Új Szó, 1974. március (27. évfolyam, 51-76. szám)
1974-03-18 / 65. szám, hétfő
Aziz Nesin: A születési bizonyítvány Este betértem barátaimmal falusi kávézónkba. Telis-tele volt vendégekkel. A parasztok kánonban üdvözöltek bennünket: — Hozott Isten benneteketl —- Kerüljetek beljebb! — Üljetek közénk! Illendőképpen meghajoltunk valamennyiüknek. Ez a szertartás jó tíz percig tartott. Végre elcsöndesedett a társaság, s a sarokban üldögélő deresfejű paraszt folytatta mondókáját: „így aztán Mevlud asszonyt hozott a házba, és Allah nemsokára fiúgyermekkel ajándékozta meg. Csakhogy alig telt el két hónap, szegény kis poronty elpusztult. Esztendő múltán újra szült egy gyermeket Mevlud felesége, de ez is követte az elsőt. — Hogyha a harmadik is meghal, faképnél hagylak! — fenyegetőzött a férfi. De minden hiába: valahány gyermeke született — egvtől egyig elpusztult. Mevlud négy asszonnyal próbálkozott, ám egyszer se mosolygott rá a szerencse: a csecsemők vagy halva születtek, vagy föld alá kerültek nem sokkal világrajöttük után. Koraszülöttek is akadtak közöttük. Legtöbbjük meg sem érte az egy hónapot, máris a mennyországba költözött. A járási anyakönyvi hivatal vezetője imigyen magyarázta meg Mevludnak sorozatos balszerencséjét: — Utódaid azért halnak el, mert nem állíttatsz ki róluk születési bizonyítványt. Mevlud megfogadta a tisztviselő tanácsát, s midőn soron következő felesége fiút szült, első dolga volt, hogy elmenjen a kaszabába*, és születési bizonyítványt kérjen. Csakhogy papír ide, papír oda — ez a poronty is elköltözött a másvilágra. Mevlud fájdalma határtalan volt. Magányos öregség fenyegette. — Hát kipusztul a fajtám? — kesergett magában. — Utód nélkül maradok?! Már kötegre való születési bizonyítványt őrizgetett. A szekrény felső polca telistele volt velük. De bizony valamennyi — halott gyermek bizonyítványa volt. Egyszer aztán a boldogtalan férfi elpanaszolta baját egy messzi földön híres javasembernek. Az aggastyán ezt a tanácsot adta: — Feleséged hét hajnalon át fonasson gyapjúból kötelet hét elaggott szűzzel. És Mevlud asszonya így is cselekedett. Amidőn a kötél elkészült, a javasember áthurkolta a szerencsétlen nő hasán és IgV szólt: — Fiad fog születni... Ajánld fel Allahnak, és nevezd Satilmisnek, jeléül, hogy „eladtad“ Neki... Esztendő múltán Mevlud felesége fiút szült. És ez alkalommal életben is maradt a poronty. Apja fölöslegesnek tartotta, hogy bizonyítványt írasson neki. — Anélkül is dugig van már a szekrény papírral — mondta. — Ha felcseperedik a csöppség, választhat magának. Mevlud gazdasága bizony a tönk szélén állott. A ház körül tenger a munka, a mezőn nemkülönben, szántani kéne, a jószággal törődni. Minden a gazda szemét várja. Satilmis picinyke még: nem fogható dologra. Segítséget fogadni drága dolog, így aztán mindent magának kellett végeznie. így telt-múlt az idő. Satilmis betöltötte második évét. Törte a fejét Mevlud, töprengett éjjelnappal, végül elhatározta, hogy feleséget keres az apróságnak. Ki is szemelt egy te- tenyeres-talpas, erős, harminc év körüli parasztlányt. „Égni fog a keze alatt a munka“ — gondolta magában Mevlud. Kaszaba: Járási székhely. Ám a menyasszony apjának volt egy kikötése: — A házasságot annak hivatalos rendje-módja szerint be kell jegyeztetni. Az őreg tudott Mevlud sorozatos balszerencséjéről, s attól tartott, hogy lányát a férj halála után kisemmizík az örökségből. Mevlud beleegyezett a polgári esküvőbe, de hogyan Is lehet szó ilyesmiről, ha Satilmis még csak gyerek? A férfi úgy döntött, hogy tanácsot kér az ügyvédtől. — Megnöveljük Satilmis korát! — jelentette ki az ügyvéd, és nyomban firkantott a hatósághoz egy házassági kérvényt. Ám eközben elérkezett Mevlud meghalt fiainak katonaideje. Egy szép napon csendőr jelent meg a háznál. — Hé, Mevlud, kerítsd elő a fiaidat! Ötük nem jelentkezett a sorozáson, négyet meg egyenesen katonaszökevénynek nyilvánítottunk. Jól tudod, a rejtegetést súlyosabban büntetik, mint ha magad szöktél volna meg. — Bár volna annyi fiam — felelte Mevlud a csendőrnek —, magam küldeném őket katonának. Mindössze egy családom van, ez a kis vakarcs, — és Satilmis felé bökött. — Mutasd csak a születési bizonyítványát. Mevlud benyúl a szekrénybe, kiveszi az első kezeügyébe kerülő bizonyítványt, és odanyújtja a csendőrnek. A hivatalos ember belepillant, és azt mondja: — Mevlud aga, hiszen a fiad szökevény! — Az már sehogy se lehet! — feleli a másik. — Még hogy ez a pöttömnyi ember puskát cipeljen? Hát tudna ez hadakozni? A bögréjét sem tudja kiöblíteni, a gatyáját se kimosni! Aprócska ez még! Végül ismét csak az ügyvédhez kellett fordulnia. — Most meg ellopunk Satilmis korából! — mondta a bölcs férfiú, és újabb kérvényt firkantott. A bíróság azonban három tanút követelt Mevludtól. Éppen cséplés ideje járta: barátunk talált a faluban három dologkerülőt, ellátta őket pénzzel, élelemmel, ráadásul markukba nyomott öt-öt lírát, és a tanúk útnak indultak a városba. ... És ott áll a bíróság előtt az első tanú. A szokásos kérdések után a bíró a mellének szegezi a kérdést: — Nos, hány esztendős az a Satilmis? — Tekintetes bíró uram — válaszolja a tanú —, egy ízben meglátogatott engem az adószedő, és azt mondta: — Nyolcvan lírával tartozol az államnak, a régi tartozásod meg száznyolcvan ... Fizess! — Annyi pénzt nem tudtam előkeríteni, mire elvitték a juho- mat. Hát akkortájt született Satilmis. — J6, jó, de mikor konfiskál- ták el tőled a jószágot? — Mindez akkor történt, mikor a csendőrök bilincsbe verték és börtönbe vetették Me- mist, mert nem fizette meg az útadót. — Nem emlékszel, mikor is volt ez? — Hogyne emlékeznék!... Éppen akkor történt a dolog, mikor Ahmed felmetszette a félszemű Illés hasát... A vetésnek való vizen kaptak ösz- sze. — Hát ez meg mikor volt? — Épp a nagy szárazság idején, mikor az egész falu kivonult imádkozni a mezőre. — Jó, jó, de melyik évben történt midez? Melyik hónapban? Erre emlékszel? — Hogyne emlékeznék! Abban az esztendőben megboldo* gult apám egy köteg rőzsét hozott szamáron az erdőből. Az erdőkerülők elcsípték az öreget, és hűvösre tették ... Végre erről már tudott a bíró. Megállapította, hogy „Satilmis csakugyan kétesztendős.. Egy hang félbeszakította az elbeszélőt: — És mi lett Satilmis házasságából? A mesélő folytatta: „A házassághoz ki kellett javítani a bizonyítványt: meg kellett növelni Satilmis korát. A felesleges kiadások elkerülése végett Mevlud most is ugyanazokhoz a tanúkhoz fordult, és úgy döntött, hogy még aznap nyélbe is üti a dolgot. Ebéd után a tanúk újra csak megjelentek a bíróságon. A bíró feltette az elsőnek a kérdést: — Mennyi idős Mevlud fia? Emberünk jól eszébe véste az ügyvéd tanácsát, csak úgy ömlött belőle a szó: — Tekintetes bíró úr, se több, se kevesebb, pontosan negyvenöt esztendővel ezelőtt, április ötödikén, egy pénteki napon, helyi időszámítás szerint pontosan reggeli három, óra nyolc perckor elsétáltam Mevlud háza előtt, és hallottam az újszülött sírását... — Várj csak, várj — szakította félbe a bíró a tanút. — A tulajdon gyerekem születési idejére sem emlékszem ilyen pontosan! Hogyan emlékszel ilyen jól a másért? — Én bizony emlékszem.,* A bíró figyelmesebben megnézte a parasztot, és így szólt: — Hallod-e, nem te bizonygattad ma reggel, hogy Satilmis mindössze kétesztendős? — De biz én — bólogatott a tanú. — Csakhogy ez is más dolog, meg az is. A bíró belepillantott a tanú okmányaiba, és dühösen felkiáltott: — Te akasztófáravaló! Neon félsz Allahtól? Jómagád sem vagy több huszonnégy évesnél, hogyan tudhatnál arról, ami negyvenöt éve történt? — A tekintetes bíró úr sérteget engem — mondta erre felháborodva a paraszt. — Én most egy Allahnak kedves dolog érdekében tanúskodom. Egy szóval sem bizonygattam, hogy mindezt saját szememmel láttam. üregapám beszélte el a nénikémnek, nénikém elmondta a férjének, az meg szétkür- tölte a falubelieknek a kávéházban. Így jutott az én fülembe is. A bíró behívatta a második tanút. Az is hadarja, mintha könyvből olvasná: — Se több, se kevesebb, pontosan negyvenöt esztendővel ezelőtt, április ötödikén, egy pénteki napon ... A bíró a harmadik tanúhoz fordult. Az is csak fújta: — Tekintetes bíró úr, pontosan negyvenöt esztendeje, április ötödikén... A bíró dühbe gurult, és elkergette mindhármukat. A mesélő elhallgatott. Az egyik vendég megkérdezte: — Így hát mégse házasították meg Satilmist? — De bizony meg. Az Imám áldását adta a házassági szerződésre. Mevlud két bikával ajándékozta meg a menyasz- szony apját. Hisz ha akad két tanú, a sariát az ártatlant is akasztásra ítéli! Az imám valamennyieket meghallgatta, és azt mondta: „A tanúk lelkén szárad mindenl“ Ily módon kapott Mevlud fia dolgos, makk- egészséges feleséget. Fatima dolgozott látástól vakulásig: serénykedett a mezőn, futott a malomba, tűzrevalót cipelt a hegyekből, s ráadásul mosta férjecskéje kis gatyáit, éjjel meg a maga nyoszolyájára fektette és babusgatta, míg el nem aludt. Radványi Ervin fordítása Vati József: LÁNYOK PETRIK JÓZSEF: Hajnali fohász Szemed héjára az álmatlanság ólmot ötvöz, forró homlokodra ráfagy a hold csontpengéje, senki sem viseli veled hulló karod súlyát, a neszek orvtámadása számbaveszi minden csigolyád. Az éjszaka posztójából örök éber nagy szemek figyelnek, álmatlant figyel álmatlan s a hajnal még kárögó nagy szárnyak alatt messze vesztegel, mire kettéhasítaná éber álmod, hiúságod százfelé hasad. VLAGYIMIR KRUPIN: DOBD LE A ZSÁ KOT Erős, sokat bíró leány voltam, együtt zsákoltam a legényekkel. Apám, szegény, nem győzött sajnálkozni miatta, de mit tehetett volna, tizen ettünk otthon kenyeret, nem segített rajtunk a sajnálkozás. Sohasem felejtem el, éppen krumplizsákokat raktunk az uszályra. Délben kezdtünk, délutánra már rogyadozott a lábam. A fiúk nekem hagyták a kisebb zsákokat, hiába, nehéz volt ez a munka még úgy is. Megeredt közben az eső, csuromvíz lettem, azután meg a hideg rázott, s megátkoztam akkor az egész világot. Estefelé elállt az eső. Bukdácsolok a zsákkal, egyszer csak azt mondja apám (velünk dolgozott ő is): — Odanézz, Var- vara, micsoda gyönyörűség. — Már hová nézzek — mondom — járni is alig bírok, Örülök, ha a lábam elé látok még a zsák alól. — Dobd le azt a zsákot — kiáltotta oda —, zsákolhatsz még eleget, de ilyent az életben soha, de soha nem láthatsz többé. Csikót fogtak a szivárványba. — Mi lehet az, gondoltam. Ledobtam a zsákot, kiegyenesedtem. Először azt hittem, tűz van, olyan fényesség ömlött szét az égen. Vörös vjatkai csikót láttam, meg olyan óriási szivárványt, hogy átfogta az egész eget, a szivárvány hajlatában meg, mint egy ívjáromba fogott csikó, ott vöröslött a nap. Néztem, néztem, s mintha frissen mosakodtam volna, egyszerre olyan könnyűnek éreztem magam. * Édesapám sokszor meg-meg- állított máskor is, hogy nézzek meg valami szépet. Hálával gondolok rá ezért ts, különben vakon éltem volna a földön. Amit örököltem tőle, adtam tovább a gyerekeimnek. Emlékszem, elmentünk egyszer, a kislányommal szamócát szedni. Szép, napos idő volt. Nyírfaerdőben jártunk, amikor hirtelen kis tisztásra bukkantam. Még a lélegzetem is elállt. Szinte suttogva hívtam a kislányomat, nehogy felijedjen a hangomtól valami. Terítve volt szamócával a tisztás, reggeli harmat gyöngyözött a szamócákon, hímezni sem lehetett volna szebbet. A kislányom odaszaladt, térdre vetette magát, s máris tépte a szamócát. Várj még, mondom, nem szalad elölünk ez a tisztás, gyönyörködjünk benne előbb. Álltunk csak egymás mellett, aztán megszólal az én kislányom: — Kár ezt elrontani, mamácskám, gyere, menjünk el innen. — Elnevettem magam. — Jaj, te kis aranyos! - Többé már sohasem felejtjük el ezt a képet, s ráadásul miénk lehet a haszna is! Még valamit, aztán befejezem. Ennek a lányomnak is van már lánya, szóval unokám. Hármasban sétálgatunk, nézelődünk a parkban. — Nézd azt a virágot, Másenyka — lelkendezik a lányom, máskor meg karjára veszi az unokámat, hogy megmutassa neki, milyen szép felhő úszik az égen. Ilyenkor eszembe jut az édesapám, s hogy akkor kezdődött mindez, amikor ö, szegény, abbahagyatta velem a zsákolást s néztük, néztük ketten együtt a szivárványt. GERENCSÉR MIKLÓS fordítása 1974. III. lfc.
