Új Szó, 1974. január (27. évfolyam, 1-26. szám)
1974-01-06 / 1. szám, Vasárnapi Új Szó
RIVALDA FÉNYBEN Q A mai cseh és szlovák Színművek ostravai szemléjéről, amelyre az elmúlt év végón került sor, a napilapokat követően beszámolókat olvashatunk a cseh és a szlovák szakfolyóiratokban is. Valamennyi kritikus megegyezett abban, hasznos és sikeres rendezvény volt ez a szemle, hiszen bebizonyította, hogy az utóbbi években számos érdekes, új színmű született hazánkban. A szemle egyik legnagyobb pozitívuma a közönség érdeklődése volt. Mind a nyolc előadásra valamennyi jegy elkelt. Megegyeztek a kritikusok abban Is, hogy a legsikerültebb előadás Osvald Záhradník Kinek üt a toronyóra című színműve volt, ame- t'lyet a Szlovák Nemzeti Színház művészei mutattak be. $ Moliére egyik komédiáját, a Botcsinálta doktort felújították a világhírű Comédie Fran- caise-ban. A rossz nyelvek szerint az előadás egyetlen figyelmet érdemlő eseménye az előadás meghökkentő, csaknem minden józan elképzelést felülmúló díszlete. # Tennessee Wilhams ismert amerikai drámaíró színmüvet ír Kennedy elnök meggyilkolásáról. A darab címe: The Red Devil Battery Sign. 0 Major Tamás újra Kolozsvárott rendez. Az elmúlt évadban Shakespeare Téli regéjét vitte színre, most pedig Brecht A szecsuáni jólélek című paraboladrámáját próbálja a Kolozsvári Magyar Állami Színház színészeivel. Az európai hírű egyéniség és Brecht-ismerő rendezését Romániában és külföldön is nagy érdeklődéssel várják. 0 Rote Rübe néven érdekes színiegyüttes alakult Münchenben. Az együttesnek nincs munkaadója. a közönség belépti díjából fizetik a színészeket. A kollektíva azt játszik, amit helyesnek tart: elsősorban baloldali politikai jeleneteket, rövi- debb lélegzetű színmüveket adnak elő. # A Sipario című folyóirat munkatársai kiszámították, hogy a salzburgi a világ legdrágább fesztiválja. Egy belépőjegy az elmúlt évben 1300 sohillingbe került. A nézőtéren igen kevés salzburgi foglal helyet: a polgármester és néhány helyi személyiség. A lakosok inkább a zsúfolt szállodákat, a megközelíthetetlen parkolóhelyeket „élvezik“ a fesztiválból. # Az Osti nad Labem i Állami Színház nagy sikerrel játsz- sza Tardieu nálunk eddig ismeretlen francia író Memoriál admirális emlékiratai című különleges hangvételű színművét. A több részletből, mozaikszerű jelenetekből kerek egésszé ösz- szeálló színmű minden bizonynyal hosszú életű lesz a cseh színpadon. A MŰVÉSZI SZÓ VARÁZSA Tollraiz két kitüntetett művészről A tömegtájékoztatási eszközök az elmúlt év végén közölték a hírt, hogy köztársasági elnökünk sokévi sikeres fiiunkéért négy művésznek adományozta a nemzeti művész kitüntetést. Ezt a magas fokú elismerést kapta többek között Mikulás Huba és Viliam Záhorský. Az újságírónak ezúttal látszólag könnyű a feladata, ám tulajdonképpen az ellenkezője igaz: azokat kell bemutatnunk, akiket a magyar olvasó is jól ismert, s azokról írok méltató sorokat, akiket tisztelet, elismerés övez ... ÉLVEZHETŐ CSEND Mikulás Huba olyan tulajdonsággal rendelkezik, amely kevés művésznek adatik meg. Amint belép a színpadra és megsző lal, leírhatatlan csend uralkodik el a nézőtéren. Áhítatos csend. Élvezhető csend, amikor a közönség visszafojtja a lélegzetét is, mert a színpadon a művész szavain, gesztusain át emberi érzések, gondolatok izzanak. Intellektuális színész, mondják róla, s ha jól meggondoljuk, lassan ez már csupán megállapítás, és nem dicséret, hiszen minden valamirevaló színésznek ilyennek kell lennie, ö azonban más, mint a többi. Nem átlagosan szürke, hanem egyénien sokszínű. Dikciója, s más színészi eszköztára elsőrangú, s talán ezért bánik velük takarékosan. Még egyszer sem láttam azt, hogy Huba „rájátszott“ volna egy-egy szerepére, viszont még nem fordult elő, hogy az általa életre keltett figurák valamelyike kifejezésmódjában szürke, szegényes lett volna. Az eltelt csak nem négy évtized alatt szinte végigpász tázta a drámairodalom mezsgyéit. Úgynevezett dinamikus, érzelmekben gazdag szerepeket is játszott, mint Schiller Teli Vilmosa, Büchner Dantonja, Hugo Hernanija. Itt is más volt, mint amit vártunk tőle. Nem „dübörgött“ a színpadon, s játékából mégsem hiányzott a kellő lendület. Hangszálait sem „rezegtette“ meg, és mégis éreztük, hogy a szavak mögött érző szív dobog, a felszín alatt gondolatok, érzelmek viaskodnak. A művészi szó mestere. S ezt nemcsak a színpadon bizonyítja. Közismert előadó- művész, a hazai és a külföldi lírikusok ihleteinek tolmácsolója. Évek óta fontos funkciókat tölt be. A Szlovák Nemzeti Színház együttesének művészeti vezetője, s vezetőségi tagja a Szlovákiai Drámaművészek Szövetségének. jelmez nélkül is élmény hallgatni tömör, lényegre törő beszédét. Tíz percnél talán tovább még sohasem hallottam őt felszólalni. Ezalatt többet tudott elmondani, mint más órák alatt. TANÁR ŰR A SZÍNPADON Viliam Záborskýnak immár hosszú évek óta furcsa feladattal kell megbirkóznia. Talán egy színészről sem tudatosította any- nyira a közönség, mint róla, hogy „civilben“ a Színházművészeti Főiskola tanára. Amikor megjelenik a színpadon, sokakban ott motoszkál a luciferi gondolat: lássuk, mit tud a tanár úr? S a válasz az estéről estére íelcsattanó vastaps. Sok, úgynevezett nagy szerepet játszott. Brecht Galileijében, és Schiller Don Car- losában címszerepe volt, ő alakította Corneille Cidjében Don Diegot, Hviezdoslav színművében pedig Herodest formálta meg. Csupa klasszikus szerep. Sok szépséget, s ugyanakkor sok buktatót rejt magában. Kivételes tehetségnek kell lenni ahhoz, ha valaki ezen a régóta nagy és kevésbé nagy nevek által bejárt úton egyénit, új ösvényt keres. Záhorský ezek közé tartozik. Lehántotta a felszínt, a % üres pátoszt, s felmutatta azt, ami örök és sokszínű: a mélyen emberit, a hatalmas tettekre és megtorpanásokra képes ember dillemáit, örömét s bánatát. Huszadik századi darabokban sem mozog idegenül. Bukovčan színművében, A karnevál első napjában, hátborzongatóan kegyetlen Piocher tábornokot formálta meg, néhány mondattal, mozdulattal. Nem verte az asz» talt, nem üvöltözött, rövid volt, hideg szí* vű: érzékeltette, hogy félelmetes hatalma van. Legutóbb Dangulov Elismerésében ismét felfedező útra indult. Az igazi Lenint kel* tette életre. Mellőzött minden glorifiká* lást, nem szobrot, hanem hús-vér embert formált meg. Nem valami földöntúli lény, vagy mesebeli hős, hanem közülünk való okos és érző ember mozgott. Több hazai magyar színésztől hallottam, hogy élmény hallgatni előadásait. Záhorský társadalmi életünkben is hallatja szavát. Több érdekes írást közölt időszerű művelődéspolitikai kérdésekről. Legutóbb pedig a chilei terror ellen tiltakozott megrendítő erejű gondolatokkal. Az ünneplés, a gratulációk fénye lassa» kialszik. S újra eljönnek az úgynevezett dolgos hétköznapok, amelyek a néző számára ünnepet jelentenek, mert művészetüknek, játékuknak sajátos varázsa van. SZILVÁSSY JÖZSEF A NÉZŐ ÉS A SZÍNHÁZ Néhány gondolat az idei színházi évadról Korunk eleven, korszerű színjátszást követel. Mindez megvalósíthatatlan jó műsorterv s céltudatos dramaturgiai távlati elképzelés nélkül. Persze, megfelelő színpad kell ehhez. Továbbá értő rendező és lelkes színészgárda, hogy a néző elé tárják a stílusok sokféleségét, a szcenikai művészet embert mutató, sorsokat ábrázoló lé- lekrajzát. A jó műsorpolitika „nebéz“ művekre épül. Színészeink szereplését tartalmas és időszerű mondanivalóval tehetjük érdekessé, vonzóvá. Ebben a színházi évadban — amelynek éppen félidejéhez ér- tünk — ismert színészeink mellett a Magyar Területi Színházban új szereplőkkel is megismerkedhettünk. Ez már magában is pozitívum. Az előadások tartalmi-formai színvonala is emelkedett. Bebizonyosodott, hogy amikor teljes művészi odaadással és hivafásérzéssel nyúlnak egy-egy dráma betanulásához, nem marad el az elismerés sem. A kritika is méltányolta kiérdemelt sikereiket. Az elmúlt évad összképe, de a jelenlegi idény fele is jelzi, hogy az élő színház nem diadalmaskodhat eleven drámairodalom nélkül. Nemi fejlődhet korszerűen, ha mellőzi a klasz- szikus repertoárt, s kiiktatja műsorából az ifjúsági dráma irodalmat. A színház mindig fontos nevelőiskolája volt közönségének. Ma is fontos és haladéktalanul időszerű feladata, hogy míisor- politikájában az ifjúság felé tekintsen. Végső soron csak akkor számíthat a jövő közönségére, akkor bízhat abban, hogy tíz és húsz év múlva is megtöltik a színháztermeket, ha e közönség neveléséről, a nézők utánpótlásáról már most gondoskodik. Ilyen meggondolásból hiányoljuk az ifjúsághoz címzett színdarabok rendszeres bemutatását. Természetesen az iskolai tantervben feltüntetett „kötelező olvasmányok“ figyelembevételével, annak ellenére,, hogy nem is olyan régen láthattuk a Csongor és Tündét, Az ember tragédiáját. Ide sorolhatjuk még Tamási Áron Énekes madár című mesejátékét, vagy akár a kortárs szerzők közül Lovicsek Béla Tűzmadarát. Itt említem meg, hogy a jövőben nagyobb figyelmet kellene tanúsítani a vidéki előadások játékmódjának gyakran pontatlan végrehajtása, „elda- rálása“ ügyére. Elsősorban színészeink tudatosítsák, hogy a művészi élmény az előadóművész személyes élményéből fakad. Nincs igazi dráma, sikerült előadás, amelynek emelkedettsége mögött ne lenne ott a színészi alkotóvágy. Minden előadásban — a bemutatótól az utolsó előadásig érvényesüljön hát az élet igazsága, a színpad művészetének valósága. Az elkövetkezendő hónapokban fordítsunk ezekre is nagyobb gondot. Jó lenne, na különböző országos intézmények illetékesei nemcsak egy- egy gyűlésen vagy egyéb szórakoztató akciókon jelennének meg. hanem kiállításokon, h a ng v er sen y ek en, bem ut a t ó ko n is. A színházi kultúránk továbbfejlődésének, a szocialista tartalmú, tárgyilagosan bölcselke- dő, tartalmasan szórakoztató színjátszás felé tehető további lépéseknek egyik jelentős biztosítékát abban látjuk, hogy az eddig gyakran spontánnak, ötletszerűnek tűnő irányítást ma már egy tudatosabb, távlatokban gondolkodó vezetési módszerrel váltották fel. Ennek a jegyében dolgozták ki a jövő tennivalóit, amit a vezetés az igényesebb műsorpolitikában, a színházi közélet jobb kialakításában és a művészi színvonal állandó emelkedésében jelölt meg elkövetkezendő feladatként. Nincs terünk arra, hogy ez alkalommal a magyar, a cseh és szlovák vagy a világirodalom klasszikusairól bővebben szóljunk. Csupán felhívtuk színházunk figyelmét arra, hogy tanulóifjúságunk — de felnőtt, főleg falusi közönségünk is — több örökbecsű drámát szeretne megtapsolni. Ezeket nemigen volt módjában látni, s így pótolni kell ezt a hiányt. Ugyanakkor a kortárs dráma- irodalom iránt is érdeklődik. Látni, persze csak a javát akarja. Igazolja ezt az idei és az előbbi bemutatók sora is, amely egyben bizonyos dramaturgiai és rendezői-művészeti erénye mellett színházunk körültekintő és reális munkásságát is alátámasztja. SZUCHY M. EMIL 1974. I. 6.
