Új Szó, 1974. január (27. évfolyam, 1-26. szám)
1974-01-28 / 23. szám, hétfő
Ötvenöt évvel ezelőtt, 1919. január 27-én halt meg Ady Endre, a magyar költészet kiemelkedő egyénisége, aki verseiben és publicisztikai írásaiban az úri Magyarország feudális rendje ellen küzdött és forradalmat hirdetett az elnyomott osztályok felszabadítására. A kisemmizett népben látta a jövő zálogát, Dózsa Györgyöt örök példának állította a paraszttömegek elé. Ady közvetlenül látta a kapitalizmus gyors fejlődését és ezzel párhuzamosan a proletariátus erősödését. A polgári eszméken keresztül jutott el ahhoz a meggyőződéshez, hogy a forradalom elkerülhetelen, és a háborúból a kivezető utat csakis egy népi forradalom jelentheti. Az első világháború kitörése mélységesen elkeserítette és elkeseredéséhez még az is hozzájárult, hogy harcostársai közül nagyon sokan behódoltak a hazug háborús propagandának. Az ebben az időszakban írt verseiben elítélte az értelmetlen öldöklést, fájlalta a milliós emberáldozatokat, de mindennek ellenére szilárdan hitte, hogy a „véres fenségek“ világát, az imper'alista rendszert, egy „új emberű új világ“ váltja fel. A háború utolsó éveiben új erővel bontakozott ki az osztályharc, a munkásosztály öntudatos fellépései a forradalomhoz közeledtek. Ady akkor már nagyon beteg volt, de betegen is üdvözölte a várva várt forradalmat és éltette a köztársaság kikiáltását. A proletár forradalmat már nem érhette meg. Alábbi írását az évforduló alkalmából közöljük. (—v) ÍŠ* A VARRÓLÁNYOK A varróleányok között asszonyok is vannak, beesett mellű, négy-öt gyermekes asszonyok. A sztrájktanyán a múlt este voltak vagy kétszázötvenen a varróleányok, de szomorúak csak néhányan voltak. A többiek zajongóak, tereferélők, ne- vetgélők, kíváncsian vidámak s mi úgy szerettük volna, hogy szomorúak legyenek mind. Hanem persze ők még sokáig vidámak lesznek, mint az a napszámos polgártárs, ki a Szt. László-templom sarkán a múlt napokban így vidámította éhes pajtásait: — Hát jó dolog volna cuci- listának lenni százhúsz pengő hónapi fizetéssel. A proletárság öntudatlansága, a nyomorúság fatalizmusa sokkal megrendítőbb és szivet- facsaróbb, mint a kioktatott, lármás agitátorok szónoklása a hitvány polgári rend s a kiszipolyozó tőke ellen. Láttára a varróleányok gyülekezetének megértettük Károlyi Sándor urat, kit aggaszt a paraszt kóborló ösztöne s ki ott akarja látni a szegényembert a túlvilági kárpótlást hirdető pap szájtátó nyájában. Kongregációk, bürokrata jegyzők, istenes papok, katekizmus és nyomorúságos megpróbáltatások elintéznek minden dolgot szépen. A Szent László-templom sárkán a korgó gyomrú proletár gúnyolja a kenyérért és jogért ordító s a kis varróleányok közül is nem egynek juthat eszébe, hogy pénzt nemcsak varrással lehet szerezni. Kicsi és nagy, gyermek és vén, férjtelen és férjes varróleányok nem is tudhatjátok ti azt, hogy a ti félkomoly sztrájkotok mégiscsak az időknek az Igazsága s mégiscsak méltóbb ilyen ciceróbetűs írásokra a lengyelzoltánok komédiázásá- nál. Még ha vihogtak is sokan ott a sztrájktanyán, egy világra nehezedő, szíveket emésztő, nagy kérdésnek a fölcsukló zokogása ez. A ti sztrájkotokban is a nő követel helyet az elhelyezkedésre, kenyeret és jogot. Hogy egészen igaza van Be- belnek, nem mondom. De bizony a férfi proletárnál szá- nandóbb a nő, ha nem proletár Is. Akár a feleségi pályán, akár a doktori diplomával a kezében, akár a telefonnál. Mindenütt. Akár a varróműhelyben. Fel nem ismerése önnön rabszolgahelyzetének teszi a nőt a mai társadalomban a legszánandóbbá s Bebelnek igaza van, amikor valamennyi nő közt a pezsgőző, gumirádlere- ző, a mámorosán élő színésznőt tartja a legszánandóbbnak, aik nem látja, hogy milyen lealázó rabszolgaélet az övé. Hol van midnyájunknál az emberhez méltó élet posztulátuma: szabadon, haljandóság és kedv szerint dolgozni, élni és szeretni? A férfiak sok-sok milliója néhányak jómódjáért, a kedvteléséért él, de a nők csaknem mindannyian. Ez az ő nagyobb, századok dogmáival jobban helybenhagyott leigázásuk nehezebbé teszi, hogy ők erről megvilágosodjanak. Ha feljaj- dulnak, annyi komolysággal teszik ezt csak, mint a nagyváradi varróleányok. És a jövendő az ő számukra még messzebbre van, mint a férfi proletárok számára. A varróleányok sztrájkja azonban mégiscsak az idők igazsága, ha ők erről nem is tudnak semmit. Mint ahogy az idők igazsága az is, hogy mikor a társadalom növekvő egyenlőtlensége még az uralkodó néhányak számát is redukálja s az élet kényelme mind kevesebb kézbe kerül, egyre sűrűbb lesz a tömegek vétója. Magyarországon is már néhány esztendő óta sztrájk sztrájkot ér és most is vagy hat nagy magyar város munkás proletársága háborog. A nagyváradi varróleányok sztrájkja eseménynek is a nagyobbak közül való. Arról nem szólva, hogy pikantériája van a léhák előtt. Ám a szociológusnak a legérdekesebb. Nagy szimptomája a társadalom súlyos betegségének. És kiválóképpen foglalkozhatnak vele a szociológia feminista specialistái. E szegény olcsószoknyás leánysereg szánalmas serege a mai társadalomnak. Az a szegény kislány, kiből varróleány lesz, emberiesen és önérzetesen csak két út között választhat. Az egyik nehezebb. Az tudniillik, hogy férjet kaparinthasson. Szegény munkást és iparost, legjobb esetben. S ekkor életre hozhat egy féltucat gyermeket és lesoványodva, száraz kenyéren, rongyokban — el is agyabugyálja esetleg a durva, vagy italos férj — végig élvezheti az életet. Vagy dolgozhat. Téglát hordhat s ismét legjobb esetben megtanulhat varrni. Csoda-e, ha nagyon sokan közülük a két út helyett a harmadikat választják, melynek non plus ultra eredménye: bejutás egy színházi kórusba. Ha nem is nagyon komoly a varróleányok sztrájkja — jelenti, hogy a nő gondolkozni kezd és fog. Munkát és jogot akar. Ez a jövendő muzsikája szintén. Zavaros még és léha egy kicsit, de nagyszerű szimfónia lesz belőle egyszeri (Nagyváradi Napló, 1903. április 1.) ADY ENDRE KÉT VERSE: A papok istene En véreim, búsak, szegények, Tudom én azt, hogy kell az ének, Kell a zsoltár, kell a fohász, Kell a hit, de ne higyjetek Soha a papok istenének. Tőle jött minden kénes átkunk, Sok meg nem hallott imádságunk, Földi poklunk, ős kárhozás, Szolga-voltunk, szegény sorunk Es hogy mi még mindig csak — várunk. Ne dőljünk a szent Kába-kőre, Várjon égi csodát a dőre. Nekünk az élet a malaszt, A mi üdvünk a változás, A mi imánk: mindig előre. En véreim, búsak, szegények, Tudom én azt, hogy kell az ének. Kell a zsoltár, kell a fohász, Kell a hit, de ne higyjetek Soha a papok istenének. Vörös szekér a tengeren A tenger, ez a sápadt részeg, Ezüstlávát ivott, Reszket a Föld. Bús ragyogásban Várunk valamit s szörnyű lázban. A pálmás part inog, Vadkaktuszok összehajolnak, Sírnak a jázminok. S ím, hirtelen violás árnyak Csodás özöniben, Messze, ahol az ár Eget ér, Vörös szárnyú, nagy vízi szekér Tör elő a Vizen. Vörös szárnya repesve csapdos. Megállott. Vár. Pihen. Honnan jön? Mit hoz? Idetart-e? Ö jön: az új vezér? Milyen vörös iromba szárnya. Oj Hajnalnak a pírja, lángja Vagy vér az, újra vér? Várunk. S áll, áll a lilás ködben A nagy, vörös szekér. rFúnya Bártfay Tibor szobra Leningrádban A Néva-parti városban Igen sok szobor van. A sok szobor közül az egyik Bártfay Tibor szobrászművész műtermében készült. A le- ningrádi kislány szobra. A kis Tányáé ... Kegyetlen hideg volt a fűtetlen szobákban, a nyirkos pincékben. A kis Tánya nehezen tudta tartani a ceruzát fagyott ujjacskái között. Csak néhány szót írt: „Magam maradtam, Tánya“. Ez volt naplójában az utolsó mondat. Felállt az irka mellől, egy könnycsepp gördült ki szeméből. Talán az utolsó. A borzalom napjaiban már a sírástól is elszokott. A nagy bánat, az átélt szenvedések elnpasztották köny- nyeit. Mindennapi volt a halál, megszokottá vált az éhezés, fázás, a becsapódó bombák, gránátok robbanása. Ilyen volt a harminc év előtti leningrádi tél. Kegyetlen, borzalmas. A kis, kopott füzetecske, Tánya naplója megmaradt. A gyerekkéz írta, egyszerű mondatok Leningrád hősi küzdelmének szomorú balladája. Tányáról, a könnyes szemű leningrádi kislányról szobrot készített Bártfay Tibor. Ez a szobor most ott áll a leningrádi múzeumban. A blokád múzeumában. Beszéljen, szóljon a szobor keletkezéséről alkotója, a szobrászművész. Szóljon róla most, amikor felszabadulásunk harminc éves évfordulóját ünnepelik a lenin- grádiak. A Vörös Hadsereg szétzúzta a fasiszta haderőt, de akkorra már 600 000 hősi halottja volt a Néva-parti városnak, igen sokan, közöttük a kis Tánya is örök álmukat nludták a leningrádi temetőben. , — Leningrádban jártamkor láttam meg a naplót a temető panteonjában“ — emlékezik vissza Bártfay Tibor. Ö is, mint sok ezer más látogató elolvasta a gyermekkéz írta mondatokat, és akkor született meg benne az elhatározás, szobrot készít a leningrádi kislányról. Olyan szobrot, amely visszatükrözi a kislány mérhetetlen szenvedését. Amikor a Néva-parti várost bekerítették a támadók, a kis Tánya ott játszogatott a Leningrádi utcán. Még akkor is vidám gyermekkacaj verte fel az utca csendjét, amikor az első lövedékek érték a várost. Mit tudták Tányáék, mit jelent a háború? A felnőttek lázas igyekezettel készültek a város védelmére, a nagy sürgés forgás csupán érdekességet és nem félelmet keltett Tányában és játszadozó barátnőiben. Csak akkor szeppentek meg, amikor már borzalmas harcok dúltak a városért, vijjogó repülőgépek buktak alá a magasból és szórták halálthozó bombáikat a városra. A befagyott tenger jégpáncélján tankok sorakoztak fel a város elfoglalására, éjjel-nappal, szünet nélkül lőtték, bombázták a hősiesen védekező várost. Elfogyott az élelem; hiába sírtak a gyerekek, hogy éhesek, nem volt mit adni nekik. Ezrévél pusztultak éhen az ostrom- lottak. Azokban a legborzalmasabb napokban írta naplóját a kis Tánya. „1942. január 25-én délután három órakor meghalt a nagymama ... 1942. március 17-én reggel öt órakor meghalt Lenka, nővérem ... 1942. április 10-én négy órakor meghalt Iván bácsi ... 1942. április 10-én reggel hét órakor meghalt Dagya, nővérem ___ 1942. m ájus 13-án reggel hét óra húsz perckor meghalt anyuka... 1942. december 28-án tizenkét óra harminc perckor meghalt Zsenya ... Már csak egyedül maradtam ...“ Nem sokáig. A kis Tánya is meghalt. Utolsó mondata alá valaki beírta a naplóba: „Néhány napja meghalt ő is. Kihűlt ujjai között találtuk ezt a naplót“. Tánya meghalt, eltemették a leningrádi temetőben. A gyermekkéz írta napló ott van a vitrin üvegfala mögött. Bártfay szobrászművész soha nem látta Tányát, nem is láthatta, ám képzelete megalkotta a borzalmas élményektől, szenvedésektől, nélkülözéstől elcsigázott kislányt, akinek tekintete sugározza a fájdalmat, bánatot, vékony kezecskéit védekezve emeli maga elé, sírásra görbülő ajka mintha könyörögné, jaj, emberek, jaj, felnőttek, ne tegyétek, ne harcoljatok, mert a háború borzalmas félelmet, rettegést hoz és sok-sok bánatot. Elkészült a szobor, elvitték Leningrádba, a blokád, a hősi helytállás városába. Ott áll a blokád múzeumában a többi emlékeztető tárggyal együtt. Ott áll, és emlékeztet: Soha többé háborút! MÉSZÁROS JÓZSEF Bártfay Tibor: Tánya
