Új Szó, 1974. február (27. évfolyam, 27-50. szám)
1974-02-17 / 7. szám, Vasárnapi Új Szó
Alföldy Jenő: SIILUS, ERTHETttSEG 1974. II. 17. 9 ,,Bizonyos korok különbözőségét stílusuk különbözőségéből tudjuk elsősorban és legpontosabban meghatározni“ — írta Kassák Lajos 1925-ben, A korszerű művészet él című tanulmányában. Bizonyos korokra csakugyan érvényes ez a megállapítás. Ha azt mondjuk efey tizenhetedik századi festményről: „barokk", önkéntelenül társítjuk e fogalommal az öldöklő vallásháborúkat, a fejedelmi udvarok csömörig hajszolt pompáját, reformátorok és ellenreformátorok ószövetségi haragját, Rubenset és El Grecot, naturalizmus és absztrakció túltengését — a meztelen test és a dúsan omló drapéria azelőtt sosem ábrázolt anyagszerűségét, s az égi fényesség felé fordított szemek részeg áhítatát. S még sok mindent. Mindenesetre a tridenti zsinat évtizedeitől — a XVI. század közepétől — legalább ü|gy évszázadon át egységesnek nevezhető Európa korstílusa. A hatalmas templomfreskóktól a meghitt németalföldi polgári enteriőrig és paraszt- idillig a legszélsőségesebb gesztusok is ugyanazon korhangulat és korízlés, dialektikus fogalompárba állítható jelzései. Ki ludná vajon megmondani, milyen a mai líra — csupán a mai magyar líra — reprezentatív stílusa? Asszociatív? Kihagyásos? Lakonikus vagy burjánzó? Tárgyszerű és személytelen, azaz „objektív“, vagy ellenkezőleg: személyes és érzelmi fűtöttségű, azaz „szubjektív“? Köznapi és ironikus — avagy szónoklás és apokaliptikus? Képi vagy fogalmi? Konkrét vagy elvont? A látványon csügg, vagy a látomáson? Spekulatív és ésszerű, vagy ösztönös és irracionális? Korhű vagy időszerűtlen? Közösségi vagy individuális? További kérdések: vajon a műfaj eddig ki nrfm aknázott lehetőségeit kutatják e a költők, vagy feloldják a határokat líra és próza, líra és esszé, líra és zene, illetve képzőművészet között? Vajon a líra most zárt le egy elmúló korszakot — például a paraszti és a külvárosi proletár-életforma búcsúztatásával —, vagy most nyit egy újat, a holnap emberképével kísérletezőt? Nagyszabású kísérlet folyik e a küldetéses magyar lírai hagyomány továbbfejlesztésére és megújítására — vagy éppen felszámolására törekedik a „korszerű“ költészet? Vajon a szocialista társadalom erkölcsi kérdésein töprengő-vívódó, a közcselekvésben részt vállaló költészeteit felváltotta volna a szocialista társadalomban élő egyén önmegfogalmazásának lírája? Vagy ellenkezőleg, a politikai feladatok teljesítése után, most vállalkozik az általános emberi dolgok összegezésére? Az osztályok harca és a nemzeti felemelkedés ügye a költők számára ma már csupán elvégzett részfeladatnak tetszik az emberiség megmaradásához, az atombomba és a környezetszennyeződés veszedelméhez képest? Nem vállalhatom valamelyik válaszlehetőséget a többi rovására. Megannyi nyitott kérdés, mely jócskán tovább szaporítható: az „izmusokat“ például nem is firtattam. Csupán any- nyit mondhatok, hogy líránk ilyen is, olyan is; nincs ma egységes, vagy reprezentatívként kiemelkedő korstílus, csak stílusok vannak. Néhány szót azért az „izmusokról“ Is kell ejteni. Az avantgarderól, erről a „fenegyerekről“, e tisztességben jsőt sokak szerint tisztességtelenül) haclastyánná őszült huligánról. Azon irányzatok összeségéről, amelyeket Kassák Lajos évtizedeken át úgyszólván egymaga képviselt Magyarországon, a Nyugat költőihez fogható színvonalon. Kassák 1925-ben még így látta maroknyi művészcsoportjának törekvéseit: „Bizonyos, hogy a mi fiatalságunkkal új feljezete kezdődött el az emberi közösség fejlődésének." Mint szocialista forradalmár, bizonyos értelemben jogosan mondhatta ezt a saját nemzedékéről. De művészként illuzórikus álláspontot képviselt, amikor azt hitte és hirdette, hogy egységes korstílust teremthet majd, melynek neve azonos lesz az új történelmi korszakéval, s hogy ráadásul valamelyik avantgarde irányzat lesz az a névadó stílus. A magyar lírának sosem volt — sem a szocialista átalakulás előtt, sem azóta — az egész irodalmi életet foglalkoztató, győzedelmeskedő vagy látványos vereséget szenvedő avantgar- de-ja. A huszadik század két legnagyobb horderejű és legsikeresebb irodalmi áramlatából a Nyugat első nemzedéke sok évtizednyi késedelmet pótolt fő példáihoz, a francia és német szimbolistákhoz képest; s a másik, a népi írók harmincas évekbeli mozgalma, csaknem százesztendős lírai hagyományt frissített fel: a Petőfiét. Köztudomású, hogy a magyar költészetnek évszázadokon át sajátos küldetése volt: pótolnia kellett a társadalomelméletet, a politikai programnyilatkozatokat, olykor még a kritikai realista prózát is. Érthető, hogy első relndű követelménye volt a közérthetőség. Pontosabban: az a fajta közérthetőség, mely lehetővé teszi a vers számára a társadalomelmélet, a politikai programnyilatkozat, esetleg a kritikai realista próza műfaji többletfunkciójá- nak betöltéséi. S volt a magyar köl tészetnek még egy nagyon fontos vál lalása: a nyelvművelés, Hogy köznyelvünk ma nem németből—latinból ösz- szetákolt, kakofón nyelv, tekintélyes részben a költőknek köszönhető. Mindezek a feladatok, úgy gondolom, jelenleg már nem hárulnak a költőkre olyan mértékben, mint a múltban. A magyar líra közeli múltjára pillantva, úgy tetszik, a hatvanas évek köztípéig volt kitüntető tulajdonsága költészetünknek a társadalomformáló, közvet len cselekvés. E hagyomány megőrzése a stílushagyomány gondos ápolásával járt együtt: szükség volt erre, mert a kevésbé iskolázott közönség a Petőfi közvetlenségével megszólaló verset fogadta be legkönnyebben. E spontán és türelmetlenné váló politikai szükségletből született az ötvenes évek első felében az a kánon, amely egy időre» úgyszólván minden más költői tü rekvést elhallgattatott. Ilyen körülmények közölt az avantgarde nem hódíthatott. Legfeljebb kerülő utakon, mintegy elemenként épülve a költők életművébe. Nemcsak a Nyugat nemzedékeire és az összegező József Attilára hatott, s nemcsak a húszas-harmincas években éreztette közvetett hatását. A negyvenes-ötvenes évtizedben is folytatta búvópatak- Tetét, s — szinte) önmagának ellentmondva — nem avantgarde-tempóban, hanem fokozatosan terjedt. Jelenléte kevés kivétellel minden jelentősebb költőnk életművében kimutatható. Tetten érhető olyan stiláris „apróságokban“, mint a képek és gondolatok sze szélyes villódzása egy-egy Tűzkút-beli Weöres-szonettben; mint az Illyés- versek vibráló aktivitása; mint a gondolattársítás zuhatagos merészsége. Nagy Lászlónál, vagy a lírai mű parttalan áradása a Junász-poémákban; mint a költői kép rendkívüli fajsúly- növekedése a Pilinszki- vagy a Nemes Nagy-költeménytíkben, mint a társadalmi szatíra brechti fintorai Ladányi verseiben, mint a költészet sarkvidékére kalandozó expedíciók Tando ri köteteiben — és igy tovább. A kísérletek feltarthatatlanul folytatódnak. A költészet külföldi, húszas évekbeli forradalmaihoz képest nálunk reformokká szelídültek ezek a változások: sokaknál csupán a klasszicizáló módszerek színezésére szolgálnak. A központozás elhagyása, a kollázs vagy a képvers szinte a közkeletű módszerek egyike; ami egykor aknaként robbant, az ma békés szobadísz. Nem okoztak és nelm okoznak végze tes megrázkódtatásokat és válságokat, de fokozatosan átrendezik a lírai kifejezés hagyatékát, és kibővítik eszköztárát. Minden jó mű a továbbiak fokozott igényességére kötelez, de senki sem állíthatja kategorikusan, hogy X vagy Y versei óta nem lehet a régi módon írni. # # # Most kezdenek csak igazán a „régi módon“ írni a költők! Az elmúlt év java termésében kötetszám találhatunk példákat az archaizálásra. Weöres Psy- chéje, Nagy László boszorkányos bájo- lói és szegénylegény énekei, Csanádi Imre régiesen stilizált történelmi tára, Mészöly Delzsö és Szepesi Attila reneszánszot idéző költeményei említésével még ki sem merítettük az igazoló eseteket. Tanúságuk szerint a stílus- nosztalgia korát éljük; a költők régi időkhöz fordulnak stílusért. S ez a módszeres eklekticizmus már nem csu. pán hagyomány és újítás dialektikus kapcsolatára utaló körülmény, hanem a korhű stílus hiányának önkéntelen bevallása. Az archaizálás természetesen nein azonosítható az anakronizmussal: Ady is írt szegénylegény-énekeket, Petőfi is dalolt Csokonai és Gvadányi modorában. Az általánossá váló stílusnosztalgia azonban az életformák gyors változásainak megragadhatatlanságára, a művészi bizonyosság hiányára utal. Jellemző az is, hogy a nem archaizáló mai versek kulcsszavai kimondatlan kulcsfogalmai sokaknál: a esetiül, a semmi, a hiápy. Az érthetőség nem stíluskategória. A stílus egységes jelrendszer, tematika és munkamódszer, mely bizonyos feltételek közt akkor is közérthető, ha távol áll a valósághű ábrázolástól, s akkor is hermetikusan hozzáférhetetlen maradhat, ha a fotográfiához vugy a műszaki rajzhoz hasonlóan pontos leképezési!. A középkori kézművesnek például egyáltalán nem okozott gondot az ikonok és mozaikfestmények megértése, holott realisztikusnak vagy naturálisnak éppenséggel nem nevrJzhet- nénk e művek emberábrázolását. Inkább mondhatnánk absztraktnak, expresszionistának, vagy akár szürreálisnak. Az aranyozás, az emberfölöttivé stilizálás vallásos funkciója éppoly magától értetődő lehetett a gótika kortársának, amilyen kevéssé nyilvánvaló volt 1950 körül, vagy ma számos műszaki szakember számára Barcsay vagy Vajda Lajos mérnöki tervrajzot imitáló grafikáinak esztétikai jelentése. Az érthetőség számtalan körülménytől függő, tehát viszonylagos fogalom. Ami egy meghatározott, kultúrában, kulturális közösségben maradéktalanul befogadható és élvezhető, az a mű egy másik társadalmi réteg, nemzet vagy korszak emberének csupán megfelelő tájékoztatás és eligazítás segítségével közvetíthető. Visszatérve a költészethez: Kölcsey Himnuszának magyar történelmi utalásait egy norvég vagy egy portugál éppúgy nem értheti némi hungarológiai jártasság híján, ahogy a magyar olvasónak hozzáférhetetlen Octavio Paz poémája, a Napköve, ha még nem hallott a mexikóiak e mitikus kőnaptáráról. Ráadásul a mai versek befogadásához sokszor egészen más természetű intellektuális erőfeszítésre — vagy legyünk szerényebbek: figyelemre — van szükség, mint például a szimbolista költemények megértéséhez. Amikor Ady azt írta, hogy „Vörös jelek a Hadak Útján“, s hogy „E roppant nép nem Csaba népe“ — a közönségnek fel kellett idéznie a munkásmozgalom jelképét, a vörös zászló színét, s a középkori krónikaírók legendáit Csaba királyfiról és lovasairól, kiknek patanyomait a Tejút csillagai őrzik, s az olvasónak e két szimbólum igencsak messzeeső gondolati pillérei közt kellett végigegyensúlyoznia a megértés függőhídján. Ady az anekdotikus és didaktikus — közös szóval: a prózai elemet kívánta minél jobban kiiktatni verséből — nem az érthetőség, hanem a lírai hatás fokozására. Ha megnézünk egy egysoros, helyesebben „egyjeles“ Tan- dori verset — címe: A betlehemi istállóból egy kis jószág kinéz — a befogadás merőben újszerű módjával találkozunk. A vers így hangzik: „Hc3“ — és a sakktáblán elhelyezkedő ló figurájára kell gondolnunk. A közlés azonnal appercipiálható egész humorával; a sakkot legalább annyian ismerik, mint a Csaba-legendát. A kérdés: át tudunk-e hangolódni a régi típusú versek iránti várakozásból az itt fölkínált élményre? Kevésbé szélsőséges példával is szolgálhatok: Babits Mihály és Csanádi Imre „magyar szonettjeivel“. Ha az olvasó nem tud a nyugat európai és a magyaros verselés közti, nemcsak ritmikai, hanem kultúratörténeti különbségről, érzékeli ugyan, hogy „szép“ verset olvas; ám a szonett szokásos rendjét fölforgató tizenkettes ritmus szerepe — az ellenpontozás eszköze — elsikkad számára. S a tájékozatlanok vajon megértenék- e az elismerten demokratikus stílusú Benjámin László Lerombolt ház című szonettjét, ezt a Rilke-parafrázist, ha nem „ugrik be“ emlékezetükbe az Archaikus Apolló-torzó? Napjainkban nincs egységes lírai stílus, s erről valószínűleg e legszemélyesebb műfaj és a mai világ megbomlott adekvációja tehet. A stílusok sokfélesége ugyanis nem szükségszerű és minden műfajra kiterjedő mai korjelenség: a modern technológiára alapozott építőművészet például világszerte virágkorát éli, s legalább olyan egységes, mint a gótikában. De ha így van, csak annál fontosabb számomra a vers: képviselői a személyiséget és a személyességet, melyet a szemtanúk szerint egy New York i felhőkarcolónegyedben fenyegetettnek és elveszettnek érzünk. Vannak költők, akik a stílus Petőfitől örökölt formaruhájában harcolnak a személyiség jogaiért, s az új élet- körülményekért; tisztelet és elismerés illeti őket, s nem a dogmatikus „modernek“ fölényes elutasítása: a régi tüzet őrzik, melynek nem szabad ki* aludnia. Mások az új életkörülményekhez alkalmazkodó egyéniség önmegvalósításával, vagy éppen személyiségválságuk tudatosításával küzdenek a jelen és a jövő emberéért. A stílusok sokfélesége a befogadás módozatainak sokféleségét kívánja. K körülmény kedvezőtlennek látszik mű és közönség szempontjából. Mint láttuk. olykor a különösebb áttételek nélküli költemények megértéséhez éppúgy kiegészítő ismeretek szükségesek, mint a legrafináltabb utalásokat és rejtett idézeteket tartalmazókhoz. Hangolódni kell a versre, hogy felfogjuk egy váratlan sormegtörés gondolathoidozó jelentőségét, vagy egy alig-rímes költemény egyetlen, szokatlanul tisztán csengő rímjének iróniáját. Ám a közönség valódi érdeke nem a könnyű és gyors fogyasztás, hanem a minél színvonalasabb művek befogadása. S a líra gazdagsága manapság a stílusok sokféleségéi is feltételezi. A költők nem érnek rá magyarázkodni verseikben. A magyarázkodás gátolná őket. A vállalt esztétikai kötöttségeiken belüli, szabad cselekvésben, mely — egyetlen mondatban summázva — nem más, mint az emberi közösség tagjainak fölkínált élet- modell, a mai művészet legfontosabb mondanivalója. A kritikusok és esszéisták elsőrendű feladata, hogy segítsenek az olvasónak az újfajta versélményre hangolódni, közérthető nyelven értelmezzék és értékeljék a műveket, az álművektől megkülönböztessék őket, s még ha vitatkoznak is velük, kapcsolatukat a közönséggel szorosabbra fűzzék. (ÉLET ÉS IRODALOM) Ötletes könyvpropaganda Több hónapig tartott Bratis- lavában a Magyar Könyvesbolt utcai részének az átépítése. Az átalakított és megszépült üzlet a közelmúltban nyílt meg. Kirakatai ízlésesek, megnyerőek A bejárat melletti részben a Madách Könyvkiadó újdonságait mutatják be. A könyvpropagandának e formáját ötletesnek, és más könyvesboltok részéről Is követésre érdemesnek tekintjük. Kép és szöveg: Tóthpál Gyula
