Új Szó, 1974. február (27. évfolyam, 27-50. szám)

1974-02-03 / 5. szám, Vasárnapi Új Szó

Az energiaválság, az energiahordozók távlati biztosítása mindinkább arra ösztönzi a nyugat európai államokat, hogy újabb források után nézzenek. Nem érdektelen ezzel összefüggésben vázolni az eddig elért eredményeket, illetve ismertetni a különböző feltevéseket. Nyilvánvaló, hogy az energetikai problémák — természetesen a további lelőhelyek felkutatásán túlmenően — a világ országainak szorosabb gazdasági együttműködésével is megoldhatók, illetve enyhíthetők. Erre vonatkozóan több pozitív példát is felsorolhatnák. Tény azonban, hogy a tengerek sok-sok kincset rejtegetnek még az emberiség számára. Az alábbiakban — néhány nyugat-európai lap anyaga alapján — a kutatómunka állásáról és kilátásairól számolunk be.

A Közel-Keleten található a világ „igazolt“ olajtartalékának mintegy 60 %-a. A jelenlegi számítások szerint az emberiségnek a hetvenes évek végéig sokkal több olajra lesz szüksége, mint 111 év óta összesen, amikor Edwin L. Drake ezreídes a pennsylvaniai Titus- ville-ben (USA) az első nagyobb olajforrásokra bukkant.

Jelenleg tehát a közel-keleti és az észak-afrikai szállításoktól függ, lesz-e elég benzin és olaj a nyugati világban és Japánban a futószalagokról legördülő gépjárművek milliói, az óceánokat szántó gőzösök és az állandóan népszerűbbé váló olajfűtéses kályhák százezrei számára.

Persze, a geológusok sem tétlenkednek. Tizennégy évvel ezelőtt kecsegtető reményekkel fogtak hozzá az Északi- tenger fenekének átkutatásához. Azóta hollandiai, norvég és brit vállalkozások szép eredményeket értek el és a kutatásokat teljes gőzzel folytatják. Olajszakemberek ma teljes határozottsággal állítják, hogy a természet az Atlanti-óceán északi vizei alatt gazdagabb olajmezőket reljteget mint pl. a Perzsaöböl vagy Alaszka. Ugyanakkor ennek a területnek a középső és északi részeit még alaposabban meg sem vizsgálták.

Földünkön 1972-ben 2,7 milliárd tonna olajat termeltek, ebből csaknem fél- milliárdot a tenger fenekéről.

Az Északi-tenger fenekéről először négy évvel ezelőtt fejtettek olajat. Ma

Energiaválság — London utcáin ismét megjelentek a fogatok.

(ČSTK—AP)

nak olajra, a kitermellési és szállító berendezések a következő 4—6 évben további milliókat nyelnek el. Ezekhez járul azután a kitermelés többi költsége, amelyet a víz mélysége és a környezeti feltételek szabnak meg tonnánként.

Az tehát már biztosra vehető, hogy az Északi-tenger olaja semmi esetre sem lesz olcsóbb a közeli-keletinél, s az Északi-tenger partján fekvő országok kormányai, amelyek a koncessziók tulajdonosai, tetemes részesedéseket követelnek minden megadott koncesszióért. A kitermelt mennyiségek után 12,5 %- kai osztoznak.

Nos, ezek a hatalmas kiadások sem riasztják vissza a koncessziók tulajdonosait. Alig négy évvel ezelőtt termeltek ki ellőször olajat a „zord tenger“ fenekéről.

A Mexikói-öbölben 25 évre volt szükség, hogy 1,1 milliárd tonnát kutassanak fel, az Alaszka északi partjain csak 1,4 milliárdot bizonyítottak be. A következtetés nem nehéz. Legtöbbet az Északi tenger ígér. És mivel a korszerű technika ma már lehetővé teszi, hogy olaj és gáz télen Is felkutatható legyen, a tudományos és technikai fejlődés gyors üteme arra késztette a vállalkozókat, hogy már eddig 70 nagy fúrósziget építésére! adjanak rendeléseket világszerte. A fele az Északi-tengeren kerül „bevetésre“ — e zord tenger közepe táján és feljebb északon a 62-ig szélességi fokig — a Slietland-szigetek és a norvégiai Bergen között.

Ma már konzervatívabb geológusok is biztosra veszik, hogy 1975-ig a 40 fúrósziget mintegy 300 furatot végez. A várható eredmény: 10—15 új olajmező — esetleg hasonló kapacitással, mint a nelmrég felfedezett brenti, cormoranti, dunlini, vagy halibiti leletek.

Az Északi-tenger tehát az eddigi feltevések szerint 1,6 milliárd tonna olajat rejteget. Ez nem is olyan sok, ha figyelembe vesszük, hogy Nyugat-Európa 1972-ben 650 millió tonnát fogyasztott, de mégis nem csekély jelentőséggel bír, ha „a ház előtt“ ekkora „raktár“ áll rendelkezésre, medy elméletileg három évre lenne elegendő.

Bármennyire optimisták tehát a nyugati szakemberek az északi-tengeri esélyekkel kapcsolatban, távlatilag mindenképpen az Afrikából és a Közel-Keletről induló olajszállítmányokra lesznek utalva. (s—s)

ebben a térségben 1,6 milliárd tonna tartalékról bőszéinek, amely ki is termelhető. 1975-ig 40 fúrósziget létesítését tervezik. A jelenlegi technikai adottságok 300 méteres 'tengermélységig nyújtanak munkalehetőséget. A kanadai partok előtt mintegy 150 km távolságban egy amerikai társaság fúrógépei ugyan már 450 méteres mélységben dolgoznak, sőt 4000 méteres mélység esetében is kapósak a koncessziók.

Napjainkban a világtengerekein 400 fúrósziget működik, 194 szilárd talapzaton. A Skócia fölötti Shetland-szigetcsa- porttól 200 km-re északra ez év tavaszán a fúrók 138 méteres mélységben látnak munkához. A tengerfenéktől számított magasság a fúrótorony legmagasabb pontjáig 225 métert ér el. E fúrósziget összsúlya 40 000 tonna lesz, felülete 84X81 méter.

De mennyibe kerül majd az olaj felkutatása az Északi-tengeren? Csupán a fúrás tízszer olyan költséges, mint mondjuk a Közel-Kelleten. Ezzel szemben olcsóbb lesz a felkutatott olaj és gáz szállítása. A gyakorlat a következő számításból indul ki: normának tekintendő, hogy egy bizonyos területen 150 millió tonna kiaknázása tételezhető fel. A felikutatás kettőtől hat évig tart (fúrószigetenként és évenként legfeljebb négy fúrással). A szerencsétől is függ természetesen, milyen időn belül sikerül olajra vagy gázra bukkanni. Ha a fúrás sikerrel jár, azaz rövid időn belül talál■írj ŕ

Egy atlanti-óceáni szigetcsoport angol kormányzóját luxusrezidenciája kertjében holtan találták, pont annak a napnak éjszakáján, amikor a helyi rendőrség táncmulatságot tartott. A kormányzó mellett vérzett el kedvenc kutyája és testőrségének parancsnoka is. Az angol királynő a hírt nagy melgdöbbenéssel fogadta és telefonon fejezte ki részvétét kormányzója özvegyének. A brit flotta több egysége kifutott, hogy megtalálja és a temetésre idejében hazahozza a kormányzó két fiát, akik apjuk 50 tonnás vitorlás jachtján cirkáltak valahol Rio de Janeiro és a Bermudák között.

Ez a bűnügyi história tényleg megtörtént. A bermudai rendőrség emberei és a londoni Scotland Yard tucatnyi detektívje már hónapok óta keresi Sir Richard Sharpies kormányzó és adjutánsa, Hugh Sayers kapitány gyilkosait.

Bár Douglas-Home brit külügyminiszter az alsóházban határozottan visszautasított mindenfajta faji ellentétet az 1684 óta brit fennhatóság alatt álló, gyönyörű pálmastrandjairól ismeretes szigetcsoport fehér és fekete lakosai között, a gyanú mégis egyre erősödik, hogy a merényletnek gyarmatpolitikai háttere van.

Már korábban agyonlőtték Bermuda fehér rendőrfőnökét — ugyanabban a parkban és bár a kormány 25 000 dollárt ígért, eddig még egyetlen tanú sem akadt: „A színes bőrű bennszülöttek fiatalabb korosztályának ellenszenve a fehérek iránt félreismerhetetlen“ — írja egy angol tudósító. A szigetcsoport 54 000 főnyi lakosságának 60 %-a Afrikából behurcolt rabszolgák leszármazottja.

A Juan Bermudez spanyol tengerjáró kalandorról elnevezett szigeteken mindeddig nem voltak számottevő faji összetűzések. A fekete lakosság túlnyomó többsége dolgozik, hiszen éventel mintegy 400 000 turista látogatja a szigeteket, többségük az Egyesült Államokból. Tagadhatatlan azonban — írja a londoni Times, hogy a lakosság legszegényebbjei a feketék.

London hasonlóképpen, mint a Bermudákon kemény függetlenségi harcokra számíthat a többi fennhatósága alatt álló területen is.

A Bermudákhoz közeli Bahama szigetek példája nyilván arra ösztökéli a bermudai hazafiakat, hogy keményebb érvelésekkel követeljék jogaikat Londonban, s ennélfogva a kormányzó az egykor oly hatalmas, de ma már nagyon gyengélkedő brit világbirodalom szimbóluma, e függetlenségi harc logikus áldozatának tekinthető.

Biztosra vehető, hogy Sharpies a szigetcsoport lakosait a kutyája, egy óriási Horsa névre hallgató dogg 7. születésnapja tiszteletére rendezett ünpeplésével dühítette fel. Miután a helyi „Royal Gazette“ c. lapban egy kép jelent meg az ünnelpelt ebről, az olvasók túlnyomó része no«] is titkolta felháborodását, s egyikük az újságnak írt levelében véleményének kifejezést is adott: „Nagy az én csalódásom, hogu nem születtem kutuá- nak!“

Kinek kell a

Mér ember vére?

A súlyos közúti baleset után mentőautó szállította be Phillip Shakwane-t a nelspruiti kórházba. Az orvosok szerint a páciens egyik lábát amputálni kellett, különben nem forgott életveszélyben.

Shakwane mégis meghalt. Késett az amputáció után elrendelt vérátömlesztés, mert nem tudtak idejében előteremteni „fekete“ vért és amikor a szolgálatos sebész a kórház főorvosával folytatott konzultáció után a betegnek mégis „fehér“ vért adott, már késő volt, Shakwane-t nem lehetett megmenteni.

Bár Dél-Afrikában a transzfúziókat különféle színűek vére között a törvény nem tiltja, kórházakban szigorú „vér-apart- heid-et“ alkalmaznak. Egy 1962-es rendelet szerint a szükséges orvosi adatok mellett minden vérkonzerv- palackon feltüntetendő a véradó faja is (felhér, fekete, kevert, ázsiai). A hivatalos indoklás: az összeférhe- tőség különböző fajcsoportokhoz tartozók közötti át- ömlesztéseknél kisebb, mint azonos fajúak esetében. És a Dél-afrikai Köztársaság egészségügyi minisztériumában ehhez tartják magukat, annak ellenére, hogy Dr. E. Giblett amerikai vérkutatóorvosnő már 1961-ben bebizonyította, mennyire nem helytálló ez a tézis. A fajvédők államában azonban nem kívánják, hogy néger vér csörgedezzék búr erekben és színesbőrűt „edzzen“ fehér ember vére.

Ojabban két dél-afrikai orvos is „megkontrázta“ az egészségügyi hatóságok áltudományos okoskodását a különböző fajúak vérének összeférhetetlenségéről. Dr.

G. Nurse és Dr. T. Jenkins Johannesburgban számtalan kísérlet és valamennyi kombináció kipróbálása után megállapították, hogy a vérátömlesztések legnagyobb kockázata akkor áll fenn, ha mind a vért adó, mind a vért fogadó ember a fehér fajhoz tartozik. Egy fekete és fehér vagy két fekete közti vércsere kelvesebb kockázattal jár. Tehát semmi ok sincs arra, hogy a véradományozókat fajok szerint különítsük el.

A dél-afrikai orvosok egy része azonban továbbra is köti magát az elavult elmélethez. Legújabb indoklás az, hogy járványos megbetegedések sokkal gyakrabban sújtják a négereket mint a fehéreket és pl. a fehér lakosságnak csak 0,1 %-a szenved infekciós májgyulladásban, viszont a feketéknek 8—9 %-a. Ha tehát a fehér embereik a feketék vérét kapnák, a fehérek között tömeges májbetegségek lépnének fel.

A néger lakosság erélyesen reagált a fajelmélet újabb megnyilvánulására. Fokvárosban a vért adományozók száma kétharmaddal csökkent. A Sunday Times szerint nyilván a feketék vérbojkottjáról van szó. Egy néger orvos szarkasztikus hangú levelet Intézett az idézeltt lap szerkesztőségéhez:

„E napokban egy fehér asszony halt meg, miután az elrendelt transzfúzióhoz a vért egy fehér ember szolgáltatta. Az adományozó azonban maláriás volt, anélkül, hogy tudott volna róla. Tehát kinek van még szüksége a fehér ember vérére?!“

1974. II. 3.

mnrriľmn nn np

L _Lru _J í n 1 ni M I n i

8