Új Szó, 1974. február (27. évfolyam, 27-50. szám)
1974-02-17 / 7. szám, Vasárnapi Új Szó
A költő GYŐRY DEZSŐ A második világháború utáni években, amikor az olvasók nagy része Györy Dezsőt mint prózaírót — a Viharvirág, Sorsvirág, Tűzvirág íróját — ismerte meg, Fábry Zoltán felfigyelte- tőn — a Zengő Dunatáj bevezetőjében a költőt, a lírikus Győry Dezsőt állította elénk. „Poétanép vagyunk: adassék tisztelet a költő• neki Adassék tisztelet Győry Dezsőnek> Ki lát- ta őt?" — E kérdés több volt, mint figyelmeztetés: számonkérés! Bizonyítja ezt az, hogy 1970-ben Győry Dezső 70. születésnapjára írt cikkében, Az elkötelezettség dicséretében megsokszorozta az e- lőbbi figyelmeztetést: „Győry Dezső erős kötéllel kötelékkel csomózta magát a kisebbségi testbe: húsba vagón, de lélekindítón kíildetéstudattal“. És kimondotta Fábry Zoltán ň legfontosabbat, amit Győry Dezső költészetével kapcsolatban kimondani lehetett és kellett: „ A költészet: magatartás. Költőnek nincs szabadsága, csak másokat szabadító szerepe ... ne csomózzátok ki a köteletľ Az sem tekinthető véletlennek, hogy az 1970-ben megjelent versválogató kötetben — az Emberi hang-ban — Sándor László nyomatékosan a költő, a lírikus Győry Dezsőre irányította a figyelmet („a beavatottakon kívül — az olvasók csak mint elbeszélőt ismerték“ — rögzítete Sándor László a megfellebbezhetetlen tényt). Az „őszikéit“ író Győry Dezsőben feltámadt a jogos igény arra, hogy mint lírikust ismerje meg a közönség. Megegyszer, újra — miként az „újarcú magyarok“ korszakában. Ismételjük: jogos ez az igény, hiszen a lírikus Győry Dezsőt nem ismerik. Minden Győry-kötetnek — az elsőtől, az 1924-es Százados adósságtól a legutóbb megjelent Emberi hangig, egyéni, sajátos hangulata van. E kötetek emberi és költői magatartást jeleznek és jelentenek. Ha azt mondjuk, hogy az Emberi hang költője, — akkor ezt éppúgy köthetjük Győry Dezső nevéhez, a költőéhez, miként a vox humanát — Fábry Zoltánéhoz. Ezzel már meg is vonluk — nem olcsó fogásként! — az irodalmi párhuzamot: amit, s akit jelentett a szlovákiai antifasiszta, haladó publicisztikában Fábry Zoltán — megfele. lőjét, a költészetben, Győry Dezső nyújtotta. Győry Dezsőről szólunk, az emberi hang és a zengő Dunatáj poétájáról, aki — az egykori „másult magyarok“, az Űjarcú magyarok erkölcsi világrendjének hivő hirdetője maradt. Csak az elmúlt fél évszázad, csak az a táj, Közép-Európa az Igazi megmondhatója annak: mit is jelent, mit is jelenthetett az emberi hang, vagy a zengő Dunatáj költőjének elkötelezett tisztét vállalni. Illyés Gyula szép Fáb- ry-portréjában, Az ollárőrző-ben vallott erről csodálatosan. Az első nemzedékhez sem volt a történelem és a sors kegyes. Győry Dezső írja: „a legválságosabb életkorban löktek bennünket a világtörténelem mélyvizébe, annak is egyik legpiszkosabb örvényébe ...“ Mintha az Ady-sorokat élte volna e nemzedék, válságos történelmi periódusokon, szirtekre lökve, éles sziklakövekre taszítva, úgy is megfogalmazhatjuk — árván és mostohán. De szívük* A napokban 74 éves korában elhunyt költő emlékének. ben és tudatukban azzal a gondolattal: „Hír- rel hirdessétek: másképpen lesz holnap ...“ Amikor a háborúból „visszabukottan“, zúgó fejjel, szédülten tekintett szét a leendő költő, Győry Dezső — a semmibe, hol volt még az a poéta, akire egy évtized múltán Móricz Zsig- mond (a Nyugatban, 1928-ban) hívja föl a figyelmet, mint Ady kisebbségi költő-örökösé re?! Ez volt a Kezdet, Innen kellett indulni a jövő messzi, ismeretlen útjaira. Űj életet kellett kezdeni, újat alapozni. Új irodalmat, új szervezeteket, új költészetet kellett létrehozni és kialakítani. És ennél többet: újszerűén kellett látni a világot. A „szülevárosból“. Rimaszombatból elszármazott Győry Dezső pályájának ívét — furcsa párosításnak tűnik, de igaz — Ady költészete és Július Fučík eszméi között feszíthetjük ki. Persze, hogy voltak e pályaívnek illúziói is, de a törekvés lényege igaz, példát mutató és hagyományt teremtő. Ezekre Fábry Zoltán is fel-felhívta a figyelmet. De ezt közösen, s együtt vallották: „mindnek kívánom, amit egynek, //hiszen közös a nyeremény,// és minden népet féltek attól//, amitől féltem az enyém...“ A népek összefogásának egykor ki tudott, ki mert, ki akart hangot adni? S Győry Dezső meg merte ezt tenni Fábry Zoltánnal együtt. Ügy néztek Európára, hogy közben a hazát, a szűkebb pátriát (Gömört, s a stószi tájat) is át tudták ölelni. így adtak példát, teremtettek hagyományt hiteleset, szépet. Az Űjarcú magyarok-ban (1927) — Ady költészetének jegyében — idézte meg az új nemzedéket Győry Dezső, idézte meg azokat, akikből verbuválódott nem sokkal később a Sarlósok mozgalma. Különös kötet ez, amely bizonyos messianizmust is sejtet, s hirdet. De azt is: az érett, befutott költő oly korszakába ért, amikor Ady védelme maradt meg számára a Nyugat „hatásából“, s azt is pontosan jelzi: miként távolodott Adytól — az új, a másult követelményeknek megfelelően. Ezt a hangot pedig már ama korszaka váltja fel, amikor — a harmincas évek derekán és második felében — a vészterhes idők keserű sége sűrősödött a Győry-lírában, amikor az Emberi hang bátor szózatát harsonázta 1939 karácsonyán. Az Ady-hagyományt így kellett és lehetett folytatni, így kellett végigmenni az úton. Győry Dezső végigment! Arculcsapások között bontakozott ki a líra: a Győry-Iíra minden szépsége, hitető ereje, lágysága, de — keménysége is: „most légy a gáton férfi s jelkép, //álld a sarat, a túsz te vagy,// magán, de tán magad a nemzet,// ember—magyar tanod ne hagyd ...“ S amikor a költőpálya csúcsára ért, köszöntötte a világszabadság nagy hősét, Július Fučí- kot. A köszöntés és a válasz tehát neki szól: Az élő válaszol 11964}. Számvetés ez és történelmi visszapillantás: pályájának, kortársainak, nemzedékének, a Dunatájnak vészterhes történelmi periódusait, a haladás és a fasizmus összecsapásának legjellemzőbb mozzanatait villantja föl. Szembenéz önmagával, a múlttal, a kortársakkal, s mindannyiukkal szembesíti Fučík eszméit és magatartását. „Magyarként voltam ember“ — írja egyhe- lyütt Győry Dezső, s ez akár testamentoma is lehet. Az író, s a költő — pályája egészen töretlenül vállalta: „a költészet: magatartás“. KOVÁCS GYÖZÖ GYŐRY DEZSŐ VERSEI: ÉN MINDEN NÉPET FÉLTEK ATTÓL Átok átoknak hegyén-hátón. S a sors? A sors sosem segít, a Duna, mint egy hosszú sóhaj fogja össze kis népeit. A szélben s a történelemben új rend tüzes szikrája ég. s ők hajba kapnak polgármódra, hogy leves, hús és főzelék. Az én fájdalmam erre nézvést már nem egyéni, nem magán, sok szenvedés formált munkálva igaz szándékom motorán. mindnek kívánom, amit egynek, hiszen közös a nyeremény, én minden népet féltek attól, amitől féltem az enyém. 1937 ŐSZI VIHARRAL ÜZENEM Vágtass, vihar, s mesterlövészként válogassad ki azokat, kik felidézték tornyosultad, forgószeled s haragodat, kik életfojtó perzseléssel szórtak csóvát, mint más magot, s a sváb s bakszáz gyújtogatókra ítélkezőn csapjál le ott, ott, ahol éred. Ott, hol bűnük bűnözték, tettük színhelyén, hol meggyalázták ezt a földrészt vérgőz-mítoszuk éjjelén. Ne öld meg: csak fond körül öketl Mind hosszú életet vegyen: s a sorsuk? a rettenetes sors, mit másnak szántak, az legyen! 1944 HATSZÚLAMÚ FÉRFIKARRA EGY SZLOVÁK KÖLTÖTÁRSNAK Ügy járunk, mint az emberek, két lábon s pórul járunk, csődbe jutott a tiszta ész, a házunk nem a várunk, az emberiség lázt remeg, a higany csúcsa negyven, s a rendi világ bömböli: a láz gyógyít is egyben, s míg hátán pusztít és üvölt álmessiások száza, a föld tűr s közben kerge már, egy kész őrültek háza. Ki szelet vet, vihart arat, de lám, még vihart vetnek. Lapulj szív, szükölj gondolat, és gebedj meg eretnek, mert ki most kiutat keres, csomót keres a kákán, s ezért golyót, máglyát s bitót ordít a sanda kánkán. Mit súgsz, társ? Tudom, nem lelket cserélni s venni: az élet lelketlenedik s nehéz embernek lenni. De ne félj, titkot cipelünk, s egyszer lebben a fátyol, Jaj azoknak, akik az erdőt nem látják meg a fáktól. 1937. ZÖLBÁR A VÁG MENTÉN Az égen víz, a földön víz, kiloccsant a nagy mindenség tán minden vize, úgy áll a falu, mint hogyha lepottyant volno valami tenger szélire, csuromvizes rongy. £it gazdája messze magától undorodva elhajít, halálborzongás hánytorgatja egyre, s az égre nyújtja tornyos karjait. A malomalj, a szántók és a kertek eltűntek mind a lompos ár alatt, s akik irányról annyit kerepeltek, maguk se látják már az utakat, tavaly még, úgy ám, munka volt az nyárra, gátolni s verni a cövekeket. de az ifjúság fittyet hányt a gátra, csak hűsölt rajta és szeretkezett. Nézd csak, bár ráfér száz csillagvilág Is, tükörtérképén kész halál a szél, s így jár minden nép és minden irány Is, ha ifjúsága mindig csak beszél, s nem kap kapát, ha gátverés szaka van, és bevárja, míg nyakán a kés: mert mennél tovább henyél éjszaka, annál borzasztóbb lesz az ébredés. 1974. II. 17. 11 Bácskái Béla: Fiileki gyárrészlet. A kupió. (Tusrajz és szén.)
