Új Szó, 1974. március (27. évfolyam, 51-76. szám)

1974-03-25 / 71. szám, hétfő

Alekszandr Szízonenko:

A SZTYEPP

Utunk Zsdanov város felé vezet, nyílegyenest délnek. Jobb felől a Dnyeper, balról a Don és közöttük szinte lustán nyújtózkodik el a donyeci sztyepp — hajszálra olyan, mint a Dnyeper túlsó oldalán: lapos, mezsgyétlen, bejárhatatlan. Ugyanaz a „Vadmező“, mint a Herszon-vidék, a nyikolajevi táj, Ogyessza környéke. Nyugaton egész a Dunáig. Keleten pedig a csendes Donig, és a Donon túl egészen a Volgáig!

Ezek a beláthatatlan rónáik valami meghatározhatatlan izgalomba hoznak, gondolataimat a hajdani történelem és a közelmúlt felé vonják ... büszkeséget érzek: hiszen ilyen síkságon születtem, ezen a mezsgyétlen sztyeppevidéken, amely titokzatos mint maga az élet, és bármennyiszer megművelték, akárhogy felszántották is ekével, bármennyit boronálták: nem lehetett kiforgatni mohéból azokat az összes titkokat, melyeket ősidők óta rejt magában, és nem lehet szétfoszlatni a határtalan térségnek ezt a romantikus érzését, nem lehet lehűteni az iránta érzett szerelmet, meg azt a hitet, hogy ott él — igenis él! — e mezsgyétlen rónaságon, a halmok és árkok között a történelem libegő köde, még az illatát is érezzük, mint a pásztortüzek füstjét és élnek benne a nyulak, meg a rókák, meg a szürke farkasok, ott lakik a túzok, meg egykori rokona, a reznek, a fúrj meg a fogoly, s amíg ezek közül csak egy is él, addig ml gyermekek maradunk, az emberiség gyermekei, a természet gyermekei, akik tudjuk szeretni a világot, tudunk hinni csöndes, nyájas titkaiban, abban, hogy ag élet nem köznapi és hogy öröm van az ■ alkotásban meg a növekedésben. ___

Na

pfényes és csöndes a nap, tágas és kék, mint a vénasz- szonyok nyarának kezdetén lenni szokott, s olyan messzire ■ellátni, hogy már-már felkéklik a látóhatáron a tenger, noha még jó száz kilométer választ el tőle. Sárgállik a kukorica, feketéllik a szántóföldön a feltört ugar, a barázdák fölött

sűrűn, szinte sötéten pompázik az őszi vetés, a napraforgók pedig már érzik utolsó napjaikat, fejüket már nem fordítják a nap felé, csak úgy állanak, ahogyan a beérés ideje érte őket, várják a kombájnokat. Az árkokkal és földhányásokkal átszabdalt sztyepp mintha szunnyadna, mintha belefáradt volna a nyárba s a nyílegyenes út, amely a tengerhez vezet, áthasít rajta ugyan, de nem bírja ketté szelni s inkább olyan, mintha csak díszítené aszfaltjának csillogásával és a két oldalán ültetett zölddel, amelyből már kiemelkednek az ezüstös nyárfacsemeték meg a mindenhez hozzászokó akácok, amelyek ősszel zöldellnek a legvakítóbban, hogy aztán tavasszal ők maradjanak legtovább olyan csupaszok és feketék, mintha soha többé nem akarnának újjáéledni. Ökörnyál ezüstfonalai szállnak, még élesebbé téve az égbolt kékségét és a pusztai távlatok határtalanságát, a magasban pacsirták szólnak, amint közelebb törekszenek a naphoz, mielőtt elindulnának melegebb tájak felé, a rónaság felett kánya, ölyv röpdös, a vetési varjú pedig nagy rajokba verődve szinte fekete hálót terít az égre. És köröskörül minden tág és kék, még melegít a nap, és minden olymn békés, halk, olyan nyugalmas és elégedett, mint az anya, aki már megszülte a gyermekét. <*•«•

Pedig az ilyen nyugalom a Donyec síkságán csupán szűk körhöz kötött és nem is huzamos jelenség: az autópályáról bal felől hirtelen gigászi külszíni fejtés panorámája tárul elénk, minden megtelik a kotrógépek dübörgésével, hatalmas MÁZ és pirosra festett BELAZ teherkocsik harsognak, a lejtő mögül tűnnek fél, s haladnak szembe velünk, szürke kövekkel megrakottan. A széles medencében egy egész gépesített hadsereg bontakozik ki előttünk, éppen támadás közben, amint rohammal veszi be teljes szélességében a kilométernyi fejtést, hogy nyersanyaggal lássa el a városok — Donyeck, Horlivka, Makijivka és talán

még Zsdanov — ércdúsító üzemeit. Szedettük volna megközelíteni a külszíni fejtést — közelről akartuk szemügyre venni ezt a kozmikus, nem földi munkát, de azt a választ kaptuk, hogy hiszen Zsdanovban már nagyon várnak ránk, sietnünk kell, s a fejtést majd megláthatjuk az útkanyarulat után ... Aztán elhagytuk a fejtést, de még sokáig halljuk a motorok zúgását, amikor már eltűntek szemünk elöl, s e zúgástól remeg a föld, reszket még a levegő is, és mi arra gondolunk, hogy ugyanígy remeghetett a Donyec vidéki föld a tankcsatáktól, a tüzérségi előkészítéstől és a bombák becsapódásaitól a háború idején — hiszen a fasiszták éppen a Donyecmedencét pusztították a legdü- hödtebben. Akkor is, amikor

elfoglalták, hogy végrehajtsák őrült führerjük parancsát, és akkor is, amikor összeomlottak a szovjet hadsereg kemény csapásai alatt... mert akié a Donyec-medence, így utasította alárendeltjeit a führer, azé lesz a szén meg az acél, és azé lesz

a győzelem. Ámde a Donyecmedence még a megszállás idején sem adta meg a náci csür- hének sem a kívánt szenet, sem a várt acélt: hanem vízzel elárasztott tárnákkal, leszerelt gyárakkal, szabotázzsal és a hős partizánok küzdelmével fogadta az ellenséget. A Donyec vidéki föld a szó szoros értelmében égett az ellenség talpa alatt. Mindezt sűrűn emlegetjük ezen a napsütötte, csöndes délelőttön, itt a tengerhez vezető autópályán.

Az elesett hősök sírjai fölött némán, ünnepélyesen állnak örök őrséget hatalmas, szomorú emlékművek, virágok lángolnak a tömegsírokon ... Emlékeztetnek, hogy a harci zaj elnémult, és még az a kis forrás is, itt, a Zsdanovba vezető út mentén, mintha jelkép volna... Jelképe annak, hogy halhatatlan ez a föld, halhatatlan a Donyec-vidék: kicsiny forrásából is életet — életadó tiszta, áttetsző vizet — kínál az utasnak.

Radó György fordítása

ZIRIG ÁRPÁD:

MOZZANATOK

ÖREGEK

ketten cipelnek egy vödör vizet utitársokká nőtt a görbebot nyári esteken kiülnek a padra szájukat ritkán nyitják akár oz ablakot

REMÉNY

itt

hol az árnyak mindig tülekednek

tejfehér hajnalokon

itt

hol az ablakok szárnya félig nyitva az asszonyok rémtörténeti előtt talán itt

kezemhez elér kezetek

Gy. Szabó Béla: Kis utca

Alább részletet közlünk a szerzőnek Gábor Mózes ungvári jogászdoktorról írt életrajzi regényéből. Az írás a Magyar Tanácsköztársaság eseményeit idéMár jól bent jártunk a márciusban, a közeledő tavasz és a forradalmi remények megerősítettek. Hazakészültem Ungvárra, néhány napos látogatásra. De erre nem került sor. Március huszonegyedikén, késő délután, Horti Emillel és műszerész szaktársaival ültünk megszokott asztalunknál a körúti Angol Kávéházban, amikor Emil egyik barátját telefonhoz hívták. Izgalomtól kipirult arccal jött vissza. Az Antant-hatalmak megbízottja, Vyx alezredes olyan követeléseket adott át Károlyi Mihálynak — mondta —, hogy azokat teljesíteni egyértelmű lenne az ország ön- gyilkosságával. A kormány lemondott — foglalta össze a történteket —, most nincs más út, a proletariátus kezébe kerül a hatalom, mert a munkásosztály az egyetlen olyan erő, amely az ország megmentéséért cselekedni képes.

Rohantunk a Visegrádi utcába. Apró szemű eső esett, szürkült, sem villamost, sem egyéb jármüvet nem láttunk egész úton. A Teréz körúton néhány tüntető csoport vonult. „Éljen a proletárdiktatúra“ — kiáltozták.

A Visegrádi utcában alig láttunk egykét embert. De a párthelyiséget már kinyitották, négy férfit és egy nőt találtunk ott. Velük együtt próbáltuk telefonon felhívni a miniszterelnökséget. Hiába kísérleteztünk. Közben mind többen és többen érkeztek. Hamarosan megtelt a helyiség. Küldöttségek jöttek, hogy a kommunista párt iránti hűségükről biztosítsák a vezetőséget. Többen kijelentették: mint korábban a Nemzeti Tanácsnak, most a mi kezünkbe szeretnék letenni a hűségesküt. Elhárítottuk ajánlkozásukat. Köztünk nincs senki — mondottuk —, aki illetékes lenne az ilyenfajta hűségeskü fogadására. Én azt mondtam: nincs is erre szükség, mert, hogy ki lesz a hű és ki a hűtlen, úgyis eldönti majd az idő.

Még aznap este bőven akadt tennivalónk: az ellenséges beállítottságú lapok, de még a Népszava is, hetekig azzal ijesztgették az embereket, hogy ha a kommunisták uralomra kerülnek, negyvennyolc órás szabad rablás lesz a városban. Akadtak, akik nemcsak úgy adtak hitelt ennek, hogy rettegtek, hanem úgy is, hogy nyomban hozzáláttak a kirakatok feltöréséhez. Elsősorban az élelmiszer- és ékszerüzletekre vetették magukat. A régi rendőrség és az okléseket tartsanak, tájékoztassák a munkásokat a legsürgősebb teendőkről.

Két nap múlva vasárnap, nagygyűlést hívtunk össze a Parlament előtti térre. Megszámlálhatatlanul sok ember gyűlt össze. Kun Béla ismertette a Tanácsköztársaság kormányának programját. Igazi forradalmi gyűlés volt, a tengernyi tömeg viharosan tüntetett, mámorosán éltette a forradalmat.

Vadász Ferenc:

Szembesítés a történelemmel

tóber után alakult védőrség eltűnt az utcákról.

Az éj folyamán kiragasztották a falakra a tanácskormány első plakátjait. Ezek nyugalomra szólították fel a lakosságot, a rablók és fosztogatók ellen pedig rögtönítélő bíráskodás elrendelését helyezték kilátásba.

Néhányon ott, a Visegrádi utcában, azt a feladatot kaptuk, hogy lássunk hozzá a bankok az áruházak és üzletek őrzésének megszervezéséhez, hogy az azokban felhalmozott értékeket se bűnözök ne kaparinthassák a kezükbe, se a tulajdonosok ne rejthessék el.

Önkéntes jelentkezőkből őrjáratokat szerveztünk, a részvételre vállalkozókat igazoltatás, nevük és címük följegyzése és rövid kioktatás után elláttuk a kaszárnyákból hozott fegyverekkel. Útnak indítottuk őket szerte a városba, hogy tartsák fenn a rendet és a biztonságot. Egész éjjel jöttek az emberek, mert érintkezésbe léptünk a szak- szervezeti központokkal, a különféle munkásszervezetekkel: segítséget kértünk tőlük. Sorra jelentkeztek a gyárak: minden külön hívás vagy parancs nélkül jöttek a munkások, a legfontosabb helyeken már őrség állt, s hurokra kerültek az első fosztogatók is.

Hamarosan a gyárak kerültek az érdeklődés középpontjába. Első dolgunk volt, hogy munkára szólítsuk az embereket. Két-három tagú csoportokat küldtünk az üzemekbe, hogy rögtönzött gyűJómagam a gyűlés után csaknem összeroskadtam a fáradtságtól. Akkor jutott eszembe, hogy péntek este óta megállás nélkül talpon vagyok.

Megjelent a lapokban a Hadügyi Népbiztosság felhívása azokhoz, akik Szovjet—Oroszországban a Vörös Gárdában vagy a Vörös Hadseregben harcoltak, s külön a Magyarországon tartózkodó orosz hadifoglyokhoz: lépjenek be a magyar Vörös hadseregbe, annak nemzetközi ezredeibe. A toborzóhely a Várban van, a Lovarda utcában — közölték az újságok.

Ez a dolog fölöttébb érdekelt, hisz utam az oroszországi hadifogolytáborból az internacionálista seregbe vezetett sok küzdelemben vettem részt, s onnan érkeztem haza a forradalmi Magyarországra. A párt titkársága azzal bízott meg, hogy menjek Újpestre, próbáljam kideríteni, mi történik az ott állomásozó francia ezrednél. Ebben az ezredben gyarmati katonák szolgáltak. Még mielőtt odaértem volna, kiderült, hogy a francia ezredet már bevagoní- rozták, útnak indították Szegedre, az ott összevont többi francia egységhez.

Felszólítottak, hogy oroszországi tapasztalataim alapján lássak hozzá egy külföldiekből álló nemzetközi ezred megszervezéséhez, oly módon, hogy az mielőbb hadra fogható legyen.

Sorra érkeztek az oroszországi volt vörösgárdisták, vöröskatonák. A létszám gyorsan nőtt. Mindenkivel váltottam néhány szót, mielőtt felvettük. Megnéztük igazolványait, részt vett-e a munkásmozgalomban, tagja volt-e valamilyen szervezetnek, harcolt-e a fronton, miként viselkedett a hadifogságban és később. Azt akartuk, hogy a nemzetközi ezred gerincét a Magyarországon éló, a forradalom által szabaddá tett orosz hadifoglyok képezzék. Ezért a Múzeum körúti egyetem udvarára gyűlést hívtunk össze.

— Álljunk meg egy pillanatra — fogom meg Gábor doktor kezét. — Az Astoria presszó asztalára kerül egy több mint fél évszázad előtti újságcikk fénymásolata. Érzékelhető találkozás a múlttal: kőhajításnyira van tölünk a régi egyetemi épület. Az ott megtartott toborzó gyűlésen elsőnek Gábor Mózes, a nemzetközi vörös ezred politikai megbízottja szólalt fel, utána Filipov Iván volt orosz hadifogoly — olvassuk a Pesti Hírlap 1919. április 1-t számának tudósításában. — A következő szónok, Szamuely Tibor, helyettes hadügyi népbiztos, arról beszélt, hogy ö maga is harcolt Oroszországban, s mind ő, mind társai úgy érezték, nem is szabad onnan addig hazatérniük, míg a harc el nem dől az oroszországi proletariátus javára. Ha most az orosz elvtársak a Magyar Tanácsköztársaság védelmére alakuló nemzetközi ezredek katonái lesznek — mondotta Szamuely —, nemcsak minket segítenek, hanem az egész világ proletariátusának érdekeit is szolgálják.

Így volt — mondja Gábor Mózes és folytatja: — A következő napokban szinte óránként útnak indult egy-egy csoport a Lovarda utcából Kelenföldre.

Néhány nap múlva leültünk Friedrich Gyulával, egykori szaratovi harcostársammal, s megbeszéltük: a rendelkezésünkre álló emberek közül addigi ismereteink alapján kiket javasoljunk különféle parancsnoki beosztásokba. A javaslatot írásban beterjesztettük a Hadügyi Népbiztosságokhoz. A népbiztos még aznap kinevezte az ezred-, a zászlóalj- és a századparancsnokot, az ezred és a zászlóalj politikai megbízottalt. Az Első Nemzetközi Ezrednek a legkipróbáltabb ember, Friedrich Gyula vasmunkás lett a parancsnoka.