Új Szó, 1974. február (27. évfolyam, 27-50. szám)
1974-02-03 / 5. szám, Vasárnapi Új Szó
Hírek 3 Szovjetunióból A TERMÉSZETTUDÓSOK TÁRSADALMI FELELŐSSÉGE 1974. II. 3. Napjainkban a természetkutató egyre gyakrabban kerül szembe általános világnézeti problémákkal. A természet- tudomány olyan mélyreható forradalmi változáson megy át minden területen, hogy filozófiai következtetések levonása nélkül nem boldogulhat. De nern csak erről van szó. A tudomány közvetlen termelőerővé válása, a tudományos-technikai haladásnak a két világrendszer közötti történelmi verseny és küzdelem egyik legfontosabb frontszakaszává válása fokozza a természettudomány társadalmi jelentőségét, a tudós felelősségét a társadalommal szemben. Ma aktuálisabb mint valaha az a lenini megállapítás, hogy erősíteni kell a munkásosztály szövetségét a természettudomány haladó képviselőivel. Ma igen fontos azoknak a sajátos, s gyakran — a kapitalizmus feltételei között — ellentmondásos utaknak a kérdése, amelyeken a természet- tudomány eljut a tudományos ideológiával és a proletariátus osztályharcá- val való szövetséghez. Vizsgáljuk meg a probléma néhány aspektusát. A természettudomány haladása és a világnézetek harca A kutatóknak az utóbbi évtizedekben elért eredményei valóban grandiózusak. Az atomenergia birtokbavétele, űrhajók építése, az ember és automatikus szerkezetek Holdra szállása, Vénus- • és Mars-rakéták, a rádió- és röntgenasztronómia fejlődése, a szilárd testek fizikájának, a radioelektronikának, a bionikának és a kibernetikának a rohamos haladása, elektronikus gyors- számító gépek felfedezése, a molekuláris technika alkalmazása a biológiá- ,ban, a legfontosabb fehérjemolekulák, fermentumok, nukleinsavak szerkezedének megfejtése, olyan tudományágak forradalmasítása a matematika, a fizika és a kémia módszerei alapján, mint a genetika, az ökológia, az etológia — ez csupán egy része a modern tudomány sikerei száraz felsorolásának. Ezek az eredmények büszkeséget keltenek a tudósok között, fokozzák munkájuk társadalmi jelentőségének tudatát. Ugyanakkor a tudomány sok alapvető kérdése még megoldásra vár. Ezek közé tartozik a tér egységes elméletének megteremtése, a nukleáris erők természetének megértése, az anyag fejlődése a világegyetemben, az atomok és a galaktikák eredete, az élet keletkezése és fejlődése, a kémiai és biokémiai folyamatok mechanizmusai. Ugyanakkor óriási jelentőségre tesznek szert olyan kérdések, mint a természettudomány szerepének megnövekedése az emberiség szellemi és társadalmi haladásában. Akárcsak abban az időben, amikor Engels a Természet dialektikáján dolgozott, vagy amikor Lenin megírta a Materializmus és empiriokriticizmust, a természettudománynak szüksége van eredményei elméleti általánosítására. Azok a természetkntatók, akik egységes világkép kialakítására, tevékenységüknek a társadalmi feladatokkal való összekapcsolására törekszenek, csak a dialektikus materializmus filozófiáját tekinthetik vezérlő csillaguknak. A világ szocialista részében a tudósok azon igyekeznek, hogy a materialista dialektika módszerét kövessék kutatásaikban, s ez sikerül Is nekik. Tendenciaként ez a világ egész természet- tudományára jellemző. Napjainkban Is teljes mértékben érvényes Lenin megállapítása: „A fizikának és az egész jelenkori természettudománynak materialista alapjellege le fog győzni mindenféle válságot, de csakis akkor, ha a metafizikus materializmust feltétlenül a dialektikus materializmus váltja fel.“ [Lenin összes Művel, 18. köt., Budapest 1964. 287. old.) Az az éles eszmei harc, amely a filozófiában a modern természettudományos felfedezésekből fakadó világnézeti következtetések körül dúl, felveti a természetkutató előtt pártos filozófiai álláspontjának kérdését, felelősségét azért, hogy a tudományos felfedezések elősegítsék a tudományos világnézet erősödését az idealista skolasztika, a reakciós nézetek minden válfaja elleni harcban. A természettudomány sikereinek hatására a tudósok világnézete egyre inkább magába szívja a dialektika elemeit, átitatódik a fejlődés, a hisztoriz- mus eszméivel. A természettudomány átvette a világegyetem materialista egységének koncepcióját, egyre inkább megszilárdulnak a természeti folyamatok és jelenségek összefüggéseinek általános jellegére, a természettörvények objektív voltára vonatkozó nézetek. Einstein relativitáselméletével bevonult a természettudományba az anyag és a mozgás, a tér és az idő egységének megértése. Az ellentétek egységének, harcának és egymást áthatásának eszméje terjed a tudomány terén — mind ontológiai formájában (anyag—tér, anyag—antianyag, az anyag szétszóródása és koncentrációja a világűrben, asszimiláció és disszimiláció a biokémiában), mind az ismeretelmélet terén (a dinamikus és a statikus törvények viszonya, a hullám- és korpuszkuláris tulajdonságok egyidejű érvényesülésének elve, az öröklődés és a változékonyság viszonya). Fokozatosan elmélyül a fejlődésről alkotott elképzelés. Ma a világegyetem anyagának evolúcióját olyan folyamatnak fogják fel, amelyet katasztrofális robbanások, kozmikus kataklizmák szakítanak félbe. Az ugrásszerű mutációkat az élő természet fejlődése szükség- szerű mozzanatának tekintik. A formának és a tartalomnak az élő természetben való dialektikája bővült a pedomorfózisról alkotott elképzelésekkel, amelyek szerint haladó evolúció megy végbe éretlen, nem specializált formákon át, az egyes fejlődési szakaszok elhagyásán át. A megfelelés elve arra a gondolatra vezette rá a kutatókat, hogy az elmélet fejlődése az előző szakasz tagadása és tartalmának egyidejű megőrzése útján megy végbe, vagyis eljuttatja őket az abszolút és a relatív igazság viszonyának megértéséhez. De a világ mai természettudományának haladó vonásai még nem érték el a kellő érettséget. A polgári természetkutatás úgy halad előre, hogy, akárcsak a polgári filozófia, „a dialektikának csak némely alkotórészét vette át..., de azt is egyoldalú, eltorzított formában“ [Lenin összes Művei, 18. köt. 310. oldal). Ez elsősorban azzal függött össze, hogy a polgári világban a hagyományos osztályelőítéletek, társadalmi előítéletek akadályozzák a tudósokat abban, hogy tudatosan elsajátítsák a materialista dialektika módszerét. A dialektikának mint tudománynak a nem-ismerete a természetkutatókat hibás következtetésekhez, reakciós törekvésekhez vezeti. Ily módon a tudományos felfedezések társadalmi irányzatosságra tesznek szert, a burzsoázia osztályérdekeit szolgálják. A burzsoá társadalomra jellemző szakadék keletkezik a tudós, szakismerete és általános világnézete között. Ez utóbbira nyomást gyakorol a burzsoá ideológia, nevelésük egész rendszere, néha pedig egyszerűen a társadalmi viszonyok lényegének és történetének elemi meg nem értéséről van szó. A természetkutatók között olykor tapasztalható az a törekvés, hogy az általuk egy speciális területen felfedezett törvényszerűségeket átvigyék a társadalmi viszonyokra és az emberi viselkedésre. Némely biokémikusok — például Jonathan Warner — megpróbálják az ember összes sajátosságait olyan fogalmak segítségével leírni, amelyek az atomok, ionok és molekulák kémiai és fizikai sajátosságait határozzák meg. (Lásd: A növények biokémiája, Moszkva, „Mir“ 1968. 15. old.). Ez az álláspont kényelmes a burzsoá ideológusoknak, mert lehetővé teszi, hogy a tudat minden hibáját, torzulását a mit sem tudó atomokra és Ionokra hárítsák. Igen gyakoriak a burzsoá ideológusok között az emberi természet tökéletlenségére való hivatkozások is, amelyet a természettudomány állítólag genetikai szinten vagy az agykéreg és a kéreg alatti rész kölcsönös viszonyában feltárt. A genotípus kiegyensúlyozatlansága, az agy új (emberi) és régi (állati) részeinek kölcsönös ellenségessége miatti sirámok arra szükségesek a tőke egyes apologétáinak, hogy a burzsoá társadalom minden hibájáért és bűnéért természetanyánkra hárítsák a felelősséget. Sok szociológiai spekulációra adnak alkalmat a kibernetika sikerei. E tudomány fejlődése vitathatatlanul elősegítette a természetben és a társadalomban végbemenő vezérlési és információ-átadási folyamatok megértését. Ugyanakkor a kibernetika sikereit sokan felnagyították, s ez hozta létre azt, amit — a metafizikai materializmussal rokon — kibernetikai materializmusnak nevezhetnénk. A kibernetikát kezdték a társadalmi problémák elemzése általános módszertanának tekinteni. Ez természetesen téves felfogás, minthogy a kibernetika nem foglalkozik a valóságos termelési és társadalmi viszonyokkal. A kibernetika eredményeire próbálnak hivatkozni azok a teoretikusok, akik szerint a „menedzserek társadalma“ fogja felváltani a kapitalizmust. Kibernetikai terminusokkal zsonglőrködnek azok is, akik megpróbálják az agyat egy kibernetikus rendszerrel azonosítani, tagadva a tudat társadalmi természetét. Ám az ember természeténél fogva mindenekelőtt társadalmi lény, ugyanakkor az ember, mint a természet fejlődésének legfelsőbb foka, sűrített formában magába foglalja az anyag evolúciója előző fokainak összes fő törvényszerűségeit és sajátságait. A társadalmi organizmusnak, a társadalomnak a helyes működése a záloga és biztosítéka annak, hogy minden fizikai, kémiai és biológiai folyamat normálisan megy végbe az emberi szervezetben. Ma a természettudomány rátért az organikus rendszerek, az egyén, a faj, a népesség, a biocönózus, a bioszféra egészének gondos tanulmányozására. E körülmények között a redukcioniz- mus, vagyis a magasabb mozgásformáknak alacsonyabbakra, az egésznek részei összegére való visszavezetése egyre kevésbé elégíti ki a kutatókat. De a dialektika ismerete nélkül a re- dukcionizmusra való negatív reagálás olykor más jellegű hibákhoz vezet: elsősorban a folyamatok teleológiai leírásának felújítására irányuló próbálkozásokhoz. így például P. Mora biokémikus, tagadva a fiziko-kémiai folyamatok döntő szerepét az élet jelenségeiben arra hív fel bennünket, hogy „irányítsuk gondolkodásunkat a teleológia felé“ (A prebiológiai rendszerek eredete. Moszkva, „Mir“ 1966, 60. old.) Ma a természettudományos kutatások terén igen- ritkán használnak fel vallási képzeteket. De a társadalmi vagy etikai problémák tárgyalásakor egyes burzsoá természetkutatók vallási-idealista érvekhez folyamodnak. Ezért a vallásos nézetek maradványai elleni harc nem vesztette el időszerűségét, továbbra is a természetkutatók társadalmi kötelessége marad. A reneszánsz természettudománynak egyik fő eszmei alapja az az optimista koncepció volt, hogy a természet evolúciós fejlődésének csúcsa az ember, aki korlátlan aikotó képességgel rendelkezik a környező világ megértésére és ésszerű átalakítására. Ez a koncepció kezdettől fogva szemben állt mind az egyház antropőcentrizmusá- val, amely látszólag az embert helyezte a világegyetem középpontjába, de valójában lealázta, mind a vallási pesszimizmussal. Ám ma, a kapitalizmus hanyatlásának korszakában, a burzsoá tudósok körében igen általános a pesszimista hangulat, az embernek és a természetben elfoglalt helyének szkeptikus felf ogása. Melvin Calvin ezt azzal magyarázza, hogy elvetették az ember antropocentrikus felfogását. „A tudomány az embert a világegyetem központi helyéről alárendelt helyre száműzte, legalábbis az anyag és az energia szempontjából.“ [M. Calvin: Kétniai evolúció, Moszkva, „Mir“, 231. old.). Fraenkel-Conrat, ismert biokémikus, szomorú iróniával közli olvasóival azt a megállapítását, hogy az ember egyszerűen azoknak a genetikai hibáknak az apoteózisa, amelyek az evolúció sok millió évén át felhalmozódtak. (Lásd H. Fraenkel-Conrat: A vírusok kémiája és biológiája. Moszkva, „Mir“ 1972. 14—15. old.). Persze, a valódi természettudomány végzett a naiv antropocentrikus nézetekkel. De az ember nem veszett bele a világegyetembe, mint értelem nélküli, sőt ártalmas homokszem a végtelenségbe. Ellenkezőleg, éppen ma egyre világosabban látja a tudomány a világegyetemben. Az anyag evolúciójának azon útjait, amelyek az élet kialakulására vezetnek. Az ember ma az anyagok természetes haladásának legfejlettebb és tartalmára nézve leggazdagabb teremtménye, aktív erő, amely az anyag és energia egyre nagyobb volumenét vonja be a technológiai mozgás új körforgásába, a saját ésszerű céljainak a természetet vetve alá. S ha ez a folyamat olykor sok láncszemében ösztönös is, és nem kívánatos következményekkel jár együtt, ebben elsősorban a társadalmi viszonyok éretlensége a hibás, a szűk, önző magánérdekeknek, az érintkezés anarchikus formáinak uralma a kapitalizmusban. (A tanulmány befejező részét a Vasárnapi Oj Szó következő számában közöljük.) • A novoszibirszki Hőerőmfltervező Intézet felméréseinek eredményeként Kazahsztánban, Ekibásztuz környékén még az idén hatalmas energiaipari létesítmény — több, együttesen 16 millió kilowatt összteljesítményű hőerőmű — építését kezdik meg. Az ekibász- tuzi bányák egyre több szenet adnak, gazdaságos tehát, hogy a kiaknázás helyéhez közel alakítsák át a szenet villamos energiává. * • Kijevben nagy kórház épül testi fogyatékosságban szenvedő betegeknek. A főépületben traumatológiai központ, felnőtt és gyermek kórtermek, továbbá különböző klinikák kapnak helyet. A rehabilitációs osztályon különleges gyógyítógépekkel segítik elő 3 gyógyulást. A betegek ugyanitt olyan szakmákat is elsajátíthatnak, melyek végzésében nem akadályozza őket testi fogyatékosságú^. • A Murman Tröszt haltenyésztői pisztrángok tengervízben történő tenyésztésével kísérleteznek. Megfigyelték, hogy ezek az édesvízi halak kétszer olyan gyorsan fejlődnek a számukra szokatlan körülmények között. A Leningrád megyéből szállított szivár- ványos pisztrángokat először a Kola folyóban létesített haltartályokban nevelték, majd fejlett állapotban helikopteren a Kola-öbölbe vitték, és ott tengervizes medencékbe telepítették. • Értékes régi könyv került elő egy szibériai faluban. Az Űjtestamentum es a zsoltárok orosz fordítását tartalmazó könyvei Iván Fjodorov, az első orosz nyomdász készítette osztrogi nyomdájában, 1580-ban. A könyv végén ezt a bejegyzést találjuk: „Ioann Fjodorov könyvnyomtató mester Moszkva városából“. A könyvet feltehetően a hivatalos egyház által üldözött óhitűek vitték magukkal Szibériába. • Vörös homokkőbe vésett szobrokra bukkantak a Tyany-Sany hegység középső részén. Az élethű férfialakok egyik kezükben valamilyen edényt tartanak, másik kezüket egy kard vagy tőr markolatán nyugtatják. A ruházatnak és a díszítésnek méig a részletei is jól kivehetők. A régészek szerint a szobrok a mai Kirgizia területén kóborló VI. századi- nomádoktól származnak. • Megkövesedett halakra bukkant Lettország északi részén egy szovjet geológus-expedíció. Az őslénytannal foglalkozó kutatók szerint ezek a halak 350 millió évvel ezelőtt éltek a balti vizekben. A lerakódott agyagréteg kitűnően konzerválta a devon korszak víz alatti lakóit. €> A Paramusir szigeten levő Csiku- racski tűzhányó kitörésének kezdetével egyidőben intenzív fellobbanásokat fiigyeitek meg a Napban, és megállapították, hogy jelentősen fokozódott a napsugárzás Is. E jelenségek egybeeséséből a vulkanológusok arra következtetnek, hogy a naptevékenység kihat a tűzhányók működésére és más geológiai folyamatokra. A szahalinl vulkanológuso.k gondosan figyelik a kitörés minden mozzanatát. • Kitünően alkalmazkodott a környezethez az Észak-Amerikából a taskenti botanikus kertbe áttelepített 600 fafajta. A kései topolya például, amely hazájában egy-másfél métert nő évente, itt ugyanannyi idő alatt 3—5 métert növekszik. Ez részben a kedvező éghajlatnak, részben pedig annak az agrotechnikának tulajdonítható, amelyet A. Uszmanov, a biológiai tudományok doktora dolgozott ki. 9 A moszkvai repülőterek utasforgalma meghaladja az évi 16 milliót. A Leningrádi sugárúton épült repülő- pályaudvar már most alig képes any- nyi utast átbocsátani, s az utasok száma még növekedni is fog. Ezért Moszkvában rövidesen két új repülőpályaudvar épül. * • Több leningrádi kutatóintézet közreműködésével elkészült a Föld vízgazdálkodási mérlegének térképe. Ez az első ilyen atlasz a tudományos irodalomban. A hat kontinens csapadékrendszerét és párolgási viszonyait, az óceánokba ömlő folyók lefolyását, bolygónk különböző részei vízkészletének állapotát, valamint az Antarktisz körzetébe tartozó vizek sajátosságait 65 színes térkép szemlélteti. írta: JURU ZSDANOV, a Szovjetunió Tudományos Akadémiájának levelező tagja
