Új Szó, 1974. január (27. évfolyam, 1-26. szám)
1974-01-07 / 5. szám, hétfő
Ro mualdas Lankauskas: Kovács Géza; HÁZAK A VÖLGYBEN URR IDA: Nyilakkal és íjakkal Körhajam lógott sután ... nyilakkal és íjakkal bolyongtam Főnixhután ... A Hernád zokogva folyt.. nyilam sokszor elakadt benne, mint szegben a rojt. Új nyilat faragtam hát: gyerekek íjja előtt mesévé olvad a gát..* így ment ez míg hirtelen mélyebbet lépett a fény: akkor tudtam, jaj nekem! Mert a partok bokrai méregzöld levelükkel forrni kezdtek s zsongani . . f Eldobtam a nyilat mind: úgy futottam lobogva és fehéren, mint az ing. Az a zsongás altatott minden egyes éjszakán ... így lettem költő talán ...? Egy kicsit elüldögélt a kávéházban, s most igyekeznie kellett. Még azt sem várhatta meg, míg a második csésze kávét kihozzák. Sajnos nem ... Csakhogy az az egy csésze meg nem enyhítette a fáradtságát. Az előadás viszont hosz- szú, az ő szerepe benne a legnehezebb. Minden előadás előtt jóval több kávét ivott meg, mint amennyit az orvosa engedélyezett. Szélesen hadonászva jól kilépett a nedves őszi járdán. Fagyos szél csapott éles esőcseppeket az arcába: korán és hidegen jött az ősz. Szürke égbolt terült a városra. Megállt egy pillanatra, a színház hirdetőtábláján elolvasta a nevét, rágyújtott, összébbvonta magán felöltőjét, meg- szaporázta lépteit. De már az előadásra gondolt. Fejében mondatok tűntek elő, melyeket tjamarosan a színen kell majd elmondania. Premier: Telt ház lesz.;. Miért is izgul minden premier előtt, mintha ez volna élete első előadása? Holnapra minden más lesz. És holnap nehéz lesz felfogni, hogy miért izgult. Az előadás kitűnő, éppúgy, mint máskor. Tapsok, gratulációk, talán még virágok is. Aztán meg súlyos fáradtság, mire visszatér szállodai szobájába. Holnap is így gondol majd vissza a mára. De, most, ma este megint nyugtalankodik a szíve: a hideg, barátságtalan szállodai szobában egyszeriben nincs elég levegő, le kell nyelnie néhány tablettát. Néhány kerek édes tablettát, melyektől a szíve megnyugszik. Mikor a színházba ért, a folyosón a rendező állította meg: — Ma mintha kissé sápadt lennél. Beteg vagy? A színész vállat vont. — ja, igen, majdnem elfeledtem mondani, nemzetközi interurbánon kerestek — tette hozzá a rendező. — A feleséged. — A feleségem? Nem hagyott üzenetet? — Semmit. Csak annyit mondott — újra hívni fog. — Jól van — mormogta, aztán az öltözőjébe sietett. A tükör elé ült és meglátta fáradt arcát, izzadó homlokát. A kikészítés egy kissé elváltoztatta, de arckifejezése az előbbi volt, csak beteges sápadtsága nem tűnt el. A tükörképe miatt gyötrődött és nyugtalankodott. Mintha valami idegen, kellemetlen ember arca volna. Az erős fény bántotta a szemét. A hamutartóban közben végigégett a cigarettája. A füst ritkaszálú szövetként lengett- kavargott a feje fölött. Miért hívhatta? Elutazásakor a fia gyengélkedett. És ha kocsi alá került a gyerek? Hányszor megmondta a feleségének, hogy ne engedje egyedül az utcáral De nem hallgatott rá... Egyáltalán, soha nem hallgattak rá. És most, tessék ... Még egy cigaretta. Már átöltözött. Mindjárt színre kell lépnie. A szöveget kiválóan tudja. Izgalomra semmi ok. Igaz, hogy nehéz szerep, de a legapróbb részletekig kidolgozta. Minden gesztust, minden mozdulatot, minden hangsúlyt. De mégis, vajon miért telefonálhatott? Másért nem, csak ha valami történt... S menynyire bosszantó ez most, menynyire bosszantó, hogy nem tudja mi is ... Alighanem itt az idő. Nem késlekedhet. Menni, menni kell. De hát mégis, miért telefonált csak úgy se szó, se beszéd? A színpadon már más életet élt. A feszült percek és órák eltűntek. Itt vitatkozott, veszekedett, nevetett, megsértődött, bánkódott. A legkülönbözőbb érzéseket élte át. Hangja is hol elhalkult, hol zengett, s a karzat legtávolabbi sarkába is eljutott. Csend volt a nézőtéren, csak nagy néha hallatszott egy-egy visszafojtott sóhajtás, izgatott suttogás, s ilyenkor azt érezte, hogy az a néhány száz ember hisz neki, hisz abban, amit mond és tesz, nem maradnak közömbösek iránta. S ez mintha őt is magával ragadta volna. Ismét azzá lett, akivé a szerep szerint kellett. A színpadon telefon csendült. Most föl kell venni a kagylót, s megmondani a tanult szöveget. De hirtelen megszakadtak a gondolatai. Mit is kellene mondania? Mit? Mit? Az ördögbe is, hol jár az esze? Megint azon a másik híváson ... Izzadság ült ki a homlokára. Hosszú, gyötrelmes szünet. Végre eszébe jutott a mondat. Hál’ istennek, eszébe jutott: „Nagyszerűen érzem magam.“ Vége az első felvonásnak, s vége a másodiknak is. A szünetekben sokat cigarettázott. Az utolsó felvonásra gondolt. Még néhányszor tíz perc és vége a bemutatónak. Akkor hazatelefonál. Már kezdődik a harmadik, az utolsó felvonás. De mintha nem verne rendesen a szíve. Nem kap elegendő levegőt sem,' szájával kapkod utána. Lehetséges ez, és épp itt, a színen? Nem! Nem! Ki kell tartania végig. Hiszen ez premier! És tőle függ a siker, össze kell szednie magáti Mikor a színre léjjett, nyomban megnyugodott. Érezte szívének kimért, egyenletes verését. Talán már el is múlt a kritikus pillanat. Könnyebben lélegzett. Léptei a színen ha- tározottabbak voltak, a hangja meggyőző és felkavaró. A lámpák forróságot árasztottak. Meleg és nagy fényesség volt a színpadon. Oj bútor illata áradt. De mi ez? Miért sötétült el hirtelen a színpad? Gépiesen zakója zsebéhez kapott; tablettáért. De nem találta. A tablettákat az öltözőjében hagyta. A szíve majd kiszakadt a melléből; a szeme elsötétült. A keze megrándult. A nézőtérre szörnyű csönd telepedett. Olyan érzése volt, hogy valami mély, homályos vízbe zuhan. Aztán megint a felszínre lökődik. A füle is belecsendült. Aztán a színészek döbbenettől dermedt arcát látta. „Csak nem a színen fogok meghalni?“ Tüdejét teleszívta levegővel, fölkelt a székről, s a színpad közepére ment. Az előadás folytatódott... Amikor összecsapódott a függöny, a nézőtéren kitört a taps. Hosszan. Kitartóan tapsoltak a nézők. A művészek kimentek és meghajoltak, ü is meghajolt, a virágokat a mellére szorította. Végre utószor ment össze a függöny, s a rendező odafutott hozzá. — Gratulálok! Gratulálok! Óriási voltál! Az eszét veszti érted mindenki! — Szörnyen fáradt vagyok — mondta a színész csöndesen. Öltözőjében a tükör előtti asztalkára tette a virágot, kigombolta az inge nyakát és elnyúlt á széken. Arra gondolt, hogy vízbe kéne állítani a virágokat, míg el nem száradnak. Valaki bedugta a fejét az ajtón: — Telefonon hívnak! Kiment a szobából, fölemelte a kagylót és meghallotta felesége messzi hangját. — Történt valami? — kérdezte. — Nem, semmi. Egyszerűen tudni akartam, hogyan sikerült a premier, s hogy jól érzed-© magad? — Nagyszerűen érzem magam — felelte a színész. És az asszony nem tudta, hogy férjének sokáig nem jutott eszébe ez a mondat ott a színpadon ... FERENCZ GYÖZÖ fordítása A parancs világosan szólt: ti- /M los a folyóban fürödni, sőt még kétszáz méternél jobban megközelíteni is. Ezt nem lehetett félreértem. Aki megszegi a parancsot, hadbíróság elé kerül. A zászlóaljparancsnok általános gyülekezőt rendelt el, s maga olvasta fel nekik az imént a hadosztályparancsot. Nem babra megy a játék> Mintegy három hete már, hogy letáboroztak a folyón innen. A folyón túl az ellenséges katonák voltak, a Másikak, ahogy sokan nevezték őket. Három hét tétlenség. Bizonyára nem tarthat sokáig ez az állapot, de pillanatnyilag nyugalom uralkodott. A folyó mindkét partján, jó mélyen, erdő húzódott. Sűrű erdő. Az erdőben ütöttek tábort ők is. meg az ellenség is. Értesüléseik szerint a Másikaknak két zászlóaljuk volt odaát. És lám, mégsem indítottak támadást,, ki tudja, mire készültek. Közben az örállomá- sokat mindkét oldalon, itt és odaát is, elrejtették az erdőben, minden eshetőségre készen. Három hete! Hogyis telt el ez a három hét! Nem emlékeztek még egy ilyen hosszú szünetre, peaig a háború már jó két és fél éve tartott. Amikor elérték a folyót, még hideg volt. S most néhány napja meglágyult az idő! Tavaszodon mári Elsőnek az őrmester ment el a folyóhoz. Egy reggel szökött el, és megmártózott. Nemsokára két golyóval az oldalában vánszorgott vissza. Nem élt sokáig. Másnap két katona ment le fürödni, s nem is látta többé viszont őket senki. Csak lövöldözés hallatszott, s azután mély csend támadt. Akkor jött ki a parancs. Mégis nagy kísértés volt a folyó. Hallották hömpölygését. és vágyódtak utána. A két és fél év alatt majd megette őket a kosz. Sok örömtől elszoktak. S most itt folyt mellettük ez a folyó. De a parancs ... — Az ördög vinné el a parancsot — sziszegte éjszaka a foga között. Forgolódott, nem volt egy pillanat Ha szerencséje van, és nem tudódik ki. Ha csak megmártózhatna a folyóban, ha belemenne a vízbe, semmi mással nem törődne ... Egy fánál hagyta a ruháit a parton, s egy fatörzshöz állította a puskáját. Végül egy-egy pillantást vetett hátra, hogy vajon nem látja-e valaki az övéi közül, s előre a túlsó partra, hogy Antónisz Szamarákisz: A folyó nyugta. Ide hallatszott a folyó zúgása, s nem hagyta pihenni. El szeretett volna menni másnap, biztosan el akart menni másnap. Az ördög vigye el a parancsot, rá se fütyül majd. A többi katona aludt már. Végül őt is elnyomta a buzgóság. Álmot látott, ijesztő látomást. Először a folyót látta. Ott előtte feküdt, és rá várt. Ő pedig meztelenül állt a parton, nem ugrott fejest. Mintha egy láthatatlan kéz tartotta volna vissza. Azután a folyó nővé változott. Fiatal, fekete hajú, ruganyos testű nővé. Meztelenül feküdt a füvön, és rá várt. S ö is meztelenül állt előtte, mégsem karolta át. Mintha egy láthatatlan kéz tartotta volna vissza. Nyomott hangulatban ébredt, még nem is pirkadt... Megállt a parton, és nézte. A folyó! Hát létezett-e egyáltalán ez a folyó? Hosszan töprengett, talán nem is létezett a valóságban. Vajon nem képzelődés volt-e csupán, mindnyájunk közös délibábja? Kihasználta az alkalmat, és a folyó felé tartott. Csodálatos volt a reggeli nincs e valaki ott a Másikak közül. S aztán belegázolt a vízbe. Attól a pillanattól kezdve, hogy meztelen teste alámerült a vízben — teste, amelyet két és fél év óta gyötört, amelyet két golyó sebzett meg attól a pillanattól fogva más embernek érezte magát. Mintha valaki szivacsosai dörzsölte volna le, s kitörölte volna belőle ezt a két és fél esztendőt. Üszott, hol a hasán, hol meg a hátán feküdt a vízen. Hagyta, hogy sodorja a víz. Párszor lebukott a víz alá. Gyermek lett újra, huszonhárom éves gyermek, bár az utóbbi két és fél év nagyon megviselte. A madarak mind a két parton csattogtatták szárnyaikat, el-elröpültek fölötte, és üdvözölték. Egy ágat sodort előtte az ár. Nagy lendületet vett, hogy utolérje. Es sikerült. Éppen az ág mellett bukott fel a vízből. Micsoda öröm! De egyszerre csak mintegy harminc méternyire egy másik fejet pillantott meg. Abbahagyta az úszást, és igyekezett jobban szemügyre venni. Az is észrevette öt. Nézték egymást. S hirtelen visszaváltozott katonává* aki két és fél éve harcolt, akit mát ki is tiintettek, és aki a fánál hagyta puskáját. Nem tudta megállapítani, vajon a vele szemben úszó az övéi közül, vagy a Másikak közül való. Hogy tudja meg? Csak egy fejet látott. Lehetett barát, éš lehetett ellenség. Pár percig mind a ketten mozdulatlanul figyeltek a vízben. A csendet tüsszentés törte meg. Ő tüsszentett, és szokása szerint nagyot káromkodott utána. Erre a Másik gyorsan a túlsó part felé úszott. De ő sem vesztegette az idejét. A part felé úszott teljes erővel. Elsőnek ért ki. A fához futott, felkapta puskáját. A Másik épp hogy kiért a vízből, és puskájáért futott. Ö felemelte a puskát, célzott.. Köny- nyen eltalálta volna a Másikat, jó célpont volt, amint meztelenül futott, alig húsz méternyire. De nem húzta meg a ravaszt. A Másik anyaszült meztelenül futott, és ő szintén anyaszült meztelenül állt á parton. Nem bírta meghúzni a ravaszt. Mindketten anyaszült meztelenül voltak. Két meztelen ember. Ruhátlanok. Névtelenek. Nincs nemzetiségük. Nincs egyenruhájuk. Nem katonák. Nem bírta meghúzni a ravaszt. A Másik már csak ember volt számára, egyszerűen ember, se több, se kevesebb. Eldobta puskáját. Lehajtotta a fejét. Nem látott semmit végül, csupán a madarakat, amelyek rémülten csapdos- tak szárnyaikkal, amikor a másik oldalról lecsapott a golyó, s ö előbb térdre esett, majd arccal a földre bukott. SZABÖ KÁLMÁN fordítása 1974. I. 7.
