Új Szó, 1974. január (27. évfolyam, 1-26. szám)

1974-01-06 / 1. szám, Vasárnapi Új Szó

Fogalmazzunk helyesen! Látszólag milyen könnyű mesterség! Hiszen anya­nyelvűnket mindnyájan tudjuk, tanultuk helyes hasz­nálatának szabályait, nagy íróink remekein nőttünk fel, s mégis azt tapasztaljuk lépten-nyomon. hogy nem tu­dunk bánni a nyelvvel. Beszédünk, a közélet, a sajtó és a rádió nyelve tele van hibákkal, stílusbotlásokkal, za­varos mondatokkal, sőt íróink munkáiban is bőven ta­lálunk ilyeneket. Mintha megcsappant volna bennünk a nyelvi műveltség igénye, érzékünk eltompult a stí­lus műgondia, finomsága iránt, elhanyagoljuk a nyelv- használat legfontosabb elemi szabályait. Egy rövid cikkben bajos volna megadni a helyes fo­galmazás receptjét, bármilyen egyszerűnek látszik is a lényege: a szavak jelentését, árnyalatait ismerve, a nyelvtani szabályoknak megfelelően a mondanivaló világos kifejezésére kell felhasználni őket. Az angol szólás nyomán így mondhatnók: Helyesen megválasz­tott szó a maga helyén — ez a jó fogalmazás szabá­lya. Emögött azonban a lehetőségeknek és viszonyok­nak olyan bonyolultsága rejlik, hogy ezúttal csak né­hány jellegzetes eset vizsgálatára szorítkozhatunk: a ki­fejezések alkalmazásának és a mondatszerkesztésnek egy két „korszerű“ hibáját vesszük szemügyre a tanul­ság kedvéért. Az elemzett mondatok mind élő példák, nyomtatott szövegekből valók. Nyelvünknek igen hasznos, színes elemei a szó Iá sok és az állandósult kifejezések. Ezek gyakran több száz évesek, sok köztük a népi eredetű; találó ötletességgel és ízes eredetiséggel, jellegzetesen magyar, tömör szemléletességgel fejezik ki mondaniva­lónkat. Annál zavaróbb, ha rosszul használjuk, összeke verjük, eltorzítjuk őket. Az ír vagy gyógyír gyógyító kenőcsöt jelent, s kene getni szokták vele a beteg testrészt, fájós tagot. Hason­ló valami a mesebeli bűvös ír vagy varázsír is. Az ír azonban semmiképpen sem valami híg jolycidék. Pedig annak véli egy fiatal költő, aki a Hattyúk tava elvará­zsolt hősnőjének átváltozását így írja le: „Finomívű tes tén megrezzennek a tollak, előbb még levegőt verdeső szárnya lemállik róla apránként, mintha bűvös írral mo sogatnák." A széltől óvni vagy félteni szoktak valakit vagy vala mit. Ali basa követe is így csábítgatja Szondi két apród- ját: „Sátrában alusztok, a széliül is ó“. Távoli rokon ér­telmű Ige használata torzítja el ezt a mondatot: „Vi­gyázni kellett a széltől is a hízókat — el ne vigye őket, olyan keszegek voltak.“ Nyilván a széltől is óv kifejezés keveredett egy efféle mondattal: Vigyázni kellett, hogy a szél el ne vigye a hízókat, olyan soványak voltak. Az eredmény egy sánta öszvérmondat, amelynek furcsa for­dulatot ad az is, hogy a sovány disznókat keszegnek mondja az újságíró, azaz egy lapos testű halhoz ha sonlítja őket. Egy másik újságíró azt tanácsolja a kezdő riporternek, hogy „figyeljen, jegyezzen, s a szerkesztőségbe érve, lásson hozzá a cikk megírásához, de csak dolgozatként, hogy megtanulja ráncba szedni a hallottakat, a tapaszta latokat". Tudomásunk szerint ráncba szedni szokták a bő paraszti szoknyát vagy gatyát, átvitt értelemben pedig, ha ráncba szedünk valakit, ez azt jelenti, hogy fegyelmezetlensége miatt szabadságában korlátozzuk, szorosan fogjuk, megfegyelmezzük vagy megfenyítjük, egyszóval: megrendszabályozzuk. E képes kifejezésnek további átvitt értelmű, alkalmi használatát láthatjuk egy, a gázturbina előnyeit ismertető újságcikkben: „Nem lesz tehát gond sem a radiátor túlforrósodására, sem a hideg időben rakoncátlankodó üzemanyag »ráncba- szedésére«“. Gondolatokat, tapasztalatokat azonban csak rendbe szedni, elrendezni lehet. A képes kifejezés is képtelenné zavarodik, ha az író nem gondolja végig logikusan, hogy képszerüsé- ge, szemléletessége talál-e mondanivalóhoz. Első olvasás­ra érthetetlen például egy filmbírálatnak ezt a mondata: „A rendező a méltán híres primadonnát fényes pályaju­tása mérlegének serpenyőiébe veti, s megkísérli, hogy általa egykori slágerdalok mai életerejét kipróbálja.“ A kifejezés képtelensége miatt az író szándékát csak ta­lálgatjuk. A mérlegnek ugyanis ilyen átvitt értelmű ki­fejezésben két serpenyője szokott lenni, s azzal, hogy két ellentétes dolgot, fogalmat, érdeket vetünk beléjük, összemérjük őket. Itt azonban csak egy serpenyő van, a primadonna pályafutásáért, amelybe magát a művész- nőt veti a rendező. El tudjuk képzelni? A mondat má­sodik része alapján inkább azt sejtjük, hogy ez a ser­penyő voltaképpen nem mérlegserpenyő, hanem kísérle­ti eszköz, laboratóriumi edény, amelyben a rendező régi slágerek életképességét vizsgálja. Mivel azonban nem a slágereket, hanem a primadonnát veti bele, ellen­állhatatlanul valami óriási, kannibáli serpenyőre gon­dolunk, amelyben a szerencsétlen primadonna sül, lobo­gó tűz felett. Az olvasó képzeletének ilyen csapongását el lehetett volna hárítani, ha a szerző egyszerűen azt írja, hogy a rendező a primadonna népszerű művészeté­vel próbálta meg föltámasztani a régi dalokat. A tanulság tehát: fogalmazzunk egyszerűen. Ne zsúfol­junk összetett mondanivalót egy mondatba, hanem fejt­sük ki világosan, gondoljuk meg az egyes részek össze­függését, a mondatszerkezet felépítésében pedig legyünk logikusak, következetesek. Ha képes, szemléletes kifeje­zést vagy szólást használunk, idézzük fel magunk előtt, hogy természetesen képszerű, valóban szemléletese. A képzelet, a sűrítő szándék vagy a nagyot mondani akarás néha nemcsak zavaros, hanem mulatságos monda­tokat szül, mint amilyen ez is: „A cenzúra tartotta a kor- mányrudat erős és fojtogató marokkal.“ Hogy a kor­mányaidat fojtogatta-e a kéz, vagy más valakit, nem tudjuk. A szólások helyes használatának alapfeltétele az, hogy Ismerjük pontos jelentésüket, alkalmazási lehetőségüket. Az a tény, hogy e téren sok zavar, baklövés fordul elő, arra mutat, hogy nyelvünknek ezek a régi elemei a. beszélők tudatában nem eléggé elevenek. Ez talán összefügg népi hagyományainknak és a népnyelvi ele­meknek elhalványodásával. KOVALSZKY MIKLÖS VALENTIN BENIAK: Falusi tél A fűzfán szarka, a tornyon holló: akinek sürgős, az hadd loholjon! Megdermesztett mindent a fagy ujja: nincs semmi szél, az utak befúva. Ha vonat füttyent, visszhang nem felel: a jeges csend honnan buggyanhat fel? Víz nyaldossa a malomkereket, erdők felől húznak zord fellegek. A fűzfán szarka, a tornyon holló: akinek sürgős, az hadd loholjon! Mi ráérünk, minket senki sem sürget, mi lefúrhatjuk mélyen gyökerünket. Felhők elszállnak, szelek ködöt tépnek, zöldül alattuk a pázsit: felébred. Langy eső hull ránk, napsugár szárit, szellő fújja fülünkbe áriáit. Az élet jön, minket meglátogat: kiegyenesít, majd görnyeszt hátakat! A fűzfán szarka, a tornyon holló: akinek sürgős, az hadd loholjon. .. FÜGEDI ELEK fordítása MILAN LAJČIAK: Kedvesem lámpája Örülök, ha hozod a lámpát, hogy láthassam a tiszta kút mélyét, a köröket, melyek önnön súlyuk és az idő önmagukba taszít. Örülök a sötétnek, mert tudom, jössz és mondod: óh, világító fény! Ez nem az a világosság, mely megbékélést pislog a temető közepén, nem hiábavaló, csalfa, értéktelen, nem elektromos áramlás, halak világító teste, szentjánosbogarak villogása, nem megkövesedett erdők, mocsarak lidércfénye a föld felett, nem vulkanikus robbanás villáma, mely hirtelen felszikráz, s azután kihuny. Örülök, hogy hozod nekem az ismeretlen tiszta forrású lámpát, mely bevilágítja a teret, melyben lélegzem és látok. Lámpád nélkül megvakulnék, páncél fedelét bezárná felettem a végtelen éj, szárnyaim szétcsapkodnák a zivatart, elégetnék a villámokat, mint a csillagközi fagy. A te lámpád a látás ajándékát sugározza a távoli tájak sivatagában. Ilyen ajándékot évszázadok alatt sem nyerhet senki. Szeretem ezt a meselámpát, mely a borostyánkő futóeső permetezése, esték sebeit gyógyító balzsam, ha árva eső hull ránk,­kedves ezüsthajúm. SZITÁSI FERENC fordítása MILAN LAJČIAK: Visszatérések a természethez Fogj gereblyét, kapálj sziklát, a reggeli harmatban mezítláb üdvözöld a hajnalt; ma szél lesz, hallgasd a madársereg és a terebélyes almafa dalát. Figyeld a füzeket - minden dolgozik és csillogó lángokban jajdul. Hitetlen vagy, hiába kerestél ott hitet, ahol nem volt. Fekszel a pádon, nézed a hangyákat, melyek a kalácsmaradékba vagy széttaposott tejescsokoládé gömbjébe haraptak, s látod: bűnös nő feküdt itt is, aki bűn nélkül akart szeretni, nyári lázzal, de nem tudott gátat vetni az örvénynek, mely hatalmában tartotta a folyót, a folyó fehéredett és gyöngyöd énekelt. Inget öltesz, nősz a fűvel, tudod milyen a cseresznyefa illata és a diófakéreg; hogyan hajlonganak előtted a rózsafabokrok. Gyarapítsd e gazdagságot, mely hozzád tartozik, mint kabátujj a kézhez. Az istállóba lépsz, hol lábra áll a kisborjú - lába kifeszített húr. Azután a ködben füstölgő hegyekre nézett. Emelik csontos vállukat az aranyban fürdő síkság felett. Ha visszatérek, örökre térek vissza oda o szétszabdalt és céljaiba fojtott világ fájdalmából, kedves ezüsthajúm. SZITÁSI FERENC fordítása VALENTIN BENIAK: Beteg leány Az a leány, akitől messze mentél, miként égerfa remegett a szélben. Néhány lépés még, hogy a célba érjen: ott várj reá! Halálod rávert fekete ököllel, már átgázolt a könnyek sötét árján __ s a kettétört szerelem nagy kínjától már szenvedett. Az életet szolgálja mégis zokszó, panasz nélkül, bár oly törékeny teste: fehér felhő, amely a hegyek mögé oly korán száll el! FÜGEDI ELEK fordítása Bazovský: ÜT (1953) Műfordítóink ^műhelyéből \

Next

/
Thumbnails
Contents