Új Szó, 1973. december (26. évfolyam, 286-310. szám)
1973-12-03 / 287. szám, hétfő
K ubánban elkezdődtek az esős őszi napok. A számtalan kerék által felszabdalt utak csaknem járhatatlanok voltak. A gépkocsik egyre- másra beragadtak a sárba, mások csak nagy nehezen vánszorogtak tovább a hepe-hupás utakon. Az alakulatok nehéz harcok közepette vonultak vissza. A frontot nap mint nap német páncélosok törték keresztül, és valamennyi mentőosztag, valamennyi tábori kórház szinte naponta változtatta állomáshelyét, egyre délebbre vonult. Egyik délután öt óra tájban egy ütött-kopott vöröskeresztes kocsi állt meg az útszéli szét- roncsolt pajtánál. Hágcsóval ellátott bódés kocsi volt, lyukas ponyvavetővel. A kocsiból egy ápolónővér szállt le. Maruszja, akit egyébként az egész hadosztálynál mindenki csak Kicsinek nevezett, mivel alacsony termetű volt, tizenhét éves, piszeorrú leány, szinte gyerekes hanggal, s oly kicsi volt a keze és a lába, hogy az egész hadosztálynál alig találtak számára megfelelő kesztyűt és Csizmát. Egy egészségügyi katona sietett elébe, üdvözölték egymást, majd Kicsi szokása szerint azonnal a betegeket kérdezte: — Nos, hol vannak a sebesültek? A katona kinyitotta előtte a megrongált pajta ajtaját, és bevezette a nővért. Odabent hét Súlyosan sebesült feküdt a piszkos szalmán. Kicsi végigfuttatta rajtuk a tekintetét. — Rendben van ... el visszük őket... — majd még néhány gyengéd szót fűzött hozzá, amivel különösképpen meg tudta nyugtatni mindig sebesültjeit —, közben gyakorlott pillantással felmérte a helyzetet. A sebesültek alatt a szalma jócskán át volt itatva vérrel. Két has- és mell-, s három láblövés, két fejsérült. Gondolatban újra végigfutott azon az úton, amelyet az egészségügyi állomástól idáig megtettek, és pontosan átélte a húszkilométeres út rettenetes huppanóit és döc- cenőit, amelyeket már nemcsak a saját testében érzett, hanem a sebesült, vérző emberek les tében is, akik ott feküdtek most előtte a padlón. A gondolat egy pillanatra eltorzította arcát, a következő másodpercben azonban már kötelességére gondolt, amely rá vár, és az a szelíd mosoly, amellyel fél év óta a sebesülteket a tűzből mentette, kötözte és a kötözőhelyre hurcolta, visszatért az arcára. A szanitész segítségével a lábsérülteket a gépkocsihoz szállította és a vezetőfülke mögé fektette őket. Még három sebesültet hoztak ki, és a kocsi megtelt. A hetedik számára már nem jutott hely. Ott feküdt ez a sebesült, a pajta falához támaszkodva, szemét hol kinyitotta, hol ismét lecsukta, bódultán. Kicsi utoljára ment be a pajtába. A hetedik sebeKONSZTANTY1N SZIMONOV: süllet itt kell hagyniuk — gondolta. Amikor hozzálépett, hogy ezt megmondja neki, s a sebesült azt hitte, hogy érte jön, próbált felemelkedni. Kicsi felfogta pillantását, amely tele volt visszafojtott kínnal, mégis türelmesen várakozott — nem tudta otthagyni. — Akar a kabinba ülni? — szólt hozzá. — Tud ülni? — Igen ... válaszolta a sebesült és szemei ismét lecsukódtak. Kicsi a férfi karja alá dugta a fejét, és a szanitész segítségével őt is kivezette a pajtából, a gépkocsihoz, és beültette a vezető mellé. — És maga, nővérke? — kérdezte a vezető. A sebesült a sofőr szavaiból szemrehányást érzett ki, amely neki szólt, és halkan kérdezte: — És maga? — Jó lesz nekem a sárhá- nyón -- mondta könnyedén. — Le fog esni — jegyezte meg komoran a vezető. — Ne aggódjon! — intette le Kicsi, becsapta a kocsi ajtaját, felült a sárhányóra, egyik kezével a kabin ajtajába, másikkal a sárhányó szélébe kapaszkodott. — Nővérke! — próbálkozott ismét a vezető, de Kicsi rászólt, hogy induljanak végre. A gépkocsi elindult. Bár napközben elállt már az eső, az út teteje száradt csak meg valamelyest, és annál csúszósabb volt. A mélyedésekben a kocsi megfarolt, kilépett a keréknyomból, recsegett-ropogott. Kicsi érezte, hogy ezekben a percekben a sebesültek is ide-oda rázkódnak a kocsiban. Amikor egy-egy gödörbe huppantak, majdnem elvesztette egyensúlyát, és csak az utolsó pillanatban kapta el a hágcsót. A tanyát, amelyben az egészségügyi alakulatot elhelyezték, a sötétség beállta előtt elérték. Kicsi leugrott, befutott a házba, de csodálkozva tapasztalta, hogy nincs a tanyában a megszokott mozgás. Belépett az egyik épületbe: üres volt. A másik is. Csak a háziasszony állt részvétlenül az egyik ágy előtt, ző pillanatokban minden rendbejön, hogy célhoz érnek, még egy huppanó, még egy kanyar, még néhány ház, és a sebesültek kórházba kerülnek ... Most újabb negyven kilométer áll előttük, annyi, amennyit maguk mögött hagytak! ... A kocsihoz lépett, zseblámpájával bevilágított. — Elvtársak ...! — Mi van, nővérke? — kérdezte megint az öreg kozák, és szavainak hangsúlyából érezni lehetett, hogy tisztában van a helyzettel. Alojz Pepich: ANYA és egy véres szalmazsákot forgatott a kezében. — Elmentek? — kérdezte Kicsi. — El — válaszolta a parasztasszony. — Már egy órája. Parancsot kaptak, mindent gyorsan összepakoltak és elmentek ... Visszament a sebesültszállító kocsihoz, felemelte a ponyvát és benézett. — Na, kiszállunk, nővérke? — kérdezte egy öregebb kozák, akinek koponya- és arcsérülése volt, s annyira be volt pólyáivá, hogy csak bozontos szürke bajusza látszott ki. — Nem, kedves... — válaszolt Kicsi. — Még nem. Az alakulat elment innen. Most már egyenesen a kórházba megyünk ... — Az messze van, nővérke? — kérdezte nyögve az egyik haslövéses, aki a hátán feküdt. — Ne beszélj bolondokat — szólt rá a nagybajuszú. — Addig megyünk, ameddig kell. Kicsi tudta: a bajuszos nem a kérdés miatt volt mérges, hanem, mert a másik a Kicsi jelenlétében nyögött. És a nővér kezei reszkettek: nem a hidegtől, hanem a fáradtságtól, mert az egész úton kapaszkodnia kellett, hogy le ne essen. — Fázik, nővér? — kérdezte a bajuszos. . — Nem, — hangzott a válasz. — Mert összébbhúzódunk ... üljön fel ide közénk. — Maradjon csak... — hárította el az ajánlatot. — Jól van így is... indulunk... Ismét felkapaszkodott a sárhányóra, és elindultak. Már egész sötét volt. A kórházig még húsz kilométer... Az út egyre rosszabb lett. Balról, a távolból ágyútüzek villantak. A motor kétszer is kihagyott, a vezető leszállt és szitkozódva bajlódott a porlasztóval. Vagy tizenöt kilométert tettek már meg, amikor eleredt az eső. A szél szembe fújt, szinte elakasztotta a lélegzetét, és szemébe csapta a sűrű esőt. A sárhányó csúszós lett, és egyre inkább úgy érezte, hogy a következő pillanatban lezuhan. Végre, feltűnt a falu. A vezető leállította a motort. Kicsi a síri csendből, amely a falu felett terpeszkedett, rosszat sejtett. Lemászott a kocsiról, térdig merült a sárba, és futva igyekezett a házhoz, amelyben a kórházat tudta. A ház előtt egy megrakott másfél tonnás teherkocsi állt és két katona próbált még valamit a kocsira felrakni. — Itt van a kórház? — Itt volt... — válaszolt az egyik. — Két órával előbb elköltözött. Most visszük a maradék gyógyszert... — Senki sincs már itt? — Senki. — Hol vannak a többiek? A katona vagy negyven kilométerre fekvő falut említett. — Valóban senki más nincs itt? Egy orvos se, senki? — hitetlenkedett a Kicsi. — Senki. Mi maradtunk hátra, hogy eligazítsuk, ha valaki jönne. Kicsi visszabotorkált á gépkocsihoz. öt perccel ezelőtt még azt hitte, hogy a követke— A kórház elköltözött ... — mondta komoran Kicsi. — Még negyven kilométert kell mennünk. Hogy érzik magukat? Bírják? Nyögés volt a válasz. Most a nagybajuszos is abbahagyta a kötekedést. — Azt már kibírjuk... — mondta. — Semmi aggodalom! Honnan való vagy te, nővérke? — kérdezte. , — Kamenyka vidékéről... — válaszolta a leány. — Akkor te tudsz kozák dalokat? — Tudok... — válaszolta kissé csodálkozva. — Ismered azt a dalt, hogy „Egy kozák vágtat a mandzsu sztyeppén . . .?“ — Persze! — Na, akkor mehetünk tovább és énekelni fogunk, míg csak meg nem érkezünk! Hogy ne halljuk ezeket az átkozott nyögéseket... Énekelni fogunk! Mit szólsz hozzá? Énekelj te is velünk! Kicsi leguggolt, a kocsi megindult és a víz- és sárcsobba- násokon keresztül, szállt a dal, először csak egy, majd kettő, végül három hangon. Egy kozák vágtat a mandzsu sztyeppén, a végtelen rónákon át, a kezén aranygyűrű csillog, hajszolja, űzi a lovát... Az út szörnyű volt. A kocsi irgalmatlanul zötyögött, mintha bármelyik pillanatban össze akarna törni, vagy valami szakadékba zuhanna. Szakadt az eső, a reflektorfény átláthatatlan vízfalba ütközött. A kocsiban tovább énekeltek: Aki e gyűrűt adta, esküdött: „egy év még, és a tiéd leszek..." az év letelt, és a kozák most a Ialujába igyekezett. Anélkül, hogy észrevette volna, bekapcsolódott az éneklésbe. És míg velük énekelt, úgy érezte, hogy valóban könnyebb. Ha valaki felnyögött, a többiek nem hallották. így utaztak tizenöt kilométert, amikor a kocsi hirtelen megállt. A vezető ismét piszkálni kezdte a porlasztót. Kicsi is leszállt és benézett a kocsiba. Most, hogy a motor nem búgott, a dal erősebben és hangosabban szólt. Állhatatosan énekeltek, mintha ebben a pillanatban nem lenne más a világon, csak ez a dal: A falu szélén egy öreg kozák megállította, s hozzá így beszélt... a bajuszos most még jobban felemelte a hangját: „Az a leány megszegte a szavát, és másnak adta magát és szívét.. .** Kicsi ismét felkattintotta a zseblámpáját. A fénysugár végigpásztázott az éneklő férfiak arcán. Az egyik sebesült szemében könny csillogott. — Oltsd el a lámpát! Nincs itt mit nézni! — morgott a bajuszos. — Inkább dalolj velünk ... A nyögéseket túlszárnyalva szállt a dal. Olykor az eső hangos dobolása volt hallható. — Megyünk tovább — kiáltott a vezető. A kocsi nekilódult. A dal véget ért, a sebesültek kezdték elölről. Késő éjszaka, amikor a kozákfalu határában az egészség- ügyi katonák Kicsivel a sebesültszállító kocsihoz léptek, hogy a sebesülteket végre leszedjék, — még mindig énekeltek. Igaz, hogy csendesebb lett a dal, kettő, vagy három teljesen elcsöndesedett, elvesztette az eszméletét, de a többiek énekelték: Hiába volt a nagy sietség, hiába hajszolta lovát... Most szótlanul száguld lovával céltalanul egy derék kozák ... — Isten veled, nővérke! mondta a bajuszos, amikor a hordágyra fektették. — Szóval Kamenykában laksz. Háborít után elmegyek és elkérlek a fiamnak! Csuromvizes volt, bajusza ázottan csüngött alá. Mégis, aa utolsó, amit Kicsi agyába vésett, az a huncutkás mosoly volt, amely bepólyált arcáról feléje villant. Ruhástól feküdt le a felvéte* li szoba padlóján a kályha mel* lé és azonnal mély álomba zuhant. Azt álmodta, hogy a völ* gyön át egy kozák vágtat, és a sebesültszállító kocsit, amelyben ő ül, nem éri utol, és ál* mában is még mindig továbll utazott. — Szegényke, hogy kifáradt* — mondta az ügyeletes orvoí és egy egészségügyi katona se^ gítségével lehúzta a lány lábá* ról az átázott csizmát, egy katonaköpennyel megágyazott neki, s egy másikkal betakarta. A gépkocsivezető, aki — mint egy igazi vezetőhöz illik: nem nyugodhatik addig, míg meg nem tudja, mi baja a kocsijának —, más vezetőkkel együtt üldögélt és a porlasztót tisztogatta, majd elgondolkozva szólt: — Nyolcvan kilométert tettünk meg... Na Igen... ez a Kicsi, akivel a pokolba is elmennék, ha kellene ... Egyszó^ val: Igazi, áldozatos 'szívű nő1 vér...! ANTALFY ISTVÁN fordítása SZITÄSI FERENC: KERESZTMETSZET Amikor a hang elöntötte a számat, tejet ittam a konyhában —: mocorgott a föld talpam alatt, mint gyümölcsben a mag. Az idő olajos ruhában állt előttem, ajkam közé dugta a köveket, s én repültem a nehéz tavaszban, — kristály-ladik volt minden. Folyó lett két kezem, tüdőm erdő, lábam út. Agaimat visszametszették, mert a testemen nőttek. Elszegődtem neveletlen gyermeknek, ostorral szántottam a lovak hátán — szűk volt a barázda —: nem fért bele a homlokom.
