Új Szó, 1974. február (27. évfolyam, 27-50. szám)

1974-02-24 / 8. szám, Vasárnapi Új Szó

Egri Viktor:

ARCOK, KÉPEK, EMLÉKEK

1974. II. 24.

Április ©lején, amint felszikkadt a hóié a hegyi utakon, hátizsákkal a vállamon elindultam hazafelé. Pőstyén határában, a Lipótvár felé vezető országúton egy földimmel sodródtam össze. Házunkat az utolsó légitámadáskor bombatalálat érte, mesélte együttérző, óvatos szavakkal. Az utolsó években annyi baj és keserűség ért, hogy fel se vettem az új csapást, mintha földim valami távoli, engem alig érintő eseményt tett volna szóvá.

Lipótvárig egy orosz katonai terepjárón zötykö- lődtem, az állomáson sikerült felkapaszkodnom az első induló vonatra, öreg este lett, mire hazaértem. Kiderült, hogy a kár nem olyan tetemes, a ház lakható maradt, csak a tetőzete sérült meg s az ablakok javát betörte a légnyomás.

Néhány nap múlva a feleségem is megjött a hegyekből két kislányommal. Együtt voltunk megint régi otthonunkban, s kezdődő új életünket még a tegnap gondjai, szívszorongató nehéz emlékek kísérték.

Vajon kihez volt irgalmas a sors, kit hoz vissza ebek harmincad jára jutott otthonába — ezzel a gonddal feküdtünk le, s ezzel ébredtünk.

Negyvenegy tavaszán meghalt az anyám, egy esztendővel később, egy fagyos februári délutánon eltemettük az apámat is. önmagával meghasonlott, a világgal hadakozó vénember lett, irtózott az újságoktól, átkozta az életet, melyből kiveszett a tisztesség, az ember becsülése, az a méltóság, amelyben hitt, a lét értelmét látta.

Szerettem volna, hogy tiszta öntudattal élje meg a felszabadulást, de a múló évekkel megbékéltem a halálával, legalább nem szenvedte át velem a várakozás gyötrelmeit.

Még egyre reméltem, szikrányi hittel még egyre reménykedtem, a véletlenek csodájában bízva, aztán szembe kellett néznem a valósággal: elhurcolt fivéreim egyike sem tért haza, elpusztította őket sorra a gyűjtőtáborok pokla. És ottmaradtak az asszonyaik és gyerekeik is.

Mihail Szamojlov

Május közepén egy szovjet tisztet szállásoltak el nálunk. Őrnagyi rangja volt, és úgy emlékszem, Mihail Szamojlovnak hívták. Magam előtt látom kissé görnyedt alakját, sovány, beesett arcát, szájába csüngő szőke egérbajuszkáját; az első pillanatban hátországi felcsernek tartottam, olyan lomha volt a járása, tiszthez nem illő a testtartása. A hanyag külső, a civiles lomhaság azonban merőben ellentétben állt az emberrel, akit megismertem.

Az udvarunkban kenyeret és konzerveket rakodó katonák mondták, hogy parancsnokuk a hadtest egyik legkiválóbb tisztje, többször is megsebesült, sokféle nyavalyát átvészelt, és van egy tucat kitüntetése. A frontújságban gyakran szerepelt a neve, regényt lehetne írni arról, hogyan esett fogságba, és kivégzése előtt hogyan sikerült visz- szavergődnie csapattestéhez. Nem, egyáltalában nem festett harciasnak, a bátrak legbátrabbjának, iskolakönyvekbe kívánkozó legendás hősnek ez a rekedtes hangú, kopott hajú, kopottas zubbonyú katona. Kefét régen látott csizmáiban sem volt rangosság — azért emlékezem ilyen élénken erre, mert mindig émelyítő viszolygás élt bennem, ha tükörfényes nácicsizmát hallottam csattogni valahol.

Mihail Szamojlov ott állt a könyvszekrényem előtt, amikor beléptem a szobába, hogy üdvözöljem.

— Szép könyvei vannak — mondta elismerően.

— Véletlenül maradtak meg, ahogy engem is csak a véletlen tartott meg.

Vendégem fordította németre a szót, amikor a könyvek közt felfedezte a müncheni Kurt Wolff és a berlini Malik Verlag kiadványait, köztük Gorkij Ff>ma Gorgyejevét és drámáit, Szeráf imovics, Konsztantyin Fegyin és Fagyejev regényeit.

Barátságosan nézett rám, mintha régtől ismerne. Szemlátomást meglepte, hogy a húszas évek nagy orosz regényeinek német fordításai sorakoznak a polcokon.

— Nem félt, hogy baja esik, ha ezeket a szovjet könyveket felfedezik?

— Jó helyen voltak — mosolyogtam rá. — Egy hétpróbás gárdistánál, akinek fogalma sem volt arról, mit adtam át neki megőrzésre.

— Nem jó a tűzzel játszani — mondta elkomo- rodva. — Igaz, minden a véletlen dolga. Örüljön, hogy megmenekült. És a családja?

— Megvagyunk mind, már mint a szűkebb családom. De a fivéreim odavesztek.

— Deportálták őket?

— Volt, aki már itt pusztult el.

— Még hazajöhet valamelyikük. Ne adja fel a reményt.

Hitetlenül ráztam a fejem. Nem élt bennem ilyen remény. Minden okom megvolt rá, hogy ne áltassam magam. Éjszakákon át gyötröm magam, ki hogyan halt meg, éber álmaimban beszélek velük, szólítom őket, és nincs felelet. Olyan ez, mint a pergőtüzek kínja, az első világháború emléke — de nem, ez gonoszabb gyötrelem, a halálomig kísér és mindennap feladja nekem a kérdést: vajon ilyen bűnökre létezhet megbocsátás? És mindig tagadnom kell: nem! Sem az én megbocsátásom, sem a másoké nem hozhat tisztulást, és senki sem adhat nekik felmentést életünk szörnyű perében, amíg odaát, a másik oldalon, a bűnüket maguktól

messze taszító vétkesek közt meg nem indul a tisztító tűz munkája!

— Magának bizonyára nincs ennyi rossz emléke — pillantottam újra az őrnagyra.

Árnyék hullt az arcára, meg kellett éreznem, hogy valami sebét érintettem.

— Leningrádi vagyok — felelte. — Civilben egy leánylíceumban német nyelvet tanítottam ... Talán már hallott valamit a leningrádi ostromgyűrűről, az éhségblokádról. Ott halt meg a feleségem, meg a lányom. Az apám is — folytatta olyan arccal, mintha minden izma és ina kővé keményedatt volna...

Esztendők múlva egyszer Helsinkiből repülőgépen jövet fent a magasból láttam az ágyútölcséreket, a vastól meghasgatott földet a város határában, a pulkovói csillagvizsgáló táján. Azóta bizonyára eltűntek a tölcsérek, behegedtek a föld sebei, de vajon eltűnhettek-e a szíven ejtett sebek? A Piszkarjovi temetőben, ahol a holtak százezreinek csontjai porladnak, azóta szünet nélkül szól a Leningrádi szimfónia. Sosztakovics az ostrom ideje alatt írta fagyos pincelakásában, és az éhha- lál rémségével küzdő, fagyott ujjú zenészek játszották először a Filharmónia hangversenytermében.

Az elmúlt évtizedek során sok verset és regényt olvastam a Hős Város ellenállásáról, láttam képeket és filmeket, mégis a legmélyebben Mihail Szamojlov sorsa kavart fel, talán mert olyan személyes annak a csendes esti beszélgetésnek az emléke. Alighanem túlzott érzékenységgel reagálok mindenre, felesleges érzelmesség él bennem, hiába próbálnám takarni, eltitkolni. De ez az érzelmesség — akár a szenvedés — tanulságot is adhat, hogy a megértést, az emberi kapcsolatokat örökké keresnünk kell, amíg képesek vagyunk emlékeket őrizni magunkban, s amíg agyunk sejtjei szét neun bomlanak ...

Azóta tudom, ami akkor, azon az estén csak sejtésként fordult meg a fejemben, hogy mi volt vendégem legendás bátorságának táplálója. Gyötrelme® képek, kínzó emlékek. Az ostromgyűrűbe fogott város rettentő szenvedése. Családja, rokonok és barátok, ismerősök és ismeretlenek lassú seny- vedése. Halál, ezer, tízezer és százezer halál.

— Ha leszerel, visszamegy Leningrádba? — kérdeztem.

— Csak oda mehetek vissza. Ott vannak az én halottaim.

Úgy hangzott ez, mintha azt mondta volna: ott élnek a halottaim. És igazat mondott volna, mert a halottaink mindaddig élnek, amíg emlékezünk rájuk.

— És mindazok után, amit átélt, tudna-e még német nyelvet, német irodalmat tanítani?

Elfutott a pír, tapintatlan volt a kérdés. Vendégem meghökkenve nézett rám, csak nagysokára felelt:

— Megértem, hogy kérdi... Soká gyötrődtem, vajon képes leszek-e rá... Nem tudom, de talán meg kell tennem. Csak azért, mert van egy másik német is, nemcsak a fasiszta fenevad. Fiatalok, akik talán nem is tudják, hogy volt egy Goethéjük és Beethovenük. És Marx és Engels is németek voltak.

Mialatt ezt mondta és további neveket sorolt fel, a zene, a költészet, a filozófia német nagyjainak nevét, tovább kutatott könyveim között. Amikor egy Petőfi-kötetre bukkant, szomorú szemének tükre felfénylett.

— Nagy költő, nagy hazafi volt ez a maguk Puskinja.

Vacsora után kijött a konyhánkba. Szemes kávét, cukrot hozott, és megkérte feleségemet, főzzön hármunknak jó erős feketét.

Akkoriban így este felé igen népes volt a konyhánk. Az utcánkban letelepedett Vojentorg elárusítónői sütötték nálunk apróra vágott új hagymával ízesített kolbászos rántottájukat, főzték fokhagymás levesüket és elmaradhatatlan teájukat.

Vendégünk a fekete mellett Puskin-verseket szavalt, a Falut meg a Cigányokat. Lermontovot is tudott betéve. Akkor hallottam először Majakovszkijt, a Beszélgetés Lenin elvtárssal és a Szovjet útlevél című verseit. Amennyire visszaemlékszem, tanárosan iskolás volt az erősen hangsúlyozott versmondás, alig értettem, mégis jólesett, ahogy fülemet megütötte Mihail Szamojlov kopott, fénytelen hangja. Fellelkesített már a puszta gondolat, hogy íme: négy esztendeig tűzben és vérben gázol egy sokat megpróbáltatott szovjet ember, és ahogy ráköszön egy tiszta, békés pillanat, a gyűlölet salakja lehull róla, költők nyelvével mond üzenetet, elmerül a szép és mély gondolatok áradó tavában.

Talán akkor este éreztem meg igazán, hogy vége a tébolynak, a vad és esztelen gyilkolásnak, mindannak a gyásznak és kínnak, amivel a fasizmus éveken át gyötört minket, és a kétségbeesésbe kergetett.

Másnap vendégünk egy gyors kézszorítással búcsút vett tőlünk. Sohase látom többé, de ha behunyom a szemem, recehártyámon megjelenik kopottan, és mégis oly megindítóan tisztán. Látom állán a sebforradást, melynek vörössége akkor még égett, látom gyűrött zubbonyát, fénytelen csizmáit, és hallom fakó hangját is:

Légy újra üdvöz, oh elzárt falusi zug

Boldogság, alkotás és ihlet menedéke;

Hol napjaim patakja elrejtőzve fut medrében, mely felejtés, békéi

Különös, hogy legelébb ez a békeóhajtás jut az eszembe, amikor rá gondolok, csak aztán villan fel emlékezetemben Puskin keserű pátosza, hogy a Falunak van lázadásra szító képe is:

A földeken sovány, kisajtolt szolgahad

Lihegve görnyedez az ostorszíj alatt Az irgalmatlan úr javára.

Ha még él, bizonyára tovább tanít, és lehet, hogy ismét megnősült, mérnöknek készülő, elpusztult lánya helyett fia született. Azok a régen ütött sebek még ott élnek a lélek mélyén, de már nem sajognak olyan tüzes kínnal, nem keltenek többé égő haragot, mert az élet természetes rendle, hogy a gyász és bánat idővel megenyhüljön.

Ügy képzelem, hogy esténként eljár egy otthonba, és ha felkérik, szívesen elszaval valamit. És bizonyára egyike azoknak az ezreknek, akik leveleikkel felkeresik kedvenc öreg íróikat, talán a fiatalok valamelyikét is, Vinokurovot, Rozsgyeszt- venszkijt, és elmondják nekik, mi az, ami írásaikban tetszik, és mit kifogásolnak. És bizonyára egy- egy új verset is betéve megtanul a maga és mások gyönyörűségére, mert ez is hozzátartozik ahhoz, hogy az életét teljesebbnek és szebbnek érezze.

Mr. Brown

Ugyanebben a májusban egy másik katonalátogatóm is akadt. A világ másik feléből vetődött ide mihozzánk.

Fiatal, alig harmincesztendős amerikai tiszt volt. Lehet, hogy nem Brown volt a neve, hanem Smith vagy csak Jack, minden családnév nélkül, egyszerűen Jack, ahogy a darling szólította tüntetőén, kedveskedve.

Kis dzsipjén jött Budapestről újdonsült feleségével, egy harisnyagyáros leányával, a darlinggal. Szomszédunk rokona volt a darling, Bécsbe utazóban egy napra megszakították itt nászútjukat. Ám lehet, hogy a harsány szépségű, erősen kifestett rokonlány csak szeretője volt a tisztnek. Nem firtattuk.

Szomszédunk hozta át hozzánk a nászutasokat, hogy elbüszkélkedjen velük.

Mr. Brown is megállt a könyvszekrény előtt. Az üveglapok mögött tetszetősen hatott a sok rozsdabarna, püspöklila, borsózöld és kénsárga könyvhát, a címek és nevek feketéje. Alighanem ez az eleven, ám csöppet sem vásári színesség kötötte le néhány pillanatra a figyelmét. Amikor felém fordult, ünott szépfiú arcán az érdeklődésnek leghalványabb jelét sem fedezhettem fel. Egy szót sem vesztegetett a könyvekre, megjegyzés nélkül sarkon fordult, és mosolyogva belekarolt a már kora délelőtt pillangószínes selyemben pompázó hitvesébe.

— Innék valamit, darling!

— Azonnal, Jack!

A darling a szatyrába nyúlt, volt benne whisky- palack meg pohár is. Talán elegáns krokodílbőr táska volt a szatyorrá degradált holmi, vagy feketelakkos tasak-tünemény, de ebbe a leírásba csak a szatyor illik, kofák kezébe illő szatyor.

Megkínáltak, mondván, hogy hamisítatlan skót pálinka, de elhárítottam. Ügy illett volna, hogy ón szolgáljak itallal, frissítővel, volt néhány üveg bor a házban, a Vojentorg bárisnyái hozták ellenszolgáltatásul, hogy a konyhánkban edényeinket, lábasainkat használták, ám csak igyák a magukét, ha fényes délidőben, ebéd előtt szeszre szomjaznak.

Ahogy Mr. Brown poharát önelégülten felhajtotta, kedvem támadt, hogy vallatőra fogjam.

Vajon mit ismer ez a frissen vasalt nadrágos, rózsásra borotvált, kisportolt testű amerikai az európai irodalomból? Mit csipegetett fel hallatlanul gazdag kincsestárából? Nem vártam, hogy Tolsztojt vagy Dosztojevszkijt emlegesse, azt sem, hogy Dante vagy Villon nevét fölényesen odavesse, any- nyit mégis biztosra vettem, hogy a nagy angolokat, Shakespearet, Dickenst, Thakerayt még az iskolából ismeri, és a nagy szórakoztatók, Walter Scott, Josef Conrad regényeit élvezettel olvasta, és látott egy Shaw-vígjátékot, talán a Pygmaliont.

Csalódtam: a nevek nem vertek visszhangot benne. Felelet helyett csak legyintett, sietve újra teletöltette poharát:

— Az utolsó, ebéd előtt, darling.

Otthon bizonyára jégkockákkal hűsíti az italt, de jéggel nem szolgálhattam. Szódánk sem volt, a friss vizet elutasította.

Hát az otthoni amerikai irodalom? — próbálkoztam tovább. Ismeri-e Lewis Sinclair könyveit, olvasta-e valaha Walt Wittmann verseit vagy Poe Hollóját? Bizonyára nagyon furcsának találná, ha elmondanám, mennyi nagy költőnk ültette át magyarra a Hollót.

Ismét tévedtem: ezek a nevek sem mozgatták meg agya lomha sejtjeit. Még a kalandíró Jack London nevére sem figyelt fel. Tömény sötétség ült abban a szép fejében, sziklánál is keményebb, terméketlen, tömény sötétség.

Vajon mi érdekelte ezt a civilizációtól gondosan tetszetőssé vasalt, ereje és kivételes helyzete tudatától gőgös embert, akinek szemében — a gyorsan felhajtott három pohár szesz hatására — valami hideg és kegyetlen élesség fénylett. Ragadozók néznek így zsákmányukra, s úgy éreztem, hogy mélységesen lenéz.

Hát igen, rugby és ökölvívás, ez az én mindennapi programom, mondta a szeme, aztán természetesen ital és nő, pénz és üzlet, a biznisz — de könyvek, versek? Eh, merő unalom! Elég néhány képes magazin, egy izgalmas kalandregény.

Nem faggattam tovább. Ott állt előttem pőrén, szelleme szegénységével, sivár testi tökéletességgel, mint egy pompásan karbantartott báb, akit megtanítottak járni-kelni, ütni és verekedni, papagájmódra beszélni, de akinek agyát elfelejtették néhány szép gondolattal termékennyé tenni.

9