora út kell nekünk, ez épp kettőnknek való szélesség; és így meghatározott irányban mentek, vagyis kellett menniük, vitte őket az ösvény, a fák rejteke felé, a titok felé, melyet árnyékuk vet a vízpartra, míg csak ösz- sze nem olvadnak majd az erdőben; és csak azért mennek arra, mert kénytelenek, vagy másért? Csak egyetlenegyszer mondott a fiú valamit, akkor is csak annyit: — Vigyázz! Elszakítod a szoknyádat. Épp egy tüskebozót szélén haladtak el, de a lány félrehúzódott, és azután a fiú már egy szót sem szólt. Egy pillanatra itt volt a hangja, aztán eltűnt a hangja. Egy másik lépett a helyébe. Egy másik hang jött. A méhek, a darazsak, a legyek zúgtak, mint zümmögő cséplőgép. S az a hang, amely a gépzajba keveredve érkezett, most a pataké volt, amint kibetűz, majd nagy nehezen kiolvas egy mondatot, meg-megállva az olvasásban, mert csak nem akart menni, de azután újra elindult, én ... sz-re ... én ... na gyon sze-re-tem Louise-t... „0, bezzeg ő meri“ — gondolta a fiú. A víz meri, én nem merném, én soha nem merném. 0 csak a lány mellett lépkedhetett, ott lehetett mellette, anélkül, hogy mondott volna valamit, de azért mégiscsak ott volt, ballagott, akár a lány, még mindig tartott ez a nagyon keskeny kis ösvény, fölöttük meg most egy egészen kicsi emelkedő, mintegy alagútba kerültek, amely egymásba boruló ágakból áll. Nem lett volna jó, ha akár a fiú, akár a lány sokkal nagyobb. Éppen elfértek alatta, ketten, mintha az ösvény az ő méretükre készült volna. De ez újabb jel volt, ami mégiscsak bátorítás, úgy gondolta a fiú, mintha azt mondta volna valaki, gondolta: „Jól csináljatok!“ — legalábbis ő ezt gondolta. A lány, ki tudja, sosem tudja az ember, sohasem lehet azt tudni. Ő nem mondott se igent, se nemet; csak egy lány volt, meg egy fiú. A lánnyal sohasem tudja az ember, hányadán áll, de a fiú egy kicsit feljebb csúsztatta a karját. S a folytatás az volt, ahogy a kar feljebb csúszott, egyre feljebb, a kéz elérte már a vállat. Észre sem vették, hogy valami is történt. És mégis most ez a váll a keze alá került, teljes kerekségével a kezébe simult. Keze, amely becsukódott, mégsem tudott teljesen becsukódni; félig nyitva maradt. A fiú még nehezebben tudott Így járni; a lány, az meg most jobban feléje dőlt. A fiú nem szólt semmit, a lány sem szólt semmit; a fiú nem gondolt arra, hogy valamit is akarjon, inkább semmit sem akart, szinte minden az akaratán kívül történt; de valami éhség bújt a tenyerébe, mint az az éhség, amellyel kenyérre éhezik a száj. A keze szorítani kezdett, szinte belevájt a húsba; és ő maga is most jobban simult a lányhoz. És hirtelen: ismerjük fól azt az iszonyú erőfeszítést, hogy egyáltalán legyünk, s azt a forróságot, mely átragad azonnal egyikről a másikra, mert a lány sem bírja tovább, ő is csak vonszolja magát. Azt gondolják, ez a hőség miatt van. Csakugyan ez az a hőség, ez az az ég és levegő, amely megelőzi a vihart? A fiú gyorsan vetett egy pillantást előre, azt kémlelte, hogy messze van-e még az erdő, mert úgy érezte már, hogy nincs ereje elmenni odáig, s a lánynak sem lenne már ereje; egymásra támaszkodtak, mint két részeg. Szerencsére a fiú látja, hogy már nem hosszú az út. Akkor a keze újra helyet változtatott, s közelebb került a lány nyakához; vajon azért remegett annyira? S ez az ( az egész nagy táj, csak Ezek a kőszínű felhők Aztán látható lett, ahc áradt s ráterült körülötti zöldre. Ogy tetszett, ezt a hel’ remtette, úgy tetszett, r. tett nekik, hogy egy na) fiúnak itt sem kellett m kellett mondania: ,,Ez az Hagyták a patakot, hac lefelé, aztán odahagyták i Együtt léptek be az érd A lanka, amelyen réz; színű volt. kökörcsin öve Egy nagy fától keletre fehér törzsnél, fehér foil lágy volt mint a csupas: Mintha két lábbal egyí mert megérkeztek; térdre A lány meg hirtelen le; Kilátszik a fehér harisi lül, mert lejjebb elrejti a Máskor a lányok igen jukkái elrejtsék azt, i vonalat húzva a szabad most már semmi sem sz< ha minden szabad lenn*» Nagyon szeren«sérteni* Arca duzzadt volt, száj szülő kisgyermeké; arcái onnét nyakára s még egy végül is odáig futott le, . szel nézni az ember. Állt a mosogatódézsa előtt, s mint mindennap, vigyázott, hogy bele ne bukjon a lébe. Tizenöt éves koráig a tanyán dolgozott. Azután behozták a szövőgyárba. Negyven év alatt kilencvenhatezer kilométert futott le a gépe mellett. Kétszer is körülsétálta volna a földet, mégsem látott belőle mást, mint Nyerges-pusztát, Budapestet és egyszer a Balatont, 1958-ban, szakszervezeti beutalóval. A férje nem jött vissza a háborúból. Talán meghalt, vagy szerzett magának valahol egy kövér, vidámabb feleséget. A három gyereket azért fölnevelte, úgy-ahogy, egyedül. öt éve nyugdíjas. Most a Maca lányára főz, mos, takarít. Délutánonként labdákat varr egy szövetkezetnek. Éjjel nem tud aludni. Forog az ágyban, mint a búgócsiga. — Eridj innen... menjetek a szobába! — kiáltott az ikrekre, s fenyegető, csosszanó mozdulatot tett a lábával. Hamar abbahagyta, mert lüktetett a püffedt talpa. Dudus és Dódi nevetve hömpölyögtek kifelé. — A macskát is! — szólt utánuk szigorúan. — Azt a dögöt is vigyétek, ha már anyátok megtűri... A macskára fröccsentett a mosogatóvízből. Az rávicsorított, és kirohant. Az ajtó persze nyitva maradt. Huzat van — gondolta —, a huzat árt nekem. — De nem mozdult. Sikálta a lábas fenekét, csak úgy csikor- gott a kefe. Maca megint moziba naent. Mozgó figurák. Mire jó? Ez a szutykos konyha. Kókadt petrezselyem, vízbe áztatva. A szomszédban megint leégett a hagymás rántás. Émelyítő, kibírhatatlan szagok. Ha nyitva v#ii az ablak, megfullad az ember a bűztől. Ha meg becsukja, nincs levegő. És mennyi edény! A tűzhelyre pislogott. Tejes kávé. „De feltétlenül megegye, mama...“ Mintha az olyan egyszerű volna. Valami mellékíze van, és a zsömlye sem olyan, mint régen. Jókai Anna: a mocskos lébe —, nekem is lehetne egyszer egy szép délutánom. összekulcsolta göbös ujjait a dézsa fenekén. — Egy szép délutánt, uram — mondta félhangosan, meggyőződés nélkül. „Maga folyton nyűgösködik. Azt sem tudja már, mit akar...“ — hallotta Maca fölényes, ingerült hangját. „Egy szép délutánt. Nekem is kijár.“ A délutáni nap elérte az ablakot. Besütött egyenesen a dézsába. így még undorítóbb. Ételmaradékok, zsíros mócsingok. A sarokban rongyok meg a tű. „Minek csinálja, mama ...?“ Valamit csak kell csinálni. Ha már nem jó sem a kávé, sem a túrós bukta. A tévé a legidegesítőbb. Túl gyors a hang, a kép is összefolyik. Mit lehet ezen élvezni, ezen az egészen? Az unokák! Két vadember. Ez már betegség: most is nevetnek. Eny- nyit tudnak csak, hároméves korukra. Azért nekem is lehetne — gondolta sé*s>&ran, és belecsapta a szivacsot „Magának semmi sem jó. Karácsonykor sír, szilveszterkor veszekszik. Nyáron melege van, télen az ízülete szaggat, tavasszal a feje fáj, és ősszel mit tudom én ...“ Talán nincsenek is szép délutánok. Boldog fiatalság. Derűs öregség. Csak a könyvekben. „Könyvet nekem ne adjatok. Nem szeretem a hülyeségeket.“ Végzett a mosogatással. Megtörölte a kezét a konyharuhában. Gyanakodva a kávé fölé hajolt. — Ha ez a dög megint belelefe- tyelt... egyszer úgyis agyonütöm. Tizenkét tányér ragyogott egymáson. Fogta őket, emelte a legfelső polcra. Akkor a két karján végigfutottak a láthatatlan kések, átvágták az izmokat. Egy pillanatig még tartotta a fehér tányérokat maga előtt, azután kinyíltak az ujjai. Az óriási csörömpölésben, a bal füle mellett, ferdén, fejébe hasított a szokott fejszecsapás. Csak egy kicsivel erősebben, mint máskor. De elmúlt. ö meg állt a cseréphalom között. — No — motyogta — Nono ... Nem tudta, mi ez. Mintha kiment volna az ajtón, és letett volna oda- künn valamit. Hitetlenül oldalt leb- bentette a kezét, félkörben forgatta a fejét. Majd a bordáihoz kapott, nyomkodta őket a hüvelykujjával. Nincs többé fájdalom. Az asztallap műanyag burkolata hirtelen harsogó kéken megfényese- dett. Tágra nyitotta szemét. A sárga sugarakat nézte, a rubinpiros mázat az edények oldalán. A zöld üvegpoharakat, szivárványcsíkkal a hasukon. Az aranybarna fényben remegő ajtóküszöböt. A cukortartóban a millió kristályszemet. Ilyet még sohasem látott. Miféle színek? Miféle világ? Átlépett a cserepeken. Óvatosan tette egymás mellé a lábát, de mintha vajra lépett volna, lágy volt a kő a talpa alatt. A szekrényhez ment, tört a cipóból. A székhez vitte, leült. A falatot a szájába tette. Micsoda ízek! Külön- külön érezte: ez a só, ez meg a búza... Ivott egy korty vizet, izgatottan, az üvegpohárból. Érdekes. A víznek is van illata — gondolta, s ezen elcs< rált a petrezselyemme friss ez a petrezselyei növény... Ujjait a napfénybe húzott. — Hihetetlen. Nagy ta, mintha fölfedezet rendkívülit. A nyitott ablakot macska. De nem a ré lölt tejivó. Fekete, lü S ahogy elhullámzott áramot sugárzott. Enyhén szédült. Úgyis olyan nnha a A macska melléje áll; karikákkal a szemébí Igazi szép délután gedetten, s mosolygoi Hagyma- és jácint arca fölé. Élvezettel a koponyáját a színei gyogása, ezért félig le Iáit. De azért látta még késen remegve a fény a petrezselymet és az Hallotta a nevetést sen nevetnek! Nevete úgy. Azután kellemes két egyre növekvő tű figyelte csukott szí A karikák egymásb majd rángatták őke hogy finoman belerer De ez is megoldódo mint a bűvészkarikák és szétváltak puhán, : Lehet, hogy még Iá mit. Az ikrek — amíg a jött — hintáztak a ki
