Új Szó, 1974. március (27. évfolyam, 51-76. szám)

1974-03-28 / 74. szám, csütörtök

Köszönik a pedagógusokat, a tudás szocialista faklyavivöit A tanítókat, a pedagógusokat a jövő nemzedék nevelőit köszöntjük ma. Azo­kat, akik nem szavakból vagy különféle anyagokból formálnak örök értékű mű­veket, hanem „csak“ éretlen emberekből érett egyéneket, felelőtlen kamaszok­ból kötelességtudó felnőtteket nevelnek. Feléjük száll ma a társadalom sze- retete, a hála és az elismerés szava, mely a legszebb jutalom egész évi türel­mes munkájukért, fáradozásukért. Társadalmunk tisztelettel és megbecsüléssel övezi a pedagógusokat, akik a gyermekekben felkeltik a művelődés, a többet tudás vágyát, akik a kommunista erkölcs elveit, a tudományos világnézetet oltják fiataljainkba. A felelősségtel­jes munka nagyrabecsülésének és az ország hálájának megnyilvánulásaként — az előző évekhez hasonlóan — ma is az Érdemes tanító, valamint a Példás ta­nító címmel tüntetik ki a legjobb tanítókat, nevelőket és iskolaügyi dolgozókat. A hivatalos elismerés munkájuk társadalmi értékét, rangját és fontosságát iga­zolja. A kitüntetett pedagógusok közül néhányat mi is bemutatunk olvasóinknak. Szavaik, gondolataik a többiek érzéseit és szemléletét is híven tükrözik, sikerük valamennyi kitüntetett, süt az egész pedagógus társadalom törekvéseinek az eredményeit is jelzi. T uub műn tiel évtizedet ölel fel pedagógiai tevé­kenysége, s a tanítók napja alkalmából kapott kitün­tetés, „Az iskolaügy érdemes dolgozója“ megtisztelő cím is ennek az önzetlen, áldozatkész munkának szól. Talán nem tú­lozunk, ha azt állítjuk, azok közé tartozik, akik állandóan kutatnak, újabb és újabb mód­szereket, korszerűbb megoldá­sokat keresnek s a csehszlová­kiai magyar tanítási nyelvű is­kolák nagyobb eredményessé­gén fáradoznak. Dr. Mőzst Ferenc kandidátus, az SZSZK Oktatásügyi Minisz­tériumának nemzetiségi osztály­vezetője ahhoz a nemzedékhez 'tartozik, amely a februári győ­zelem után a nemzetiségi kultu­rális élet, a nemzetiségi isko­laügy „harmadvirágzását“ in­dította el. Tele optimizmussal, tervekkel és nagy akarattal ér­kezett Komáromba, hogy Hor­váth Józseffel, dr. Miklós Ele­mérrel, dr. Török Jánossal, Czókoly Bélával és másokkal részt vegyen a magyar tanítá­si nyelvű középiskola megala­pozásában, illetve újjászervezé­sében. De hogyan is lett a fia­tal középiskolai pedagógusból központi tanfelügyelő, majd nemzetiségi osztályvezető? Az új nemzedék neveléséért — A hatalmas lelkesedés, a „fényes szelek“ éveit a kitar­tó, az elmélyültebb munka évei követték — emlékezik vissza a kezdeti évekre Mózsi elvtárs. — A hatvanas évek a csehszlo­vákiai magyarság életében mi­nőségi változást jelentettek. Az én életemben azt, hogy — Né­meth László szavaival élve — elhagytam óraadó királyságo­mat, és a felsőbb pártszervek megbízásából az akkori megbí­zotti hivatal nemzetiségi osz­tályára kerültem. A föderatív államrendezés után az Oktatás­ügyi Minisztérium nemzetiségi osztályát vezetem. — Az eltelt több mint két év­tized alatt „teleszívta“ magát emlékekkel, tapasztalatokkal s ebből merít erőt, kitartást ah­hoz a munkához, amelyet a nemzetiségi iskolák felvirágoz­tatása érdekében végez. — Em­lékeim közt kutatva — mond­ja — most már nejm csak a volt tanítványaim arcát látom magam előtt, hanem a magyar tanítási nyelvű iskolák minden tanulóját. A magyar tannyelvű iskolák indulásáról és munkájáról, a megtett útról beszélgetve, Mó zsi elvtárs elmondja, hogy a tárgyi felszerelést, az ellátott­ságot tekintve az iskolák a semmiből indultak, egyedüli lő kéjük az a lelkesedés és tu­dás volt, amelyet az előző nemzedéklől örököltek. A peda­gógusokat azonban lelkesítette a párt iskolapolitikája és a ve­lük szemben támasztott köve­telmények egyre igényesebb munkára ösztönözték őket. En­nek eredményeként ma már el­mondhatjuk, hogy a magyar ta­nítási nyelvű iskolák az ország többi iskolájához viszonyítva teljesen egyenértékű tudást és ismereteket nyújtanak, az in­tézetek anyagi és személyi el­látottsága is egyenrangú. A feltételek és a lehetőségek egy­formán adottak, ám lényeges, hogy ezekkel ki-ki a maga posztján élni tudjon: a tanító a tanteremben, az igazgató az is­kola irányításában, a tanuló pedig a tanulásban. Véleménye szerint végső soron ez az ered­ményesség és a siker záloga. A hatvanas évektől Mózsi elv- társat több módszertani segéd­könyv szerzőjeként is ismer­jük. Tankönyvek, iskolapoliti­kai cikkek írásával a csehszlo­vákiai magyar tanítási nyelvű iskolák munkáját segíti. A sok­sok tankönyv és módszertani kiadvány közül említsük meg legalább a Képes Nyelvkönyvet, amelyből már évek óta eredmé­nyesen tanulják a szlovák nyel­vet uz 1. és 2. évfolyam tanulói, s nemcsak nálunk, hanem Ma­gyarországon és Jugoszláviában is alkalmazzák. — Pedagógiai ténykedésem kezdete óta foglalkoztat az esz­tétikai nevelés kérdése — fű­zi tovább a szót —, mondhat­nám ez életem nagy szerel­me. Emellett azonban egyéb pe­dagógiai kérdések is izgatnak, mint u nemzetiségi iskolák két­nyelvűségének a problémája, a bikultúráltságból eredő többlet, a szlovák nyelvoktatás koncep­ciója, a zenei és az irodalmi nevelés. Néhány éves munkás­ságomat foglaltam össze a ta­valy megjelent Nemzetiségi is­kola — irodalmi nevelés című monográfiában. Ezért a munká­ért — talán nem leszek sze­rénytelen, ha elárulom — a Magyar Tudomáhyos Akadémia a neveléstudományok kandidá­tusává avatott. Amikor jövőbeni céljairól, terveiről érdeklődöm, rövidem csak ennyit mond: A jövőben a csehszlovákiai magyar tanítósággal közösen ar­ra törekszem, hogy eleget te­gyek a párt múlt évi júliusi plenáris ülése határozataiból eredő feladatoknak és együttes erővel folytassuk a megkezdett munkát, hogy a nemzetiségi is­kolák növendékei jól érvénye­sülhessenek az életben s mű­velt, szocialista gondolkodású emberekként bárhol megállhas­sák a helyüket. Szinte elképzelni is nehéz azt a munkát, amelyet ez az em­ber magára vállal. Nemcsak osztályvezetői teendőinek tesz eleget, s a csehszlovákiai ma­gyar tannyelvű iskolák munká­ját segíti, de a pedagógusokat is a legmesszebbmenően támo­gatja, tanáccsal látja el őket, gazdag tapasztalat- és ismeret­tárát készségesen megosztja ve­lük. Jut .ideje azonban közéin ti munkára is. A mostani kitüntetés ezek után aligha jellemezhető más­ként, mint az iskolákért, a kö­zösségért végzett odaadó mun­ka, a helytállás jutalmaként... —ym — Tenni, lenni kell... y» folyosóról a diákok zsivaja hal­JX latszik. Néhány perc hiányzik még a csengetésig. — Tessék itt helyet foglalni — mu­tat az egyik székre Paksi Lászlóné, a Dunaszerdahelyi Lenin utcai Alapis­kola tanítónője. Gratulálok a kitüntetéshez, s eddigi pedagógiai munkásságáról kérdem: — Huszonöt esztendeje tanítok. 1949- ben, amikor hazánkban megnyitották az első magyar tannyelvű iskolákat, sok lelkes kollégámhoz hasonlóan én is ezt a hivatást választottam. Azt hi­szem, majdnem minden ember gyer­mekkorában pedagógus szeretne lenni, mert a szüleivel együtt a tanítója ne­veli, oktatja őt. Én megvalósítottam gyermekkori álmomat: pedagógus let­tem. Füssön kezdtem tanítani, innen Ekecsre kerültem, s most már tizenegy éve itt dolgozom, Dunaszerdahelyen. Közben elvégeztem a bratislavai peda­gógiai gimnáziumot, s Nitrán magyar— szlovák szakos tanítói oklevelet sze­reztem. Ezután tanítványairól kérdem őt: tud- ja-e, hogy élnek, miképpen boldogul­nak. — Természetesen túlzás lenne azt mondani, hogy valamennyi volt diá­komról tudok, hiszen több száz tanu­lót „nyilvántartani“ csaknem lehetet­len. Annyi tény, hogy figyelemmel kí­sérem nagyon sok volt növendékem ed­digi életútját. Többen ma Prágában és a szlovák fővárosban járnak egyetemre, néhányan már kollégák: elvégezték a Nitrai Pedagógiai Fakultást. Döntő többségük becsületesen él és dolgozik, hasznos tagja társadalmunknak, s volt tanítójuk számára ez a legnagyobb öröm. A válasz „sugallta“ a következő két kérdést: — Mikor örül leginkább a pedagó- gus? — Természetesen akkor, ha a tanu­lók jó eredményeket érnek el, tehát a tanító fáradozásának megvan a gyü­mölcse. Az is nagy öröm, ha kilence­dikeseinket felveszik oda, ahová jelent­keztek. Aztán vannak úgynevezett ap­ró örömök is: egy kitűnő felelet, jól sikerült óra, amelyen aktívak a tanulók és így tovább. — Ne vegye ünneprontásnak: s mi­kor bosszankodik a pedagógus? Némi töprengés után hangzik a jele­let: — Tudja, én hamar tudok lelkesed­ni, és még hamarabb felejteni, s az­tán nincs időm arra sem, hogy „fájjon“ az ilyen bosszúság. — De mégis ... — Hát talán ezt az épületet emlí­teném. Magánlakásokból, irodákból ala­kították iskolává. Kollégáim számára is gondot jelent aránylag korszerű mód­szerekkel oktatni, nevelni egy elavult épületben. De már felépült az új isko­la, s az ígéretek szerint szeptemberben ott kezdjük a tanítást. S ekkor ez a komoly gondunk végre megszűnik. Ha már a PEDAGÓGUSRÓL beszé­lünk, véleménye szerint, milyen nap­jaink jó tanítója? Mély sóhaj: — Nehéz erre néhány mondatban válaszolni. Szerintem nem lehet jó pedagógus az, aki az oktató­nevelő munkát nem köti össze a világ­nézeti neveléssel, továbbá nem jár elöl személyes jó példával, nem igazságos és nem őszinte a tanítványaihoz. Talán ennyit lehetne általában mondani. A többit mindig az adott helyzet dönti el. Vagyis az sem lehet jó pedagógus, aki az elméleti tudását nem érvényesíti kellőképpen a gyakorlatban. Amikor az iskolán kívüli tevékeny­ségéről kérdezem, magától értetődő természetességgel kezdi sorolni: az is­kolában a magyar tantárgybizottság ve­zetője vagyok, továbbá a szakszervezet kultúrjeleiőse. Ezenkívül a CSEMADOK helyi alapszervezetében a színjátszókat vezetem, s Nőszövetség járási elnök­ségének a tagja vagyok. Kérdés nélkül folytatja: — Tudja, valamikor az ifjúsági szer­vezetben dolgoztam. Füssön például or­szágos viszonylatban is elsők között alakult meg a magyar öntevékeny szín­játszócsoport. Később férjemmel együtt dolgoztunk párt- és társadalmi szerve­zetekben. — Kérem, mondja el egy átlagos „betáblázott“ nap programját. — Fél nyolctól kettőig az iskolában vagyok. Háromtól a Nőszövetségen gyűlés, utána pedagógiai előkészület, este próba, vagy fellépés a színjátszók­kal. Sokszor éjjel tizenegy után érek haza. — Milyen egy „nyugodt“ munkanap- ja? — Kettőig nincs különbség. Utána dolgozatok javítása, háziasszonyi teen­dők, tévé, esetleg filmelőadás megte- kintése. Eltalálja gondolatomat: — Ma már könnyebb, mert nincs kisgyermekem, a lányom az Eötvös Lóránd Tudományegyetemen tanul. Azért ment ez évekkel ezelőtt is. Meg­értő férjem van. Ö is különböző funk­ciókat tölt be, de még így is segít ne­kem, mert csak így lehetséges dolgoz­ni. Már csengetnek, amikor a Példás ta­nító terveiről érdeklődöm. — A jó pedagógus is állandóan ta­nul. Ez az én legfőbb tervem. Szakfo­lyóiratokat, könyveket olvasni, még korszerűbb módszereket megvalósítani munkám során. Mielőtt elbúcsúzunk, arról érdeklő­döm, mit válaszolna, ha valaki meg­kérdezné, miért dolgozik ennyit im­már huszonöt éve. — Nem szeretem a frázisokat, ezért talán csak annyit mondanék, hogy tár­sadalmunknak aktív emberekre van szüksége, és a pedagógusokra még in­kább vonatkoznak a költő szavaii „Tenni, tenni kell!“ SZILVÁSSY JÓZSEF A földön az ember a legbo nyolultabb „gépezet“. Tu­datos tevékenységével fantasz­tikusnak tűnő dolgok megvaló­sítására is képes. Néhány évi Információgyűjtéssel eddig is­meretlen dolgokat is felfedez, s azokat a mindennapi élet megkönnyítésére fel tudja hasz­nálni. Egyénisége formálható, irányítható. Ezt a feladatot ja­varészt pedagógusaink végzik, ezért lényeges, hogy tudatosít­sák küldetésük fontosságát, munkájuk jelentőségét. Tovább­fejlődést, jelentős eredménye­ket csak így érhetünk el. Ezek a sorok Tóth János mér­nöknek, a Moldava n/Bodvou-i (Szepsi) Mezőgazdasági Gép­ipari Szakközépiskola igazgató­jának az „ars poeticáját“ fog­lalják egybe. Ennek ismereté­ben kerestük fel őt, hogy köze­lebbről megismerjük munkáját, személyiségét s az iskola hét­köznapjait. Tóth János szerény ember. Nem mondja ki, de válaszaiból arra következtetek, azt akarja, ne >’óia. hanem az iskoláról ír­Ne csak a manak... jak. Azt akarja, az elért ered­mény a közös munka gyümöl­cse Az iskola megalapításának kezdeti éveire így emlékszik vissza: — A mezőgazdasági termelés szocializálása magával hozta a nagyobb fokú gépesítés beveze­tésének a szükségességét. A gé­pesítés szakembereket, gépke­zelőket, gépjavítókat is igé­nyelt. Államunk felsőbb szer­veinek döntése alapján 1956- ban a Kelet-szlovákiai Vasmű elődje, a HUKO mellett, Boöia- ron (Bocsárdon) mezőgazdasági technikai szakközépiskolát léte­sítettek. Nehéz körülmények kö­zött négy évig folyt itt az ok­tatás magyar és szlovák nyel­ven. 1960-ban a mezőgazdasági technikai szakközépiskola két részre szakadt. A két szlovák tanítási nyelvű osztály Micha- lovcén, a két magyar tannyelvű osztály pedig Szepsiben kapott helyet. Mauser Jenővel, Lengyel Zoltánnal, Retkovszky Józseffel, Polgári Bélával és még több kollégámmal együtt eljöttünk Szepsibe, hogy lerakjuk egy új szakközépiskola alapjait. Az alapozás nem volt könnyű. Tóth Jánoséknak kezdetben sok problémát okozott, hogy az is­kolának nem volt állandó épü­lete. A területi átrendezések so­rán a probléma azonban megol­dódott. A járási nemzeti bizott­ság épületének megüresedésé- vel az iskola otthonra talált. A helybeli traktorállomás a ré­gi épületeit a hozzá tartozó te­lekkel együtt az iskola rendel­kezésére bocsátotta. Itt műhe­lyeket létesítettek és elhelyez­ték gépparkjukat. Ilyen körül­mények között már igényesebb munkát végezhettek. Napjaink­ban a Szepsi Mezőgazdasági Gépipari Szakközépiskola négy szlovák és négy magyar tan­nyelvű osztályában 257 diákkal ismertetik meg szocialista me­zőgazdaságunk gépberendezése­it, azok szerelését, javítását. Az oktatást 35 szakképzett peda­gógus végzi. Megkérdeztük Tóth Jánostól, mi a legfőbb célkitű­zésük? — Nagy súlyt helyezünk ta­nári karunk politikai és szak­mai képzésére. Mezőgazdasá­gunk az utóbbi években óriá­si fejlődésen ment és megy át. Ez azt jelenti számunkra, a fia­talokat úgy kell oktatnunk és nevelnünk, hogy tudásuk meg­feleljen mezőgazdaságunk fej­lettségének, sőt a jelenlegi szintet is meghaladja. Egyszó­val arra törekszünk, hogy az if­jú szakembereket ne csak a mának, hanem a holnapnak is neveljük. Ennek megvalósítása nagy feladat elé állítja pedagó­gusainkat, akik az oktatás haté­konyságának növelése, a kor­szerű módszerek meghonosítá­sa érdekében havonta módszer­tani körök keretében megbeszé­lik a legaktuálisabb mezőgaz­dasági kérdéseket. Ezáltal szo­ros kapcsolatban vannak a gya­korlattal is. Pedagógusaink a szakmát meg tudják szerettet­ni a diákokkal. Iskolánk iránt egyébként nagy az érdeklődés. Ez azzal magyarázható, hogy a mezőgazdaságban a nagy telje­sítményű modern gépekhez fia­tal szakemberekre van szükség, s iskolánk szlovák tagozata ke­rületi, magyar tagozata pedig szlovákiai viszonylatban egye­dülálló. Az Internacionalizmus, a szocialista eszmeiség szép példája ez az iskola. Az Iskolából távozva még napokig bennem éltek az itt szerzett élmények. Úgy érzem, ez azért volt, mert itt fiatalos lelkesedéssel és lendülettel ta­lálkoztam, ami minden bizony­nyal, az itteni pedagógusoknak s nem utolsósorban Tóth János igazgatónak, a mai naptól „Ér­demes tanítónak“ is köszönhe­tő. rszaszákj

Next

/
Thumbnails
Contents