Új Szó, 1974. február (27. évfolyam, 27-50. szám)
1974-02-24 / 8. szám, Vasárnapi Új Szó
HATÁSOSNAK BIZONYULT AZ OLAJFEGYVER Rövid idő alatt hatolt be a köztudatba az „energiaválság" kifejezés. Elvétve, s főként gazdasági szaklapokban már az elmúlt év első hónapjaiban is találkozhattunk vele, de az októberi közel-keleti konfliktust követő időszakban nap mint nap felbukkant ez a szóösszetétel, vagy a köztudatban ugyanúgy értelmezett „olajválság“ kifejezés, Keleten és Nyugaton, a tőkés és a szocialista sajtóban egyaránt. A gazdasági életet jól ismerő nyugati politikusok közül is csak néhányan jelezték már előre, hogy az „olajfegyverrel" való fenyegetés realitás lesz. Ezek közül az egyik legismertebb, a diplomataként és olajipari szakértőként is jó! ismert E. Akins (1968- tól az amerikai külügyminisztérium üzemanyag- és energiaügyi hivatalának igazgatója, majd tavaly nyár óta az Egyesült Államok szaúd-arábiai nagykövete) a Foreign Affairs című havi folyóiratban még az októberi fejlemények előtt a következőt írta: „Komolyan kell venni azt a fenyegetést, hogy az olajat politikai fegyverként felhasználják. A fejlett országok sebezhetősége túlságosan nagy, és túlságosan félreérthetetlenül nyilvánvaló — s éppen kiterjedőben van az Egyesült Államokra is.“ Mindezt James E. Akins a következőkkel indokolja: „Az 1967-es hatnapos háború idején bojkottálták az Egyesült Államokat... bár a bojkott több mint egy hónapig tartott... hatásai sohasem váltak zavaróvá. Akkoriban napi félmillió barrel (1 tonna kőolaj a minőségtől függően egyenlő 7,5—8 barrellel] olajnál lényegesen kevesebbet hoztunk be az arab országokból, s ezt más forrásokból könnyedén pótoltuk. Ma a helyzet teljesen más lenne, s holnap még rosz- szabb.“ „Egy kollektív arab bojkott ezenfelül nem csupán elképzelhető politikai fenyegetés. Mostanáig a világ az összkereslethez viszonyítva a jelentős többlettermelési kapacitás luxusát élvezte. Ez most megváltozott. Az Egyesült Államoknak nincs tartalékkapacitása, és a következő néhány évben (feltéve, hogy más olajtermelő kormányok és társaságok nem ruháznak be további hatalmas kapacitásokba) hét ország — Szaúd-Arábia, Irán, Irak, az Arab Emirátusok Szövetsége (Abu Dhabi), Kuvait, Líbia vagy Venezuela — bármelyikének a termelése egymagában is nagyobb lesz, mint a tőkés világ (USA nélkül) együttes tartalékkapacitása. Más szóval, ha ezek közül az országok közül akár csak egyben is termeléskiesés jelentkezik, ez ideiglenes, de jelentős méretű olajszűkét okozhat; bármelyik kettő kiesése válságot és könnyen pánikot is idézhet elő a fogyasztók körében.“ A fenti megállapításokat konkretizálják az Afro- Asian Economic Review adatai. A Kairóban kiadott gazdasági folyóirat hangsúlyozza, hogy a Közel-Kelet a múlt években megszilárdította vezető helyét a világ olajtermelői térségeinek sorában. 1972-ben, amikor az Egyesült Államok olajimport-szükséglete érezhetően megugrott, a Közel-Kelet termelése az 1971. évi 7,8 százalékos növekedés után 1972-ben ismét jelentősen, 7,2 (Irakot és Líbiát leszámítva pedig 14,4) százalékkal nőtt; ennek következtében a térség 40,5 százalékról, 41,3 százalékra növelte részesedését a világ olajtermeléséből. A Közel-Kelet olajtermelése (1970—1972) (millió tonnában) 1970 1971 1972 Szaúd-Arábia 176,8 223,5 285,5 Irán 191,7 227,3 254 Kuvait 137,4 146,8 152 Líbia 159.2 132,2 105 Irak 76,6 84,0 67 Algéria 47,3 36,3 52 Abu Dhabi 33,3 44,8 50 Közel-Kelet összesen: 924,5 1001,8 1073,5 Világ összesen: 2336;2 2472,3 2598,9 Közel-Kelet %-os részesedése a világtermelésből: 39,6 40,5 41,3 A közel-keleti harcok kirobbanása után a tőkés olajipar számára Irak szolgáltatta az első meglepetést: október 7-én államosította két amerikai cég meglevő iraki érdekeltségeit. Október 16-án a Perzsaöböl hat olajtermelő országa (Irán, Irak, Szaúd-Arábia, Kuvait, Katar és Abu Dhabi — tulajdonképpen a Közel-Kelet legjelentősebb olajtermelői) nagyarányú áremelést jelentett be, ami néhány hét leforgása alatt továbbgyűrűzött, és számos tőkésországban a benzin, a fűtőolaj és egyéb olajtermékek árának emelésében tükröződött. Egy nappal később, október 17-én jelentették be az „olajfegyver“ bevetéséről hozott döntést. Ezen a napon az olajexportáló arab országok szervezete (OAPEC — tagjai: Szaúd-Arábia, Kuvait, Irak, Katar, Abu Dhabi, Líbia, Algéria, EAK, Szíria és Bahrein) olyan értelmű határozatot hozott, hogy minden hónapban 5 százalékkal csökkenti az olajtermelést mindaddig, amíg Izrael nem vonja ki maradéktalanul csapatait a megszállt arab területekről, és nem rendeződik igazságosan a palesztin nép ügye. Ekkor állították össze azt a bizonyos listát, amely a világ olajfogyasztó országait „baráti“, „semleges“ és „ellenséges“ kategóriába sorolja. Teljes embargót vetnek ki az „ellenségesnek“ minősített országokra. Kezdettől fogva ide sorolták az Egyesült Államokat, s hamarosan ebbe a kategóriába került Hollandia, majd a november végén lezajlott arab csúcstalálkozó határozata nyomán Portugália, Dél- Rhodésia és Dél-Afrika. A havi 5 százalékos termelés- és exportcsökkentést a „semleges“ kategóriába sorolt országok érzik meg. Ide tartozott decemberig az Európai Gazdasági Közösség, és januárig Japán. A „barátinak“ minősített országok esetében az OAPEC vállalja a felmerült olajigények teljes kielégítését. Az október 17-i kuvaiti határozatban foglaltak „túlteljesítésével“ az év végéig — becslések szerint — 28 százalékkal csökkentették olajtermelésüket az arab államok. Karácsony napján a tőkés világ újabb kettős meglepetésben részesült: ismét olajáremelés következett be, majd az olajszankciók jelentős lazítása. Miközben továbbra is fenntartják az embargót az USA-val és Hollandiával szemben, az OAPEC tagjai vállalták, hogy fedezik a Közös Piac és Japán olajszükségleteit, s ezért januárban 10 százalékkal növelték a kitermelést. Felmerül a kérdés: mi történt két és fél hónap alatt, hogy így megváltozott az arab olajstratégia, hiszen nem kezdődött meg az izraeli csapatok visszavonása, és a palesztin kérdés ugyanolyan tisztázatlan, mint korábban. A kérdésre a válasz ismét két oldalról közelíthető meg: gazdasági oldalról és a politika-diplomácia oldaláról. Mielőtt megvizsgáljuk, milyen diplomáciai sikereket könyvelhettek el maguknak e tíz hét alatt az arab országok, lássuk, milyen gazdasági okok készíthették őket újabban az olajfegyver élének a tompítására, a szankciók korlátozott formában való fenntartására. A Le Monde ezt a következőképpen indokolja: „Decemberben az ipari országok mintegy 20 százalékkal kevesebb arab kőolajat kaptak, ha átlagoljuk a normálisan ellátott „baráti“ országokat, az elvileg 5 százalékos korlátozás alá eső „semleges“ országokat, és a teljes embargó alá eső „ellenséges“ országokat. Mivel az arab szállítások a kőolajbehozatalnak csak mintegy felét képviselik, a teljes hiány 10 százalék körül lesz. Ez pillanatnyilag elviselhető, feltéve természetesen, hogy meghozzák az elemi takarékossági intézkedéseket (a gépkocsiforgalom és a sebesség korlátozása, a lakások és irodák fűtésének csökkentése, a fényreklámok felszámolása stb.). Sokan úgy vélik, hogy az arab országok nem fogják túllépni ezt a tűrési határt, mert nem akarják veszélyeztetni saját jövőjüket. Tényleg nem fűződik semmi érdekük ahhoz, hogy a Nyugatot és Japánt munkanélküliségbe és nyomorba süllyesszék. Nem maradnak-e meg ennél, miután bebizonyították hatalmukat? Nem kényszerítették-e már meghátrálásra a világ harmadik legnagyobb ipari hatalmát, Japánt? Nem sikerült-e befolyásolniuk a világ legnagyobb kereskedelmi hatalmának, az Európai Gazdasági Közösségnek a politikáját?" Folytatva az olajfegyver tompítása mellett szóló gazdasági okokat, érdemes idézni az ugyancsak francia Le Point cikkét: „Komolytalannak és hatástalannak tűnik mind a gazdasági, mind a pénzügyi és a politikai ellenlépés, nem is szólva a katonai beavatkozásról. Az olajembargóra tehát nem megtorlással, hanem inkább pozitív kezdeményezéssel kellene reagálni. Ennek alapjául két egyszerű megfontolás kínálkozik. Az egyik az, hogy átfogó gazdasági koncepcióval a Nyugat — de főként Nyugat-Európa — éppoly nélkülözhetetlenné válhatna az araboknak, mint amilyenekké őket tette az olaj. Másodszor: nem szabad elfelejteni, hogy az olajtermelést a kutak tulajdonosai nem kizárólag politikai okokból csökkentik, hanem azért is, mert olajukért évről évre értéktelenebb pénzt kapnak. Ha sorsuk szorosan kötődne a nyugat-európai expanzió alakulásához, annak minden gondja-baja őket is sújtaná. A Közös Piac brüsszeli bizottsága mérlegeli egyebek között, hogy a fejlődő arab országokba nagy munkaerőt igénylő iparágakat telepítenek. A népesebb és égető iparosítási problémával küzdő arab országokat így mintegy integrálnák a nyugat-európai gazdaságba.“ A Le Point még azt is felveti, hogy az arab világ részt kapna a fejlett Nyugat vívmányaiből. Az olajtermelők szemszögéből ez úgy értékelendő, hogy most az olajfegyver révén megszerezhetik azt, amit hiába kértek eddig a különböző nemzetközi segélykonferenciákon az ENSZ vagy annak szervei, az UNCTAD és UNIDO égisze alatt: a tőkés ipari világ hajlandó az eddiginél lényegesen nagyobb fejlesztési segélyt adni a fejlődő országok egyik igen jelentős csoportjának, az olajtermelőknek. A Le Monde idézetének utolsó mondatai már átvezetnek az olajembargóval elért eddigi diplomáciai sikerek értékeléséhez. Az olajstratégiának köszönhető két nyilatkozat: az Európai Gazdasági Közösség novemberi és Japán decemberi deklarációja. Mindkettőben felszólítják Izraelt, hogy tartsa be a BT 1967 novemberi határozatát, és mindkettő külön kiemeli a palesztin kérdés rendezésének szükségességét. „Japán, miután az üzemanyaghiány megbénulással fenyegette, végül is engedett“ — írja a libanoni, francia nyelvű L’Orient le Jour — majd így folytatja: „Feladva semleges közel-keleti politikáját, a tokiói kormány hivatalosan csatlakozott az arab tézisekhez: valamennyi 1967 júniusában megszállt terület kiürítése, a palesztin nép törvényes jogainak tiszteletben tartása. Tegnap Európa, ma Japán. A kőolaj* fegyver hatékonysága többé nem szorul bizonyításra. Az arab világ diplomáciai síkon látványos sikereket ért el az októberi háború óta. Ezek a sikerek a kőolaj révén kifejtett nyomás eredményei. Ez a nyomás utolsó lehetősége volt azoknak, akiknek mérséklete és engedményei nem bizonyultak eredményesnek, hiába áll mögöttük az ENSZ határozatainak erkölcsi garanciája, amelyet nem vesz tudomásul.“ Az olajembargó hatása lemérhető azon is, hogy e 3 csoportosulás — úgy tűnik — képtelen közös egységfrontot kialakítani az arab olajtermelőkkel szemben. A Közel-Kelet az olajpolitikával „beleszólt“ tulajdonképpen az atlanti kapcsolatok átalakításán munkálkodó tőkés hatalmak egymás közötti viszonyába is. Űj elemmel gazdagította az amúgy sem súrlódásmentes kapcsolatokat, amelyeket több politikai (például a védelem) és gazdasági (kereskedelem és pénzügyek) kérdésében már eddig is komoly nézet- különbségek jellemeztek. Kissinger amerikai külügyminiszter december közepén azzal a javaslattal állt elő, hogy Észak-Amerika, Nyugat-Európa és Japán hívjon életre egy „energiaakciócsoportot“, amely ésszerű árakon biztosítaná a folyamatos energia-, a jelenlegi helyzetben főként olajutánpótlást. Sok megfigyelő e javaslatban az OAPEC, a kőolajexportáló arab országok szervezetének ellensúlyozására irányuló kezdeményezést lát. A The Guardian „Az EGK most a különleges kapcsolatokkal néz szembe — Kissinger javaslata“ című cikkében azt írja, hogy Kissinger beszédében felszólította Európát, Japánt és az USA-t arra, hogy 3 hónapon belül dolgozza ki az energiaprobléma megoldását szolgáló programot. Hangsúlyozta a nyugati világ egységének fontosságát. Az USA hajlandó jelentős pénzügyi és intellektuális hozzájárulással segíteni az energiaprobléma megoldását az előbb említett közösségi alapon. Több EGK-ország azonban ellenzi Kissinger kezdeményezését. Franciaországtól például az az ellenérv hangzik el, hogy az Európai Gazdasági Közösségnek önellátónak kell lennie, és saját kapcsolatait kell kiépítenie a nyersanyagtermelőkkel, az USA-val és a Japánnal való partnerség helyett. Anglia szintén hajlik e nézet felé. Japán határozottan visszautasít minden olyan jellegű kezdeményezést, amelyben saját diplomáciájának eddigi vívmányait látja veszélyeztetve. Nakaszo- ne kereskedelmi miniszter, majd később Miki Taketi miniszterelnök-helyettes közel-keleti körutazása — az ennek során tett gazdasági és pénzügyi felajánlások, párosulva a hivatalosan deklarált Izrael-ellenes állásfoglalással — eddig elegendőnek bizonyult arra, hogy az arab világ kilátásba helyezze; a jövőben is ellátja Japánt a szükséges olajjal. Félő — mondják Tokióban —, hogy egy ilyen nemzetközi összefogás, amelyben az Egyesült Államok töltené be a vezető szerepet, derékba törné a tokiói diplomácia eddig elért eredményeit. De a Közös Piac sem adott konkrét és pozitív választ Kissinger indítványára. A koppenhágai csúcs- találkozón homályosan fogalmazták meg az energia- nyilatkozatot. A háttérben az húzódik meg, hogy az EGK-n belül sem egységesek a nézetek, nemcsak Kissinger javaslatát illetően, hanem abban is: vállaljon-e szolidaritást az EGK többi 8 tagállama az embargó sújtotta Hollandiával? A koppenhágai csúcstalálkozó erre sem hozott egyértelmű választ. Nem sikerült közös nevezőre hozni a két szélső álláspontot; Párizs és Bonn álláspontját. Utóbbi nemcsak a Kissin- ger-féle tervet támogatja, hanefn az olajpolitikai szolidaritásvállalásnak is híve. (N. SZ.)
