Új Szó, 1974. február (27. évfolyam, 27-50. szám)
1974-02-03 / 5. szám, Vasárnapi Új Szó
Csúcsszünetre — csúcsszüret!... S bár aligha-sű- ríthető egyetlen szójátékba a japán diplomáciai törekvések képlete, tény, hogy a felkelő nap országa a sokoldalú nyitás útjára lépett. A tokiói diplomáciai offenzíva hátterét tekintve kétségtelenül az ország egyre súlyosbodó gazdasági problémáihoz kapcsolódik. Ugyanakkor nyilvánvaló, hogy a kizárólagos és teljesen egyoldalú washingtoni orientáció — vertikális viszonyról lévén szó — egyrészt Japán függőségét, másrészt törvényszerű elszigetelődését eredményezte. Curu professzor oly sokszor idézett megállapítását tehát feltétlenül a kialakult realitások felismerése jellemzi. „Több mint húsz esztendeje szüntelenül rámutatunk helyzetünk veszélyeire és képtelenségeire. Japán ugyanis csak az Egyesült Államokkal kötött béke szerződést, holott a Szovjetunióval és Kínával is rendeznie kellett volna kapcsolatait.“ Eddig az idézet... Viszont a legutóbbi fejlemények — vezető japán politikusok fagyos fogadtatása a Közel-Keleten, az ellenszenv viharos megnyilvánulásai Délkelet-Ázsiában. ürességtől kongó udvariassági gesztusok pufogtatása Nyugat-Európában — még Curu professzor egyébként helytálló és árnyalt helyzetfelismerésének a keretein is túl mutatnak. Japán, miközben minden idegszálával gazdasági prosperitására összpontosított, most a híres hírhedt kamikaze-tempóval vágtat tengerentúli szövetségese nyomába, hiszen a diplomácia szintjén is Híd Oszakában. Építészeti megoldása egyedülálló a világon. A rajta száguldó gépkocsik? ... Nos, pillanatnyilag súlyos problémát okoznak. szeretne felzárkózni a kapitalista világ vezető hatalma mögé. S bár Tokió esélyei nem kilátástalanok, nem kis keserűséggel kell tudomásul vennie: tisztességtelennek a nagy versenyfutás feltételei. A Szato-korszak szemellenzős politikájának alapvető tévedései most domborodnak ki teljes valóságukban. Tanaka elődle még 1970-ben az illúziók teljes összeomlását közvetlenül megelőző időszakban is fennhéjázva harsogta: „Az a tény, hogy az erőszaktól terhes rendezetlen nemzetközi helyzetben Javán élvezheti a békét, a példátlan gazdasági jelvirágzást, s hogy emelkedhet a nép életszínvonala, megmutatja, hogy az ország a nemzeti érdekeknek megfelelően választotta meg külpolitikai irányvonalát.“ Súlyos örökség Nem vitás, hogy a Szato-korszak a japán ipar és kereskedelem felvirágzásának a korszaka. A fejlődés üteme 1964 és 1972 között elérte az évi 10—Í5 százalékot. A Jiminto (Liberális Demokrata Párt) vezérkara a gyors fejlődés árnyoldalaival mit sem törődve, csupán hatalmi pozíciójának megtartására helyezett kellő súlyt. A Japán—amerikai biztonsági szerződé.», amely nem csupán az atomernyőt „lebegtette“ Tokió felett, hanem végeredményben a felvevő piacot is biztosította, a Szato-kabinet nemzetközi politikai koncepciójának a gerincét alkotta. Az ellenzéki pártok felfigyeltető megmozdulásai, az okinawai támaszpontrendszer felszámolását sürgető békeharcos tömegtüntetések mindössze rutinjellegű intézkedéseket vontak maguk után. A szilárd parlamenti többségre támaszkodó kormány propagandagépezete túlharsogta az ellenzéket, a tömegtüntetéseket a karhatalmi erők szétkergették, a szervezőket letartóztatták, a károkat felbecsülték és ment minden tovább a maga megszokott rendjén. Mígnem elérkezett a japán—amerikai biztonsági szerződés felújításának az ideje. Eiszaku Szato és pártja mindenesetre óvakodott a nyílt belpolitikai konfrontációtól. Hatalma gyengülésétől, pontosabban az ellenzéki pártok és a haladó mozgalmak felerősödésétől félt. Ugyanakkor a szerződés felújítását, illetve meghosszabbítását létfontosságúnak tartotta. És ekkor kapóra jött Okinawa, „japán megalázásának az utolsó szimbóluma“. A sajtó hamarosan szellőztetni kezdte: Szato miniszterelnök, a Jiminto vezére felteszi életművére a koronát, visszaszerzi Japánnak Okinawát és visszavonul. Kétségtelen, hogy Okinawa mindvégig szálka volt a japán közvélemény szemében. Viszont amíg az amerikai támaszpontok a haladó és békeharcos erők előtt a hirosimai és nagaszaki tragédiát idézték fel, a megtévesztett középrétegek és a vezető körök mindenekelőtt a nemzeti megalázás és korlátozott lehetőségeik szimbólumát látták benne. „Okinawa Japán integráns része“ — „Okinawa visz- szatér“ — szajkózta buzgólkodva a kormánypárti sajtó, hogy elterelje a figyelmet a „visszatérés“ feltételeiről és a japán—amerikai biztonsági szerződés meg- hosszabításának felettébb kényes problematikájáról. Nos, a visszatérés ára ismeretes. Okinawa ugyan 1972. május 15-én visszatért „az anyaország ölébe“, ám magával „hozott“ nyolcvan amerikai katonai támaszpon tot is, amelyet természetesen továbbra is Washington irányít. Ugyanakkor meghosszabították a japán—amerikai biztonsági szerződést, amely — mint később be bizonyosodott — fabatkát sem ér, hiszen a Fehér Ház esetleg tájékoztatja a tokiói vezetést döntéseiről (azt is az utolsó pillanatbanJ és aligha hajlamos önös érdekeit a szövetség oltárán feláldozni. A nagy sokk Az igazi sokkot Nixon pekingi látogatásának a bejelentése okozta. A gazdaságpolitika szintjén viszont a dollár védelmére hozott — joggal „drasztikusnak“ nevezett — intézkedések hintették el a bizalmatlanság magvait. A kétoldalú kapcsolatok válsága napjainkban, a kapitalista világ súlyos energetikai gondjai közepette tetőzik. A Szato-koncepciót a Jiminto rugal masabb, frissebb vonalvezetést sürgető szárnya annak idején merevnek, megcsontosodottnak tartotta. Most kiderült, hogy nem elégséges a módszerek felülvizsgálata, a korszerűbb irányítás gyakorlati megvalósítása. Az ellenzéki pártok már jó néhány esztendeje a strukturális változások szükségességét állítják programjuk gyújtópontjába. A japán politika sarkalatosnak vélt tételei szintén revízió alá szorulnak. Az „átállás“ bel- és külpolitikai vonatkozásban egyaránt — elkerülhetetlen. Tagadhatatlan, hogy a kialakult helyzet kész tények elé állította Tanaka miniszterelnököt. Washingtoni tárgyalásai mérsékelt sikert hoztak, kíváncsi kérdéseire mindössze rejtélyeskedő, allegorikus válaszokat ka pott Pekingben. A szovjet fővárosba — miután a tizenhét esztendős „csúcsszünet“ után Japán kinyilvánította tárgyalási készségét — Leonyid Brezsnyevtől kapott meghívást. Hozzátehetjük: a moszkvai fogadtatás nem csupán külsőségeiben jelezte, hogy csúcs- találkozóról van szó. A tárgyalások érdemi része mindenekelőtt a kétoldalú kapcsolatok további javítását célozta. Eredménye: a szovjet—japán gazdasági, tudományos-műszaki és kereskedelmi együttműködés további jelentős bővülése. Majd következett Nyugat-Európa, ahol ugyan megértést tanúsítottak Japán problémái iránt, viszont nem felejtették el hangsúlyozni: hasonló gondokkal küsz ködnek maguk is!... Mégis, a japán külpolitikai vonalvezetés hajlásszögének leglényegesebb módosulása az energiaválsággal, illetve a közel-keleti fejleményekből eredő olaj- embargőval függ össze. Nakaszone gazdasági csúcs- miniszter kilincselő körútja az arab országokban azt eredményezte, hogy Tokió a japán—amerikai szövetséges! viszony történetében első ízben fordult hivatalosan és teljes nyíltsággal szembe Washingtonnal. A közel-keleti konfliktus újszerű megközelítése Japán részéről, a Biztonsági Tanács 1967-es novemberi határozata maradéktalan teljesítésének sürgetése tehát komoly figyelmeztetés volt a Fehér Ház irányába is. jelezte, hogy a feltétlen vazallusi kapcsolatnak immár vége. Washingtonban határozottan idegesen reagáltak a nagy visszhangot kiváltó tokiói „kontárkodásra“, ugyanakkor az amerikai diplomácia irányítóínak (avagy irányítójának?) tudomásul kellett vennie: Japán esetében túlfeszítették a húrokat. A tokiói nyitás logikus következménye ezek után Tanaka miniszterelnök délkelet-ázsiai körútja volt. Thaiföld — Singapore — a Fülöp-szigetek — Malaysia — Indonézia — a Tanaka-körút állomásai sok-sok csalódást tartogattak a miniszterelnök számára. Mindenekelőtt tapasztalhatta, mennyire népszerűtlen Délkelet-Ázsiában japán expanzív, terjeszkedő gazdaság- politikája. Ugyanakkor tudatosítania kellett, hogy a megváltozott erőviszonyok feltételei között kizárólag a kölcsönös előnyökön alapuló gazdasági együttműködésnek van perspektívája. Új utakon? Aligha vonható kétségbe, hogy Tanaka kabinetje, a Jiminto vezérkara, a japán gazdasági és üzleti körök — Tanaka, Ohira és Nakaszone tárgyalásai nyomán — levonják a szükséges következtetéseket a fejleményekből. Ennek egyik első kézzelfogható jele a japán —kínai kapcsolatok megközelítése. Nem titok, hogy Pekingben rossz szemmel nézik az egyre ígéretesebben kibontakozó szovjet—japán gazdasági együttműködést. Olyannyira, hogy még Japán Tajvanhoz fűződő (28 millió dollár befektetéssel „aládúcolt“) kapcsolatait is megbocsátanák, ha a tokiói körök inkább befagyasztanák, semmint szorgalmaznák a szovjet— japán együttműködést. Csou En-laj még a kínai olaj- szállítások esetleges fokozásának a mézesmadzagját is elhúzta Ohira orra előtt, csakhogy a külügyminiszter értésére adja: a kínai felmelegedés a Moszkva iránti elhidegülést feltételezi. Nos, a japán diplomácia főnöke hagyományosan udvarias és széles mosolya mögé bújtatta véleményét. Ügy tűnik, Pekingben megértik a diplomáciai mosolyok nyelvét. Olyannyira, hogy Ohira szinte dolgavégezetlenül távozott, hiszen fő úticélját, a légiforgalmi egyezményt nem sikerült tető alá hoznia. Ami viszont az olajszállítmányok fokozását illeti: a Kínai Népköztársaságnak ma nem áll módjában számottevően enyhíteni Japán gondjain. A távol-keleti ország évi fogyasztása eléri a 250 millió tonnát. A kínai szállítmányok — figyelembe véve a jelenlegi évi egymillió tonnát — még lényeges növekedés esetében sem pótolhatják a hiányt. A japán magatartás, amely pillanatnyilag nem hajlik a politikai feltételek és megkötöttségek felé, helyeselhető és amint már hangsúlyoztuk, a kölcsönös előnyökön nyugvó, jószomszédi gazdasági és kereskedelmi együttműködés alapelveiből ered. Más kérdés, vajon merre, milyen messze jut el Japán az új utakon. Szato árnyéka még mindig ott lebeg a Tanaka-kabinet és a Liberális Demokrata Párt vezetősége felett. Meddig még?... Nem tudhatni. Viszont kétségtelen, hogy a felkelő nap országában is tudomásul kell venni az új realitásokat. BALOGH P. IMRE Japánban minden esztendőben megtartják a „felnőttek napját“. A hagyományok szerint ekkor lépnek ki az életbe a húszéves kort elérő fiatalok. Vajon milyen jövő elébe tekintenek? (Felvételek: ČSTK, Japan Press, Kyodo) Eiszaku Szato — politikai karrierje csúcsán. Itt még diadalittasan emeli poharát. Ma már viszont nyilvánvaló: külpolitikai koncepciója zsákutcába vezette az országot.
