Új Szó, 1974. január (27. évfolyam, 1-26. szám)
1974-01-06 / 1. szám, Vasárnapi Új Szó
BESZELGETES EK SÁNDORRÁ!,, A NEVES BUDAPESTI FESTŐMŰVÉSSZEL, 1974. I. 6. Kevesen tudják, hogy Ek Sándor, a Budapesten élő Kossuth- és Munkácsy- díjas festő, grafikusművész, földink, a Dunaszerdahelly melletti Szentmihály- fán született. Apja is itt látta meg a napvilágot — ahogy a régi világban mondták — törvénytelen gyerekként, Benkepatonyon. A művész nagyapját Elek Mihálynak hívták, apját szülő- anyja Leicht Teréz után Leicht Jánosnak. Ék Sándor neve, emigrációjáig szintén Leicht volt. Szülőföldjéről gyerekként került Pestre, a proletár Angyalföldre. Egészen fiatalon kapcsolatba került a munkásmozgalommal. Forradalmi tevékenysége közben rövidebb-hosz- szabb ideig különböző neveiket viselt. — A bérkaszárnya udvarán, ahol lak. tunk — meséli Ék Sándor — rengeteg gyerek játszadozott. Különösen a mi ajtónk előtt volt mindig nagy csődület. A környékbeli gyerekek rendszerint így adtak egymásnak találkát: — Gyertek a Leichték elé! Egyikük, a virgonc és ötletes Tóth Laci egy idő után már csak így mondta: — Gyertek ék elé! Rákapott a többi is: Hol találkozunk? Hát ék előtt. Engem még így hívtak az ékék Sangá- ja. Ék Sanga. Az apa csizmadia volt, fia motorszerelőnek tanult. A proletárforradalom napjaiban az apró termetű inasgyerek a frontra akart menni, de túlságosan fiatal volt, jelentkezését elutasították. Akkor a Vörös Őrségnél próbálkozott. Nagy nehezen sikerült bejutnia a kiképző századba. Ott érte a hír, hogy Uitz Béla vezetésével proletár képzőművészeti tanfolyamot szerveznek, aki tehetséget érez magában, jelentkezhet. Ezt nem akarta elmulasztani. Megnézték rajzait, elcsodálkoztak, fölvették. Tanult, rajzolt, festeltt elmondhatatlanul nagy nekibuzdulással. De a szép napoknak hamar vége szakadt, a forradalom zászlói vérbe hulltak. — Több mint két évtizedet töltöttem emigrációban — mondja Ék Sándor. — Jelentékeny részét a Hitler előtti Németországban. Ott a kommunista-anti- fasiszta mozgalom harci fegyvereinek szánt rajzaimat, képeimet, plakátjaimat nem írhattam alá saját nevemmel, mert mint külföldi, sose érezhettem magam biztonságban, azért, amikor jól hangzó nevet kellett választanom, eszeimbe jutott az Ék. A németül Keil. így lettem Alex Keil. Ez a nérv olvasható a harcban megsebesült proletár harcos mellett földre roskadt feleség ökle alatt a Hamburg októbere című, 1925- ben megjelent Komját Aladár verskötet színes kréta-akvarellel készült címlap-tervezetén, ete a Die Rote Fahne első oldalának erőteljes rajzán, 1927 nyarán, amikor a vörös frontharcos ökle bezúzza a Szovjetunió ellen szervezkedő militaristák fölé erődként boruló rohamsisakot, s ezt a nevet írtam az Ernst Thálmannról, Klara Zetkinről, Wilhelm Pieckről és más neves forradalmárokról készített portrék alá. S nem kisebb művészek oldalán küzdött a hatalomra törő hitlerizmus ellen, mint a világszerte ismert Käthe Kollwitz, George Gross, John Helartfield. A Szovjetunióban Leicht-Keil Alek- szandr luanovics volt a művész neve, ezt vezették rá tiszti okmányaira a Nagy Honvédő Háborúban. Csehszlovákiai kapcsolatairól kérdezzük f\k Sándort. — Kapcsolataimat — mondja —elsősorban műveimmel teremtettem meg. Amikor a szovjet hadsereg nyugat felé űzte a fasiszták hadait, a felszabadult városokban és falvakban cseh és szlovák nyelven is megjelentek a fala kon plakátjaim. A többi között az, amtí lyiken három ököl fogta közre Hitler fejét. A szövege így hangzott: A fasiszta fenevad nem menekülhet. Náci Németország rövidesen megsemmisül a szövetségesek pörölycsapásai alatt. így határozott a krími konferencia. Ha akkor nem is tudták az emberek, hogy ki festette ezeket az erőteljeb, szatirizáló plakátokat, ő boldog volt, hogy mint művész, mint agitátor — mindig büszkén vallotta magát annak — és mint katona, a fasizmus fölött aratott győzelemmel, a szabadsággal együtt térhetett vissza szülőföldjére, gyermekkora, ifjú évei színhelyére. — Vannak még más emlékei is Szín vákiáról? — A proletárforradalom összeomlá sa után azt hittem, egy olyan ala csony növésű gyerekember, amilyen én voltam, senkinek sem tűnik föl. Több, Akik összetévesztik a hajnal és az alkony Budapestéin maradt ifjú kommunistával együtt elkezdtem szervezni az illegális csoportokat. A rendőrség egykettőre a nyomunkban volt. Letartóztattak, a fia talkorúak bírósága elé állítottak bennünket. Még a kezdet kezdetén voltunk a munkának, ezért felmentettek, rend őri felügyelet alá helyeztek... Hogy elkerülje az újabb letartózta" tást, nekivágott a határnak, átgázolt az Ipolyon. Párkánynál elfogták a csehszlovák csendőrök. Komárnóba kísér ték a megyeházára, ott tartották a fog dában néhány, napig. Azzal a szándék kai vitték oda, hogy áttoloncolják Magyarországra. Ez súlyos következmé nyekkel járt volna. De szerencsére lemondtak erről a tervükről. Mindezek a többi között azért keni 1 - nek szóba köztünk, mert most jelent meg a hetvenéves Ék Sándor Magyar országon nagy sikert aratott, gazdagon illusztrált életrajzkötetének, a Mába érő tegnapokonak orosz fordítása Vese- ra i szivodnya címen a moszkvai Prog ress kiadónál. A kötet előszavát Alek szandr Zsitomszkij, neves szovjet gra fikus írta, akinek munkáit az utóbbi hónapokban több csehszlovák városban megrendezett tárlaton láthatta a közönség. A ma is fiatalos, fáradhatatlan művész új grafikáit mutatja, miközben életéről, küzdelmeiről beszél. Sokan ismerik azt a feliszabadulás napjaiban készült fényképfelvételt, amely egy budapesti légoltalmi pince bejáratánál készült. Két művész öleli át egymást, a pincéből kiszabadított idős mester, Csók István, arcán és homlokán kormos folttal s a szabadító, Ék Sándor, a szovjet kapitány, akinek első gondja volt, hogy megtalálja hajdani és jövőbeni társait, az alkotókat, akik tehetségükkel hozzájárulnak majd, hogy szebb legyen az emberek élete. — Eszembe jut egy epizód azokból a napokból — mondja Ék Sándor. — Ivánnal, fiatal gépkocsivezetőmmel rohangáltunk azokon az utcákon és tereken, ahonnan már kifüstölték a nácikat, hogy megfelelő helyre felragaszthassuk a magam készítette plakátokat, melyek bizalmat, bátorítást akartak adni a napfényre merészkedő embereknek. Egy alkalommal messzire merészkedtünk az Üllői úton. Ott rekedtünk a két front között. A visszautat erős gépfegyvertűz zárta el. A parancsnoksághoz azonnal jelentés ment: az Üllői út és a Nagykörút sarkán két szovjet harcos kelepcébe került. Órák teltek, amíg társaink kiszabadítottak bennünket. Hogy ezt megtehessék, ártalmatlanná kellett tenniük az Iparművészeti Múzeum tetőzetéről tüzelő géppuskafészket. Az akció megrongálta az épület tetejét. A sors iróniája, hogy három évvel később én lettem az Iparművészeti Múzeum igazgatója. Az épület még sok helyen romos volt, akkor került sor tatarozására. Végigjártam az épületet, s a padláson felfedeztem a náci gépÁ Í Ä C f V. / : A \ Í" '\J ť' \' > AJ I Ls in* - i MI- A A Ml-Nf K! f! tiJ-í j| NÁCI-MÉMETORSZÁG RÖVIDESEN MEGSEMMISÜL A SZÖVETSÉGESEK PÖRÖLYCSAPÁSAI ALATT így határozott a krimi konferencia Csók Istvánnal a szabadság első napján puska nyomát, amely egykor szorongatott kínos helyzetbe hozott két szovjet katonát. Szóltam az építőknek, hogy még mielőtt bármihez fognának, a tetőzetet hozzák rendbe. — Mit mondana most, huszonnyolc év múltán, visszatekintve arra a felejthetetlen télre, az új élet kibontakozásának küszöbére, az eltelt évtizedekről? És, ahogy mondani szokták, művészi hitvallásáról? — Kezdjük a kellős közepén: vannak, akik túlságosan egyszerűnek, egyértelműnek érzik a műveimben kimondott igazságot, korszerűtlennek tartják a realizmust, a művészi elkötelezettséget, a pártosságot. Számukra csak az a modern, ami elvont, nonfiguratív, absztrakt. Sosem tagadtam meg, sose tagadom meg a modern forradalmi képzőművészet nagy kísérletezőit, úttörőit. Sokat tanultam tőlük. De vallom, hogy az igazán modern művésznek ismernie kell az objektív társadalmi fejlődés törvényeit, azonosulnia kell a szocializmus új világával, eredményeivel, törekvéseivel, gondjaival. — Nemrég elmondtam nyilvánosság előtt, ezúttal is csak megismételem: Ha az én nemzedékem fiatalsága idején szörnyűségesen nehéz volt is az élet, ha mi, akik a forradalmi küzdelem részesei voltunk, vállaltuk is a küzdelem nem kis kockázatait, sok tekintetben mégis könnyebb helyzetünk volt, mint a mai fiataloknak, mert a frontok világosabban felismerhetők voltak. A mai fiatalság számára a születő új világban az elmúlásra ítélt régi, de még virulens polgári és kispolgári életforma gyakran ideálként jelentkezik, vonzónak mutatkozik, úgy tünteti fel magát, mintha előremutató, elismerésre méltó, általános emberi értékekkel rendelkezne. Mi tudjuk, kik álltak mögöttünk, kikkel álltunk szemben, kevésbé volt összekúszált és szövevényes az a terep, amit át kellett tekintenünk. — Ami a saját munkámat illeti, voltak, akik műveimben kifogásolták a politikai, agitációs szándékot; szememre vetették, hogy szájbarágó naturalizmus van egyik-másik képemben. Mások — a mi oldalunkon — azt kutatják, milyen mértékben befolyásolják művészetem formanyelvét a múlt századi festészet realista hagyományai. Magyarázkodás helyett hadd mondjam el: művészetem többé-kevésbé valóban rokon minden művészeti korszak realizmusával, de azért mégsem a múlt század realizmusában gyökerezik, banem az új történelmi minőséget jelenti, a proletárforradalom művészeti realizmusát. — Nemrég kísértem el utolsó útjára felejthetetlen tanítómesteremet, a szocialista képzőművészet nagy alakját, Uitz Bélát, s egy szerény, hűséges harcostársamat, Szamuely Tiborné Szilágyi Jolánt. Amikor őt búcsúztattam, azt mondtam: Az alkonypírnak vannak pillanatai, amelyek megtévesztően hasonlítanak a hajnalpírhoz, de a Nap mégis hajnalban kél. és alknnvatkor nyugszik. — Sose hallgattam el, ma sem titkolom. hogy művészetem célja és személyes becsvágyam nem a valóságfö- löltiség régióiban való könnyed lebegés, hanem a nagyon is földi és mindennapi harcok vállalása, segítése és erősítése minden képességemmel. — Örülök, hogy hírt adhatok magamról a szlovákiai magyar olvasóknak, egy kicsit talán viszonzásául is annak az üzenetnek, amely a minap érkezett Magyarországra a régi harcostárstól, forradalmár művésztől, Lőrinci Gyulától, a Dózsa katonáit és a csehszlovákiai egykori kosúti tüntetés és csendőrsortűz hőseit, áldozatait megörökítő pompás kötetével. VADÁSZ FERENC 'á •*o j3 <5 "3 • '■} Ji' ái
