Új Szó, 1974. február (27. évfolyam, 27-50. szám)
1974-02-24 / 8. szám, Vasárnapi Új Szó
regnimmni - tusiiudm szakaszán közlekednek. Nekünk köny- nyebb: gyümölcsöt és zöldséget szállítunk a Vahs és a Gisszar völgyéből, Kuljab vidékéről, a leninabadi területről. Természet áldotta helyek, verőfényben, gyümölcsösökben gazdagok, de az út ide is csak a hegyeken keresztül vezet, s a hegyek is csak nyáron barátságosak, akkor sem mindennap. A mama szívesebben látná, ha nyugod- tabb foglalkozást választanék. Persze, amikor megtudta, hogy sofőrnek megyek, nem ellenezte. A Vahs völgyének a központjába mentünk, hogy találkozzunk Ahad La- tyipovval. — Életem végéig nem felejtem el azt a napot, amikor az a jó asszony, akire a hatalmas család gondjai úgy is nagy terheket róttak, a háború zord napjaiban azt mondta nekem: „Maradj velünk, fiam.“ Akkoriban ötödikes voltam, nem tudtam, milyen nehéz az életünk, és házukba vittem társaimat az internátusból. Bibiojsa mama és Bobo papa az utolsó falat kenyerüket is megosztották velük. Hirtelen ki sem ismerte magát az ember, kik a család édesgyermekei, és kik a fogadottak. Csak sejtettem, hogy Froszja és Masa nem itteniek, orosz nevük van, és nem hasonlítanak a többiekre — fehérek, kókszemüek. Szerettek minket, mindenkit egyaránt sajnáltak. Közösen vitatták meg, kinek mit vegyenek, kire milyen munkát bízzanak, szóval nem voltak kedvencek és mostohagyerekek. — öt évig éltem Bobokalonovék családjában, amíg el nem végeztem az iskolát, de ez a család mindenkorra az én családom maradt. Amikor tanulni mentem, örökbe fogadó szüleim pénzt, élelmiszert küldözgettek. A pedagógiai főiskola elvégzése után Kur- gan-Tyubéba neveztek ki. Földrajzot tanítottam, és mintegy 15 évig az iskola igazgatója voltam. „A népművelés kiváló dolgozója“ érdemrenddel tüntettek ki. A Tadzsik# Állami Egyetemen találtam rá Iszlomra. Nemcsak diák, hanem az atomfizikai tanszék főlaboránsa is. — A fizika már az iskolában érdekelt. De az egyetem előtt még tényleges katonai szolgálatomat is le kellett töltenem. Most végeztem el a harmadik évfolyamot. Esténként tanulok, nappal dolgozom. — Otthon leginkább a mama és Tahir öcsém érdeklődnek irántam. Nemrégen meghívtam őket, nézzék meg a munkám. Fakultásunk éppen új épületbe költözött, s az épületavatásra meghívtam mamát meg Tahirt. Nagyon tetszett nekik. Tahir azóta hangoztatja, hogy ő is fizikus lesz. — Tahirral közös szórakozásunk a sport. Az egyetemen futballozom, röp- labdázom, kosárlabdázom, Tahir meg otthon az iskolai labdarúgócsapat egyik csatára. A legkisebb fiú, Davljat, anyja foglalkozását választotta. Mindennap együtt AZ ANYA mennek a hűtőszekrénygyárba. Csak a kapuban válnak el útjaik. Bibiojsa a festőrészlegbe, Davljat a hűtőaggregátumok részlegébe tart. — Mama először megmutatta nekem az ő részlegét. Sokáig álldogáltunk a festőkamránál. A mama ezzel foglalkozik. Megismertetett orosz barátnőivel, Valentyina Alekszejevával, Nyína Anyi- kinával, akik segítségére voltak a szakmunkás oklevél megszerzésében. — A mama nemrégen felszólalt az üzem fiataljainak és veteránjainak a találkozóján. Beszélt életéről, rólunk, édes- és fogadott gyermekeiről. Arról, hogy 45 éves korában megözvegyülve, először lépett be az üzembe, de any- nyira megszerette a kollektívát, megértette a társadalomnak végzett munka gyönyörét. Utána sokaktól hallottam: „Légy büszke a mamádra.“ Szajora kereskedelmi alkalmazott Dusanbéban (N. Matorin felvételei) ... Hányféle foglalkozást űznek a családban: vannak elárusítók, közgazdász, öntöző munkás, betonozó ... Lehet, hogy ezek után felteszik a kérdést: mi a különös ebben? Bármelyik családban dolgoznak a felnőttek, tanulnak a fiatalok. Együtt osztoznak sikereikben és bajaikban, veszteségeikben stb. Ebben az értelemben a Bo- bokalonov család sem kivétel. Csak itt különösen világosan ismeri fel az ember azt a meghatározást, hogy a család a társadalom sejtje. A mi szovjet társadalmunk sejtje. Bibiojsa nem ismerte a pedagógiát, de szívével megérezte ezt az igazságot, s gyermekeit munkára, alkotásra, arra a nemes küldetésre nevelte, hogy EMBEREK legyenek a Földön. Az Uj Szó számára írta: Natalija A/lorozova A tadzsik Bibiojsa Bobokalonova tíz fiút és lányt szült és nevelt fel. Tíz gyereketl Anyai szívében mégis maradt hely még további nyolc, szeretetre vágyó és gondozást igénylő gyermeknek. Apátián anyátlan gyerekeket vett magához. Bibiojsa a dusanbei hűtőszekrény- gyárban dolgozik. A kommunistát, a társadalmi munkást itt mindenki ismeri. Tavaly a már régen megszolgált „Hős Anya“ érdemrenden kívül a Munka Vörös Zászló érdemrendjével tüntették ki. A riporter elbeszélgetett Bi- biojsával és gyermekeivel. Az első szó természetesen a főhőst illeti. — ötvennégy éves vagyok. Tizenhat éves voltam, amikor a kisfiam először szólított mamának ... 1941-et írtak, a hitleri Németország háborújának első éve volt. Tadzsikisztánba szerelvény érkezett Belorussziából evakuált gyermekekkel. Útközben bombázták a szerelvényt, sok gyermek elvesztette szüleit. Városunk más asszonyaival ón is eljártam a gyermekotthonba, hogy sze- retetet vigyünk a gyermekeknek, kertem gyümölcseivel kedveskedtem nekik. — Egyszer egy vékonyka szőke kislány, lehetett vagy nyolcéves, mamának szólított. Elmondtam a férjemnek. Akkor már két gyermekünk volt, de elhatároztuk: egy harmadiknak is jut hely meg rizses hús. — Hursednek és Rusztamnak testvérkéje lett: Froszja Szemjonova. Froszja nemsokára ráakadt testvérkéjére, Mására, akitől útközben, a bombázáskor szakadt el. ö is hozzánk került. Aztán még egy fogadott lánnyal bővült a család, mivel a 12 éves Miszo- koloj szülei szintén meghaltak. — Idősebb fiam, Hursed, tanulókorba lépett. Az iskola mellett internátus volt a messzi — keleti tanyák — gyermekei számára. Hursed gyakran hozta magával internátusbeli iskolatársait. Ahogy tudtuk, jóllakattuk őket. Kettőjüket, először Ahadot, majd Rahimot magunkhoz vettük, mert nem volt anyjuk, apjuk meg a fronton harcolt. — Abban az időben egymás után jöttek a világra gyermekeim. Érthető, hogy nem volt könnyű. Mint mondani szokás, szorosan voltunk, de jól megfértünk. Persze egy ilyen nagy családra volt mit főzni, sütni, meg aztán mosni is rájuk. Bobo, a férjem páratlanul jólelkű ember volt. Nagyon szerette a gyerekeket. Közöttük ő is gyerekké vált, játszott, szót értett velük. De kérdőre is vonta őket, ha valami nem úgy ment, mint kellett volna. Munkában neveltük őket, az idősebbek is segítettek. — Természetesen, az állam is segített. Havi segély a gyerekekre, egyszeri segély minden újszülött után. Cipőt, kabátot ingyen adtak iskolásgyer- mekeimnek. Egy tehénke kevésnek bizonyult — a kerületi tanács pénzt adott egy másodikra. Szénát, szenet is szállítottak nekünk ... — Amikor már talpra álltak a gyerekek, mindegyikük pályát választott. Tanácskoztak velem, az apjukkal, s mi azt válaszoltuk: menjetek, ahová vonzódtok, minden foglalkozás szükséges. Csak egyet akarunk tőletek: Legyetek igazi EMBEREK! — Kár, hogy Bobóm meghalt, nem láthatta meg, hogy a gyerekek megállnak a maguk lábán, olyanokká nőttek fel, ahogyan ő megálmodta ... Hogyan fogadták meg a gyerekek a szülői útravalót? Elsőként Rusztamot kérdeztem meg, aki sofőr egy zöldségszállító üzemegységnél. — Bármikor jöjjek haza az útról, rendszerint az éjszaka közepén, még ha lábujjhegyen osonok is az ágyba, mama meghallja, és felkel. „Éhes vagy?' ŕs melegíteni kezdi a vacsoBibiojsa Bobokalonova rát. „Mama, miért vársz, hisz elég dolgod van itthon is, az üzemben is, kifáradsz, inkább aludnál nyugodtan.“ A válasz: „Már hogyne várnálak? Ismerem a munkád. Azt is tudom, milyenek a mi hegyeink.“ — Természetesen, igaza volt, a sofőr munkája nem könnyű. Nem is szólva társaimról, akik Pamír legnehezebb Bizonyára senkinek sem okozna nehézséget felvázolni korunk új térképét: a tárgyi bizonyítékokat, amelyek gyökerestül megváltoztatták életkörülményeinket. Ám a legszembetűnőbb változást mégiscsak az átalakult ember mutatja. Ehhez a sokoldalú átalakuláshoz tartozik többek között az is, hogy védjük egészségünket, hogy őrizzük testünk formáit, izmaink, bőrünk ruganyosságát, hogy törődünk szépségünkkel: kívül-belül. Mert a szépségápolás — egészségápolás, tehát szükséges. A múltban csak a szűk felső rétegek kiváltsága volt, hogy kozmetikushoz járjanak, ma mindenki megteheti. Szocialista társadalmunk sokoldalúan törődik az emberrel. Az egykori megközelíthetetlenül drága kozmetikai szalonok helyett ma mindenki számára hozzáférhető, higiénikusan berendezett, szakemberekkel ellátott szalonjaink vannak. Nemcsak a fővárosban, hanem vidéken is. Igaz, a gyakorlat még messze elmarad a lehetőségek mögött. Főleg vidéken. Ennek oka éppen a múltban gyökerezik, amikor még úgy tekintettek a szépségápolásra, mint fényűzésre, ami fölösleges és nélkülözhető __ Du naszerdahelyen a Kommunális Üzem kozmetikai szalonjába látogattunk el, s közben megkérdeztünk néhány harminc éven felüli nőt, mi a véleményük a szépségápolásról: V. Andrásné, háztartásbeli: „Nem járok kozmetikára. Sohasem voltam még, fölösleges fényűzésnek tartom, megvagyok nélküle. Időm sincs arra, hogy ott várakozzak. Meg a férjem sem egyezne bele. Tudtommal kevesen élnek ezzel a lehetőség- D,c,, “ K. Petemé, elárusítónő: „Nem voltam még gél kozmetikusnál. Pedig már sokszor gondoltam, hogy el kellene kezdeni. Talán csak elkezdeni szokatlan, később természetes lenne. Igaz, én gyakran vásárolok ilyen-olyan kozmetikai szereket a drogériában, használom is őket, eredmény látszata nélkül. Talán mégiscsak jobb lenne szakemberre bízni a szépség- ápolást ...“ K. Aranka, hivatalnok: „Nemrég kezdtem járni kozmetikushoz. Egy barátnőm már régen jár, tőle vettem magamnak a bátorságot, vagy inkább elhatározást. Különösebb tapasztalatom még nincs, de annyi bizonyos, hogy a szakember hozzáállása más a szépségápoláshoz, mint a mi elképzelésünk. Meglepődtem, amikor megmagyarázott egy-két helytelen kezelési módot, ami az én »specialitásom« volt. Azt hiszem, ezentúl rendszeresen fogok járni. Nem tartom luxusnak, mert a szépség, illetve a gondozott, kellemes külső, szerintem hozzátartozik az ember jó közérzetéhez, hangulatához, biztonságérzetéhez, tehát szükséges.“ — Valahogy így vélekednek azok, akik már néhányszor igénybevették a kozmetikus segítségét, — mondja Matušek Gabriella, a dunaszerdahelyi szalon kozmetikusa. — Kicsit nehezen szánja el magát mindenki, hogy rendszeres látogatója legyen üzemünknek. De akik megszokták, azoknak már nem kell magyarázni, hogy mit jelent a szépséggel, a testi külsővel törődni. Azoknak már olyan szükségszerűvé válik a szépségápolás, mint a hajmosás, a fürdés, a rendszeres tisztálkodás. És ez így volna rendjén, hiszen a szépségápolás az egészségvédelem szerves része. Sajnos, ezt még mindig kevesen tudatosítják. Bár tagadhatatlan, az elmúlt években történt változás ezen a területen is. Mégpedig minőségi változás. Mert akárhogy értékeljük, meg kell mondanunk őszintén, hogy a gyér látogatás oka nem a sokat emlegetett időhiány és drágaság volt, hanem elsősorban: az előítéletek. Az előítéletek, amely szerint a kozmetikára járó embert amolyan „úrhatnám polgárnak“ pecsételték meg. S ami még nagyobb tévedés volt: erkölcsi szempontból is elmarasztalták azt, aki a szépségével mert törődni — Nálunk évek óta létezik ez a kozmetikai szalon. Kicsi, szűk, csupán négy férőhelyes. Mégis voltak rövidebb-hosszabb időszakok, amikor ez sem volt kihasználva. A kozmetikusok is gyakran váltogatták egymást, sőt adódott úgy is, hogy szünetelt a szalon működése. Szerencsére ez már a múlté. És az is a múlté, hogy erkölcstelennek mondják azt, aki kozmetikushoz jár. Mert ilyen is volt, példáért nem kell a szomszédba menni. Néhány évvel ezelőtt még előfordult, hogy egy férj utána jött a feleségéneK, és nyilvánosan erkölcstelennek bélyegezte meg, csak azért, mert „szép akart lenni“. Már pedig ki nem akar az lenni? Még az is, aki ezt titkolja. Ez nem hiba, hanem természetes igénye nőnek, férfinak egyaránt. Már azt is elértük, hogy néhány állandó férfi vendégünk van ... Az utóbbi időben tehát lényegesen megváltozott a helyzet Dunaszerdahelyen. Oj kozmetikusra is szükség lett, Bertók Magda egy évvel ezelőtt került a szalonba. — Most már inkább olyan gondjaink vannak, hogy korszerűsíteni kellene a szalonunkat, modernebb eszközökkel felszerelni, törődni a kozmetikus-utánpótlással, és a továbbképzéssel, hogy lépést tudjunk tar tani a korszerű szépségápolással — mondja az új kozmetikus. — A kozmetikai szerek, a kezelés nem olyan drága, hiszen tudvalevő, hogy ezeknek előállítása a gyógyszerek értékével vetekszik... A szépség- ápolásra pazarolt időt pedig korántsem lehet „pazarlásnak“ nevezni. Mostanában 80—100 vendégünk van hetente. Nem kevés, de százalékba kifejezve még mindig csak elenyésző része lenne a lakosságnak. Főleg a harminc éven felüli embereket várjuk, mert leginkább nekik van szükségük rá. Igaz, a szépségápolás türelmet igényel, nem mutatkozik eredmény egyik napról a másikra. De tulajdonképpen nem is az a cél, hogy a megöregedett arcot, bőrt fiatallá varázsoljuk, hanem az, hogy szakszerű ápolással megelőzzük a korai öregedést, eltüntessük az arcról a fáradság nyomait. S főleg, hogy az emberi szépség szerves része legyen az egyéni boldogságnak, a harmonikus életnek. A szépség mindenkor a harmónia alapeleme volt. A lehetőség megvan, csak élni kell vele! M. ANDRÁSI ÉVA 1974. II. 24. 16
