Új Szó, 1974. január (27. évfolyam, 1-26. szám)
1974-01-27 / 4. szám, Vasárnapi Új Szó
1974. I. 27. Dhofar — Moszkat és Oman nyugati tartománya. A terület háromnegyed részén azonban nem Kabbusz szultán tisztviselői szedik az adót. A három nyugati járást a „Moszkat- Oman és a Megszállt Arab-öböl Felszabadítást Front fa" ellenőrzi. A Front fegyveres erői megszállták a hegyeket és itt a hegyek jelentik — a területet, az országot. A környéket Zöld-hegyeknek nevezték el a térképészek, mert amikor a júniusi—júliusi esők nyomában ismét kihajtanak a szikkadt, senyvedt, szárazságtűrő fák, zöld lesz a határ. Amikor a négyezer yardnyi magas hegyek között jártam, keresve a Front kiképzőtáborait, iskoláit, katonai bázisait, ennek a „zöldnek“ még az ígéretét sem éreztem. A gyalogösvények kegyetlenül kopár tájakon kanyarogtak, kilométereken át nem találtunk egy árnyékot adó fát, s aki nem ismeri a környéket, az csak tévedésből akadhat emberre, emberek közvetett és közvetlen nyomaira. Világtól elzárt vidék ez! Egyik kísérőm mondta a vigasztalan úton, hogy erről a környékről régen az a mondás járta: „Ide Allah is csak a Ramadan — a mohamedán nagyböjt — idején vet egy futó pillantást.“ Régóta készültem az útra, a Zöldhegyekbe. Az idén is ígéretet kaptam, hogy rövidesen módom lesz az utazásra, s Adenből, a Vörös-tenger bejáratától eljuthatok a Zöld-hegyekbe. Az ádeni képviselet vezetőivel beszéltük meg az utazás részleteit. Könyveket, folyóiratokat nyomtak a kezembe, s míg a repülőgép az Arab-félsziget déli részének mintegy a felét átszelte, és megérkezett Dél-jemen legkeletibb repülőterére, Al Gueddába, volt időm ismerkedni a Front politikai irányvonalával, katonai eredményeivel, szociálpolitikájával, nemzetközi kapcsolataival. Ádenben éppen akkor tartott ülést a Fronttal szolidáris nemzetközi szervezetek kongresszusa, a hegyekben pedig ismét fellángoltak a harcok. Beültünk a terepjáróba. Egyhangú, szélhordta kvarcszilánkóktól letarolt tájon kanyarog az út: az út pedig az a két keréknyom, amit a kocsi éppen maga mögött hagy. A kocsiban rajtam kívül mindenkinél fegyver van, egy- egy nagyobb zökkenésnél a géppisztolyok agya odacsapódik a platóhoz. Órákig nem találkozunk egy lélekkel sem, amikor a vezető egy kis kőszegély mellé kanyarodik. A kövek között megjelenik egy emberfej: mellette egy elgörbült lavórhoz hasonló edény, majd látjuk, hogy a turbános férfi vizet merít egy — kútból. Mert ez a kút. Az utas iszik az edényből, a víz egy része visszacsorog a kútba. Engem is vízzel kínálnak. Nem fogadom el — ekkor még nem tudom, hogy a hegyekben nagy megelégedéssel fogom inni a szamárral odafuvarozott, bőrtömlőkből kiöntött, huszonöt-harminc fok meleg Ivóvizet is. Feltöltik a kocsi hűtőjét, indulunk tovább. Kísértetfalvak mellett hajtunk el, egy-egy fátyolos asszony alakja tűnik fel egy pillanatra, mintha a napon égetett vályogtéglákból épült házak között megállt volna az élet, az idő. Minden mozdulatlan. Messziről szürke foltok jelennek meg az ég alatt. A gépkocsivezető meg akar nyugtatni: azok már a Zöld-hegyek. — Zöldek? — Persze, úgy július és október között. A hegyek lábánál valódi út kezdődik. Látszik, a sziklarengetekből hasították ki, a szabályosság csak any- nyi benne, amennyit a „hasítás“ szeszélye éppen engedélyezett. Húsz munkás és egy bulldózer építi évek óta. Ahol a hegyoldal pár méter széles peremét sikerül úgy elegyengetni, hogy a terepjáró tengelye nem akad fenn rajta, ott már készen van az út. Három órát ráz bennünket az autó, amikor a gépkocsivezető egy ködös messzeségben emelkedő hegyorom felé mutat: ott, a hegy lábánál véget ér az út, onnan már csak a halászbárka visz tovább bennünket. A halászfaluban talán húsz-harminc vályogviskó áll. A hegyekből édesvizű forrás csörgedezik, patakja mentén zöld csíkot rajzolt ki a ‘füvek töve. Csak fűcsonkok maradtak meg: mindent lerágtak a tevék, a kecskék és a birkák. Beérünk a völgybe. Út itt már nincs, a kocsi a halászkikötő mellé gördül. A kikötőben zajlik a mindennapi élet: a halászok sikerrel jártak, a parton boncolják az első cápát. Az óriáshal a homokon fekszik, félkar- nyi vastag szalonnájában úgy vág a kés, mint a vajban. De minden vágás után feni a halmészáros, mert a kés fele a homokot kaszabolja mindig. Van egy kis időnk nézelődni, mert közben megkezdődik az alku. A kíséret vezetője, a Front sokdioptriás szemüveget viselő fiatal aktivistája, egy halásszal alkudozik, mennyiért visz el bennünket az út következő szakaszán. A tárgyalás rövid: az érvek cáfolhatatlanok. Hogy nagy a hullámverés, veszélyes a tenger, öt dináron alul szó sem lehet az utazásról. A halász és kísérőm ismerik egymást. Még létre sem jött a megegyezés, a súlyos csomagok máris megindulnak — a kísérők hátán — a bárka felé. A halászok megmarkolják a tízméternyi hajót és tolják a tenger felé. Eleje már a vízbe ért — akkor rakják be a csomagokat. Megtelik a hajó feneke, láda ládát ér. Az utasoknak, a testőröknek a ládák szolgálnak ülésül is: a két pad kell az evezősöknek. Mert csak evezővel lehet eltávolodni a parttól. Jön a többi halász is segíteni. Vékony, szikár férfiak ülnek az evezők mellett, sebesen lélegeznek, a kilélegzést még munkadalszerű ritmikus felkiáltásokkal is siettetik, öten dolgoznak a lapátok mellett, és amikor a hajó átlendül egy nagyobb hullámon, s a lapát már nem éri el a homokos tengerfenéket, az egyik evezős elhagyja posztját, és beleveti magát a habok közé. Villámgyorsan úszik a párt felé. Sietnie kell, veszélyes vidék ez, a hámokon feltrancsírozott cápát is a part közelében fogták ki. Egyik társa is utána ugrik, pár perc múlva már messze kerülnek tőlünk, szárazra érnek. Begyújtják a csónakmotort, elindul a hajó a határ, Moszkat és Oman, vagyis Dhofar felé. Erősödik a hullámverés, kísérőm halkan fogadalmat tesz, hogy amint lehet, abbahagyja az utat, ilyen veszélyes kirándulásra nem vállalkozik. A szél elől menekülő madarak alacsonyan szállnak a part felé. A Front egyik katonája kísértésbe jön, leveszi fegyverét, hogy rálőjön, hogy bemutassa célzási tudományát. A többiek leintik: hátha valaki jár a hegyekben, és az eltévedt golyó eltalálja. Mert azért járnak a hegyek közötti — Mégis van út? — kérdezem gyanakodva. — Persze. Ezer év óta. Mezítláb, talppal építették, úgy taposták ki az emberek. Aki gyalogolni hajlandó, aki bírja is, és ismeri a terepet, lábon teszi meg azt az utat, amit mi most a hajóval. De gyalogolni ráérünk holnap is. A katona leereszti a fegyvert, s ijedten megkapaszkodik a hajó szélében. A hullámlökések percről percre jobban próbára teszik a jármű egyensúlyozó készségét. A halász arról kezd példálózni, hogy nem feltétlenül szükséges ma kikötni a parton, ha ilyen erős a hullámverés, biztonságo...Allah is csak futó pillantást vet e vidékre! sa bb lesz odaállni valamelyik' nagyobb halászbárka mellé, s a fedélzeten megaludhatnánk, másnap pedig, a vi- har elálltával kiköthetnénk. De nem beszélgetünk tovább a kikötésről, egy szó sem esik a hullám« zásról. Mintha valamelyest csökken« ne most. Észreveszem a halász pillantását, és a kormányos nyomban válaszol: a hajó nagy ívben balra fordul. Megkezdődnek az előkészületek a kikötéshez. Mire megkérdezem, hol vagyunk, már ott állnak előttünk a Front helyi képviselői. Kézfogások, üdvözlések, kölcsönös öröm. Itt minden találkozásnak örülnek, mert a találkozás azt jelenti: életben vannak még, mert köröskörül folyik a háború, tombol a harc. Itt a nappal és az éjszaka, a föld és a tenger, a küldetés és az utazás, a pihenés és a menekülés — nem életbiztosítás. A Front Központi Bizottságának képviselője magas, szikár ember. A vendégszoba — sajátos hely. Nincs mennyezete: a szabad ég alatt van. Nincs fala sem: nincs minek nekitámaszkodni. Kövekkel kirakott kör alakú terület ez, a ház előtt, ahol a homokot most, a vendég tiszteletére, betakarták két pléddel. A Központi Bizottság képviselőjétől a felszabadított körzetek életéről, viszonyairól érdeklődöm. — A nép kezébe adtuk a hatalmat. A választott és kijelölt népképp viseleti szerveké minden hatalom és felelősség. Minden járásban vannak katonai bizottságok, polgári ügyeket intéző bizottságok, a közellátással, a közbiztonsággal, a családjoggal foglalkozó szervek. Kézbe vettük az iskolaügyet, hozzáfogtunk a termelő- munka megszervezéséhez is — pedig ez különösen nem könnyű az állandó háború légkörében. — Van-e a Frontnak kiemelkedő vezetője, képviselője, olyan elismert vezetője, akinek a személye mintegy jelképezi a Frontot, politikai és katonai céljait? — Nincs. A hatalmat kollektív vezető testület gyakorolja, a Központi Bizottság. A Központi Bizottság albi*t zottságai és szakbizottságai rendele-, teket, iletve rendelettervezeteket dolgoznak ki, kormányoznak: felelős« nek érzik magukat a rájuk bízott területért és a lakosságért. Az albizottságok úgy tevékenykednek, mint kormányszervek, mint minisztériumok. — Mekkora területet ellenőriztek a Front fegyveres erői? Körülbelül hány ember él a felszabadított körzetekben? Az első kérdésre nem kapok választ. Ami a népesség számát illeti, arról a KB megbízottja ugyanazt mondja, mint eddigi kísérőim: mintegy negyedmillió ember él Dhofai^ három nyugati járásában, 250 ezren élnek szabadon a forradalom nyújtotta jogokkal. — Amíg beszélgetünk, hallom az aknák zaját. Miért támad az ellenség? El akarja »vágni a dhofari forradalmat természetes hátországától, Dél-Jementől? — Régebben talán ezt akarta: ma már belátja, ez nem megy neki. Emiatt megváltozott a cél. A szultáni csapatok, az őket támogató iráni, pakisztáni, Jordániái és egyéb zsoldosok, valamint az angol és amerikai légierő manapság már devalválta saját célkitűzéseit is. Az ellenség most arról ábrándozik, hogy a felszabadított körzeteket elszigeteli, hogy az arcvonalat minden eszközzel véglegesíti, nehogy a forradalom lángba borítsa az ország többi tartományát is. A népi hatalomtól rettegnek nemcsak a szultanátusokban és a környező reakciós hatalmak fővárosaiban, hanem távolabb is, Washingtonban és Londonban, ahol gondoskodnak arról, hogy ellenségeink semmiben se szenvedjenek hiányt: sem pénzben, sem fegyverben, sem zsoldosokban. KRAJCZÁR IMRE 1^8 SS S^l •* i# " W "\ľ' V N ' ■ j II j/1 ■> H o J H n n ^ i \ n ^ u JuK ü K u v . . i y i I ' i I \ ^ Az ivóvíz aranyat ér.., (A szerző felvételei]
