Új Szó, 1974. március (27. évfolyam, 51-76. szám)

1974-03-11 / 59. szám, hétfő

Mikszáth Kálmán:

Peri lányok szép hajéról

Hát bizony, a Péri lányok híres aranyszőke haja inkább ne nőtt volna soha olyan hosszára, olyan szépnek, tömöttnek, inkább változott volna lennek, vaqu hullott volna ki egyenként.

Len ha lenne, patyolatnak fonnák, ha kihűl, azt hitte volna a föld, ahova leesett egy-egy szál, hogy mennyei fű, s meghozná új tavaszkor megkétszerezve.

Hanem így mi történt. Szegény öreg Péri!... de minek is eresztette el őket hazulról, felügyelet nélkül olyan messze földre?

Valahol a Cserháton aratott részből a két szép hajadon. Ott esett meg a nagy szégyen.

Kati, a nagyobbik sarlóval dolgozott, míg a kis Judit csak a markot szedte össze kévékbe, amiket aztán a hetyke Csató Pista kötözgetett össze utána izmos kezeivel, s valahányszor lehajolt a leány, kibontott úszó haja is éppen olyan volt káprá- zó szemében, mintha aranyfelhővé lett búzakéve lenne. Azután meg a búzakévék lettek olyanok, mintha mindenik a Péri Judit szőke haja volna.

Pedig Csató Pistának nem szabad ilyen kétféleképp látni, házasember már, s nem is utolsó asszony a felesége, ott az a magas délceg, a Péri Kata mellett. (Ni, bizony, megvágja a kezét a sarlóvall) Olyan nyugtalanul nézeget vissza a férjére. Vagy nagyon szereti, vagy nagyon gyanakszik.

karikában nyiszál a sarló az aratók kezében, ropog a kalászszár, nagyobbodik a tarló, s nyitva marad rajta a madárfészek; a picike sárga fiirjek kíváncsian nézegetik, hova lett az árnyékos szalmaerdő? Hát még szegény anyjuk, hogy elcsodálkozik majd?

Judit leoldá fejéről a kendőt és a fészekre terítette, Arról majd ráakad, mikor este hazamennek addig pedig hadd tartson nekik árnyékot.

Pista azonban elvette onnan és a keblébe rejté. Beh édes kendő volt. Égette, csiklandozta, Rajta volt még a kis ma- dárfiak melege s annak a se- lyemhajna az illata.

Teszi kend vissza azt a kendőt mindjárt! — förmedt rá Judit haragosan.

Odaadom egy csókért! — lihegte Csató Pista szenvedélyesen, s olyat csavarított a ger- cén, hogy hatfelé szakadt.

Menjenl Nem szégyenli magát?! —• mondá Judit elpirulva. — Inkább soh’ se lássam azt a kendőt.

Elfordult, durcásan, mintha neheztelné a vakmerő szót. No bizony, nem a világ, hadd vigye el, van még ott elég kendő, ahol ez volt.

— De jó dolga is van a madárnak? — sóhajtott fel Pista. .. Judit nem kérdezte meg, miért van jó dolga. Hallgatóit.

— Más fészket rakhat, ha az egyiket megunta.

Judit nem kérdezte meg, mire érti, lesütötte a fejét.

Másnap is hiába kérte Pista a csókot, hanem mikor aztán harmadnapon hazaindultak, lent ,ű tisztáson, hol a füzes eltakarta őket a hátul jövő aratók elől, egyszerre átkapta Judit darázsderekát, s el sem bocsátó addig, míg egy parázs csókkal ki nem váltotta kendőjét.

No, bizony, nem a világ, van ott még elég csók, ahol ez az egy termett.

Pista pedig nevetett magában: „Ha már egyszer peregni kezd a kalász szeme, megérett egészen“.

Aztán így szólt hangosan:

— Mikor az éjjelt kiáltják, légy a csalitosban, a templom mögött. En már előbb ott leszek.

A lány ijedten nézett hátra.

— Lasabban beszéljen! Hátha meghallották?

— Mezítláb gyere el — szut- togta —, át ne ázzon a csizmád, arról megtudnák reggel. Rövid szoknyában légy, csatakossá tenné a hosszút a hármát.

Négyesével, ötösével feküdtek a lányok, asszonyok az asztag mögött. Ej betakarta a bájos képet. Csak a csillagok nézték fenn, mialatt a szép szemek behunyődtak idelenn. Csillagoknak mindig kell lennie.

Kakassző előtt felébredt egyszer Péri Kata, közbül feküdt Juditnak és Csátónénak; észrevette, hogy egyik sem alszik.

Csatóné vánkosa alól, amint hánykolódók, valami fényes tárgy csúszott ki. — Kata megtapogatta: olló volt: „No, ez bizonyosan babonát csinált most“.

Kakasszó után ismét fölébredt Péri Kata, de csak hült helye volt Juditnak, Csatónénak. Elrémülve ugrott fel, hova lehetett a húga? Mintha zűrzavaros hangokat is hallana onnan, ösztönszerűen a csalitos felé futott, hol megtalálta Juditot, élettelenül összerogyva.

Köröskörül a fű mintha arany hímmel lenne kivarrva, a fudit hosszú haja csillogott rajta. Le volt vágva tövestül. Bosszúálló kéz feldobta az egész csomót a levegőbe, szellő felkapta, s mintha egy széthasogatott üstökös csillagfoszlányai lennének, pajkosan szétszórta a hajszálakat. A megtaposott füvek elismerték testvéreiknek, s szelíden engedték maguk közé fonódni... Kati mindent megértett.

— Kelj fel! Menjünk innen! Hazavezetlek apánkhoz.

De csak a szomszéd városig ■ mehettek. Judit lázba esett, napokig kellett feküdnie idegenek között, messze a falujuktól. Kati még ápolta, gondoskodott róla.

Mikor minden pénzük elfogyott, még a fölösleges ruhadarabok is, nem volt más egyéb gazdaságuk, csak az a haj, amit Kati szedett össze a csalitosban, az a szép, aranyos haj, melybe a Csató Pista szíve belefonódott, s melyet a Csatóné ollója levágott, vagy hogy csak a Jele annak a sok hajnak... Ha szégyen lehetett abból, ami gyönyörűség volt, hátha lehetne belőle még pénz is.

Kati remegve, reménykedve nyitott be a boltoshoz.

— Vegye meg ezt a hajat. Egy beteq testvéremé volt. Orvosságra van szüksége és nincs pénzünk. — De vegye meg tüstént. Sietnem kell. Egyedül hagytam.

Vállat vont a boltos, nem használhatja, mert egymagában nagyon kevés, arra pedig nagyon különös színű, hogy ösz- szekeverhetné más hajjal, hanem mivel a Katinak is szakasztott olyan haja van, a kettőt együtt megveszi jó pénzen.

A lány elhalványult, szomorú pillantást vetett a tükörbe, sóhajtott és lehajtotta szép fejét, mint a búzakalász a sarló alá.

Lihegve ért haza nemsokára, de a beteg nem volt már egyedül. Az öreg Péri járkált sötéten fel s alá a szobában. Eljött, ide talált, a hír megsúgta neki mi történt, s a keserűség útra készteté.

— Hova lett a húgod koronája? — kérdé a belépőtől dühösen.

— Levágták, — szólt Kati dacosan, az ágyhoz lépve, mintha el volna készülve megvédeni azt, aki eszméletlenül fekszik benne.

Péri elhallgatott, majd egyszerre vadul szegezödtek megüvegesedett szemet Katira.

— Hát a te hajad hova lett?

— Levágtam- — mondá félénken, s kivette az orvossá- gos üveget a köténykéje alól.

Sóhajtott az öreg, azután sokáig nézte, nézte a két szép lány közül, hol az egyiket, hol a másikat. Az egyik, aki ott áll, olyan piros, mint a rózsa, a másik, aki ott nyög, olyan fehér, mind a lilium.

Es mégis a rózsát sajnálta meg elébb. Hozzáment, megsimogatta azt a csitri fejecskét, gyöngéden szeretettel:

— Szegény Katám! A te hajad kinő még! '

Mednydnszky: TALALK/i

Dénes György versei:

FORMÁL A KOR

Rám mordul a világ s felém karmol naponta; gondokból vihar, de lágyan száll az éj.

Egyszerre vagytok bennem; félelem, szenvedély, forró abroncs szorul daltalan homlokomra.

Felnőtt a szó: tüdejében a füstös levegő, felnőtt a dac: ráhág a bölcs belátás.

Formál a kor, a változás s a váltás; ami elapadt s ami egyre nő.

TAVASZ, RÜGYEK

Tolong a tavasz a sikátorokban, latyakba hull a nap, szinte csobban, lángja szerte fröccsen, ezer vidor fényszilánk felesel.

Vézna hangocskák verődnek a fákhoz, már a pirók is közbekiáltoz, ni csak, begyes rügyek! szelíd kék pára száll, tollászkodik.

F

ölötte gömbölyűre sikerült asszonyság telepszik mellém a dél-gömöri végek felé igyekvő nemzetközi autóbuszban. Izgünk-mozgunk, nyugtalankodunk egymás mellett, sehogysem férünk el.

— Farollyon már arrébb, kedves — biztat szeretettel — nattestü asszony vagyok én, maga mégis hit- váónyabb náólam!

Ogy csönög füleimbe ez az édes palóc beszéd, akár- ha mézet csurgatnának nyelvemnek hegyére, valahányszor szülőföldi tájak felé utazom. Ezt a fajta hangzást visszhangozta gyerekkoromban a Rima parti piac, hozták magukkal a túrót, tojást, csirkét kí- nálgató jánosi, pokorágyi, guszonai, gesztetei kofák; Kovács László polgármester éppoly zamatos diftongusokkal élt, mint Báthory tanár úr, a benszülött, vagy Török uram, a fésűs, avagy Diczky bácsi, a sátoros csizmadia. Valahányszor „á“ hangot óhajtottak mondani, csak „ó“-ra sikerült bizony, hiszen „akar akarta, akar nem“ a helyi hangzatok erejétől egyik sem bírt megszabadulni. Ma is hallom még édesanyám 6 hangban olvadt finom d-ját, amikor a pesti rokonokat tartotta szóval s nyitott a-kkal, nem csekély örömére a rokonoknak. Amikor meg Szabó Margitka egy háromhónapos pesti vendégeskedés után hazatért s erősen pesties á-kra és é kre nyitotta száját, megszólalt a város:

— De fent van, de nagyon afektáól...!

Ebben nőttünk föl. Iskolai kiejtésünk is, igazi anyanyelvűnk e mulatságosnak tetsző tájszóláshoz simult s még abban is különbözött a rendestől, hogy a kettős mássalhangzókat néha csak egybe vettük, máskor meg az egyesekre kívánkozókat kettesre. így maradt meg nálunk az „elemi iskola“ elleminek — ma is erre csúszik a nyelvem —; aztán ebben az elle- miben nem orron vágta az ember a másikat, hanem csak oron csapta, amikor lábal rúgot. Aligha lehet e tájolást feledni, nem is akaródzik: óvatlan pillanatban ma is rátéved a nyelvünk. Életem első s rendkívül izgatott interjújában, amikor az idős, de töretlen szellemű Blaha Lujzát faggattam — mivel a színészsors véletlene éppen Rimaszombatban láttatta meg vele a napvilágot — így talált megfeddeni a nemzet csalogánya abbéli fáradozásaim miatt, hogy pesties hangzatra igyekeztem kikerekíteni ajkam;

— Minek próbálkozik fiam, kár a szenvedésért. Hisz oly édes a palóc beszéd, éljen csak vele bátran!

Blaha Lujza, persze, csak érzett palócul, beszélni nemigen tudott. A színészek mindmáig nehezen tanulják meg, nagyrészt meg hibásan használják. A ritkák közé tartozik Tolnay Klári, dehát ő Nógrádban gyere- keskedett, Mohorán, ahol Mikszáth is nyaralgatott

SZOMBATHY VIKTOR:

Utazás Palóciába

s Basilides Zoltán is érti, de ő meg a Mátyusföldön szedte föl, ahová még eljutott ez a palóc idióma.

Ez a nattestü asszonyság itt az autóbuszban most nekem a peelda, a beszélgető taórs. Az „ábécé“ hírlapi betűivel vajmi nehez visszaadni az ősi hangaóst, amely Honitól Naógraódig, Naógrádtól Gömörig oly édes a fülnek, ám idegen számára oly reménytelenül mettanáólhatatlan.

De nemcsak peelda most az ülőszomszédom, hanem ügylátszik, a mai napra rendeltetett szaótaóram is. Mert a somoskői hataóraólomáson — (nini, ebben az állomásban is csak egy el van) — nagy nyelvi leleménnyel szaólal meg:

— Szettejk-e már a deviziópapírt?

Ami nem is lehet más, mint a devizanyilatkozat és a televízió szó összeöleltetése, hisz oly hasonlatos szó egymással e kettő! S mert „nattestü“ szomszédnőm nyilván nyughatatlanul buzgó lény, át is kiált hátrúsó szomszédjának:

— Az ettejdet elvettejk-e maó?

Azaz: a tiédet elvették-e már a fináncok?

Amazt azonban ott hátrú nem érdekelték a devjző- papirok — éppen egy banőnt ett, akit Tarjónban vett — rendületlenül figyel ki a ködös permetegbe. Tucatnyi személyautó rostokol elöttőnk is, mögöttönk is, mi türelmesen álldigálunk. Végül ekkép nyilatkozik a banánpusztító fiatalember haótúrrú eleőre:

— Hamarollyák a buszt, nem menőnk sehoccsel

Mégis csak memmozdólok az asszonyság mellett — ajnácskői asszony, almaóért ment Tarjaónba — hogy gyorsan feljegyezhessem a hamarollyák-ot, mert ilyen rövid, találó kifejezés a „hamarinak találják az indulást“ mondatra még ezen a tájon is megörö- kísétre méltó.

— Ne fejszkeleőggyiék maó kedves, memmozdólnyi se tudok — veti oda azonban.

— Elfelejtettem — mondom kínlódva.

— Mit meg?

— A deviziópapírt, meg a hamarollyákot.

— Finaónc-e maga, hallya, vagy vizsgaólaóbiraó?

— Esse, asse, csak utas, mint maga.

— Akkor meg mit firkaól?

— Magát, mert ollyan szépen beszél.

— Szép-e ugye? — kelleti magát — mináólaónk csak így megy.

Vidáman pillog rám, hiszi is, nem is a bókomat. A busz végre megindul. Füleken sokan kiszállnak, egy csomó hely felszabadul. Asszonytársam szokatlan fürgén szabadít meg nattestü szomszédságától. Előbbre zöttyen egy üléssel s csak akkor fejezi be:

— Be akkor, hogy úgy'

Ennyiben maradtunk. Csak a magnóm követelné jussát a táskámban, hogy ím, erre a beszélgetésre gyorsan elő nem kaptam. Ám, nem sokáig marad már bánatos, mert Hanvaóra meneőnk, meg Alsaóbálog- ra, netán Nemesradnaótra Is. Hanván Igő Aladárhoz igyekeznénk, a faragóművészhez, akinél zamatosabban palócul aligha hallottam még beszélni. Radnó- ton a Pósa-barátokat keressük meg — István lakzi- jára tavaly véletlenül tévedtünk be egy félórára, aztán ott is maradtunk) — Balogon meg a fülemüle- szavu Ibos Piros „hugomasszonyhoz“ látogatunk majd el egy kis énekszó hallgatás miatt, hogy végül a medvesalji barkókhoz fussanak velünk fürge Trabantjukon Veres Jánosék.

De már ezek a mi barátaink nem haragszanak érte, ha palócnak nevezzük őket. Hiszen a Mikszáth könyve őta annyit hallották, hogy már nem csufsaóg- nak veszik, hanem megtiszteltetésnek. Ha ugyan... Mert harminc esztendőnek előtte még agyon akartak verni érte, ideát, a szomszédságunkban, Vaórgedej- be...