Új Szó, 1973. december (26. évfolyam, 286-310. szám)
1973-12-23 / 51. szám, Vasárnapi Új Szó
alán csak viszonozni akarja az öt tti kedvességedet. Tudod, neki ak- agyon jólesett... ezt megérthet- lyan okos asszony, mint te vagy... ú körülmények között élt, sze- valósággal éhezett.. . nadrágkosz- meg álmodni sem mert. udom. Nem azért mondom... — ibb szünet után. — Te, Péter, hala tényleg eljön férjestől, gyere- illő lenne karácsonyfát is állíta- Szépet, nagyot, csillogót, sok cu- 'al. Hadd örüljön az a kis poillíthatunk ... — mondta a férfi s atban megcsókolta a felesége ke- yen megértő, áldott ió teremtés több a világon! mpolygott a konyhából. Dolgozóiban megivott egy kupica erőset yújtott. A telefonbeszélgetés háláin felkavarta. Nézte az ablakon a ist. Egyre sűrűbben és kiadósab- avazott. Az ablakDárkányra szúrt nabőrön egy cinege munkálkodott igyekezettel. Kis, hegyes csőrével :sak szaporázta, csapkodott, mint ini légkalapács. szürke madár... Nézte a férfi, és is jutott az eszébe, ő mondta egy- „Kis szürke madár vagyok. Csak ä világban, mert megszülettem, senkim: se apám, se anyám, se , se bátyám, csak egy magával tesn nagyanyám . .. Azért nem va- keserú ember, de nem áml Ellen- imondhatatlanul gyűlölök minden t, akinek jól megy sora, akinek ikása, hozzátartozója, anyja, apja, ľva, részeges is, de mégis apa, van aragudni, van kinek örülni, ha né- kedvében megsimogatta az ember . . Igen, irigylem mások szép lakaira ruháját, irigylem más kezén a űt, lábán a cipőt, teli bendőjét, ilan vigyorgását. . de azért nem fel! Helyem van ebben a világÉhfi végigdőlt a heverőn. Hogyan dődött? y öt évvel ezelőtt valamiféle sajló- zletről igyekezett a szerkesztőségközben beiért egv presszóba. Ká- ndelt. or lépett asztalához a karcsú, sző- |ú, szeplős arcú lány. Megengedi? Tessék. köszönöm! — Leült. Táskájából ci- át veti elő, vékony, majdnem áttet- osszú ujja közé fogta. — Kaphal- izet? Tessék. Cöszönöm! — mondta s nagyot ntva mennyezetre fújta a füstöt, gyón csodálkozna, ha azt monda- hogy ismerem magát? Slemigen — mondta a férfi —, en- iokan ismo'”iek. Igaz, én is sok em- ismerek, csakhát sokszor nem tu- íová tenni őket. érti iigye? . .. Szómer? Igen ... Az írásaiból... meg szemé- I is. Egyszer részt vettem egy író- ) találkozón. Van annak már vagy rolc éve. Ogy emlékszem arra az mintha ma lenne... No, persze, maga is fiatalabb volt még akkoriban. Amolyan éretlen férfi. Egész este azt soroltam magamban, lám, milyen éretlen férfi, mégis milyen szépen tud írni... meg beszélni is . .. mert nagyon szépen beszélt azon az esten ...' Mi, az ott ülő süldő lányok szinte felittuk a szemünkkel. Figyelt is maga ránk, volt eszében ... — Biggyesztett. Abban a pillanatban megkapóan bájos volt a szeplős arca. Mellének kis halmai feszesen álltak a könnyű, nyári blúzban. Egyszerű, fehér, rövidujjú blúzt viselt, meg sötétkék miniszoknyát. Keresztbe vetett, inas, barnára sült lábszára valósággal kibugy- gyant belőle. Fejletlennek tűnt, nem nézte többnek tizennyolc évesnél, pedig már túl járt húszon. Kávét kéri neki, konyakot is, bár tiltakozott, hogy nem szokott inni, hamar fejébe száll. Azéri megitta, s tényleg botladozott a nyelve, gyanúsan csillogott a szeme. — Mondom, hogy nem szabad innom ... — nevetett. Csilingelőn. Olyan volt a nevetése, mint a csengettyűé. Aztán elmondta, hogy magyar—szlovák szakos főiskolás. Neki megváltást jelentene a tanítói állás... Később azt is bevallotta, hogy egy kisebb vállalatnál öt helyiséget takarít, azzal a pénzzel pótolja ki az ösztöndíjat, különben éhen halna. Két-három hét múlva felkereste a szerkesztőségben. — Nagyon haragszik, hogy beugrottam? — kérdezte valami furcsa bűntudattal. — Dehogy haragszom, ellenkezőleg... Kér egy feketét? — Nem tart szemtelennek, ha elfogadom? Megitta a kávét és hallgatott. Talán valami történt az életében, vagy csak fáradt, de az is lehet, hogy ... — Olyan jó itt ülni... hallgatni... nézelődni... lesni és tetten érni, hogyan születik a lap... Ugye nem haragszik, amiért beugrottam? ... Tényleg nem haragszik? Sok mindenről elbeszélgettek. A beszélgetésből kitűnt, hogy igen tehetséges a kislány. Jó társalgónak bizonyult, széles látókörű, olvasott, jól tájékozódott ember benyomását kel tel te. — Van valakije? — Hogy érti ez? — Ahogy kérdeztem. — Hát... van egy-két barátnőm... Egy két fiúval is jártam, de csak jártam, semmi több ... Kinek kellenék én a szeplőimmel... a „csodálatos sorsommal“ ... Ugyan ki kezdene ki velem komolyan!? A következő napokban megbeszélte a feleségével, hogy meghívja őt egy kiadós, Vasárnapi ebédre. Hadd lakjék jól kedvére. A meghívást elfogadta. Késő éjszaka ment el. Feleségének megtetszett a lány, sajnálta is, de többet nem tehetett érte. Aztán Szeplős hegekig nem jelentkezett. Néha eszébe jutott, mi lehet vele, már-már elfelejtette, amikor egy késő őszi napon újra beállított a szerkesztőségbe. — Meghívhatna egy konyakra — mondta egyszerű természetességgel s várakozón állt az asztal mellett. — Azon ne múljék... gyerünk! — Megkérhetném valamire? — kérdezte Szeplős a presszóban halkan, szorongással és szégyenkezve. — Tudom, bolondos kérés, talán kinevet vagy dühös lesz, nekem mégis sokat jelentene ... — Mondja már! — Álmomban mindig tegezem . .. mit nem adnék érte, ha a valóságban is... — De naiv kislány, de naiv! összecsendültek a poharak: — Szervusz! — Szervusz! — Nem haragszol, ha Szeplősnek szólítalak? — Ellenkezőleg! — mosolygott a lány, majd elkomolyodva hosszan hallgatott. A második konyak után csendesen megkérdezte. — Nagyon szereted a feleséged? A férfit meglepte a váratlan kérdés. — Igen... azt hiszem, nagyon szeretem ... Remek ember, nagyszerű élet- társ. jól megértjük egymást... — Annak ellenére, hogy nem tud gyereket szülni? — Igen, annak ellenére, Szeplős... — Kár... — mondta a lány fura hangsúllyal. Aztán hirtelen felállt és elsietett. Két hét múlva felhívta a férfit telefonon. — A múltkor bolondságokat beszéltem ... Nyilván az ital hatására. Mondtam én, hogy nem szabad innom ... Bocsáss meg, kérlek, nagyon kérlek, bocsáss meg! — mondta s letette a kagylót. Aztán hetek múltán véletlenül összetalálkoztak az utcán, akkor hívta meg űt a férfi az emlékezetes karácsonyra. Szeplős szeme felragyogott, elfogadta a meghívást. Később megnyugodott. Az ünnepi vacsora után éjfélig nézték a televízió műsorát. Utána kártyáztak és iszogattak hajnalig. Akkor Szeplős kiment a balkonra. Benyújtózott a friss levegőbe. Sűrűn havazott. A lakótelep neonfényei körül milliónyi pilleként kavarogtak a könnyű hópihék. — De jó lenne beleszaladni a hóesésbe! ... De jó lenne, ha valaki megmosdatna! ... Ha jól meghógolyózna! A férfi és az asszony egymásra nézett. Az asszony biztatóan bólintott a férjére: menj, Péter, szaladj vele egy nagyot, hadd teljék kedve! Gyorsan felöltöztek, lefutottuk a lépcsőkön s neki a hóesésnek! Mosdatták, hógolyózták egymást, nagyokat szaladtak. Lihegtek, a lány aprókat sikongott, Visszafelé jövet a lány elkomolyodva a férfi elé állt. . '— Péter, csókolj meg, szépen kérlek, csókolj meg! A férfi néhány pillanatig döbbenten nézte a lányt. Aztán megcsókolta ... Szeplős szobormereven állt, majd vadul átfonta karjával a férfi nyakát és Csókolta, csókolta, ahöl érte. Végül fáradtan hullt alá a karja. Folyt a könnye, s a bejárati ajtóhoz támaszkodva ezt mondta: — Nekünk nem szabad többé találkoznunk, Péter... Másnap délben elment. Azóta öt év múlt el, öt hosszú év. És ma újra jelentkezett, újra találkozni akar vele. Miért? Vajon mit tartogat számukra ez az újabb találkozás? — Kész az ebéd — szólt be a felesége. A férfi nehézkesen feltápászkodott. Keserű szájízzel ült asztalhoz. Odakinn még mindig havazott. A konyhaablak párkányára szúrt szalonnabőrön is egy cinege kopácsolt. — Mintha bebocsátást kérne ... — Kicsoda? — nézett nagyot férjére az asszony. — A kis, szürke madár... a havas vi* lágból .. . TELI HANGULAT (Susil Weerarathna felvétele; szony kissé el- SJem a fekete>n harcoltam. Vesztettek benneg negyvenhásűrű lombja in- i az udvart, a- folytatta ko- rkózott, hallga- san becsületes. >kedem érte. — cot. a kapitány. — Megismerkedem vele, de mégis... no, értse meg, én kislányt szeretnék. Hiszen nekem lányom volt. A blokád alatt halt meg. A feleségem is odaveszett, meg az anyám is — mindezt nyugodtan, valahogy fáradtan mondta. — Tősgyökeres leningrá- di vagyok, hát visszajöttem, de nincs maradásom otthon. Értse meg, nem tudok kimenni az udvarra, különösen, ha ott játszanak a gyerekek. Ugrálnak, kergetőznek. A lépcsőn nem bírok felmenni. A lakásomban meg... — a sapkáját igazgatta a térdén. — Igyekeztem minél messzebb kerülni az emlékektől. így rekedtem itt maguknál, szárazföldi harcos lelt belőlem — nevetett. — Vagy ahogy a régi helyettesem mondaná: „Ott rekedtem a hátországban.“ Vidám fickó volt a helyettesem. Az asszony letette a tintatartót: — Mégis azt tanácsolom, azt mondom, ezt a kisfiút válassza... Persze lehet kislányt is. De előbb ismerkedjen meg a gyerekkel. Válasszon. Kopogtattak. Az üvegajtón kirajzolódtak a lelapult orrok és az elmosódott gyerekarcok. Az ajtó halkan kinyílt, és egy hat-hétéves formájú kisfiú lépett be. Kopaszra nyírva, lányoknak való fla- nellszoknyában, a tekintete feszülten figyelő és röpködő. A futástól lihegelt, s egy kissé visszatartotta a lélegzetét. — fó napot kívánok — sóhajtott fel, és a padlóra meredt. Most már mindent látott, most már mindent értett, de félt felpillantani... — Gyere ide. Alik, gyere ide — hívta az igazgatónő. Odalépett az asztalhoz, de nem nézett a vendégre, ám minden porcikáján ott érezte a kapitány tekintetét. Odakint elcsendesedtek a társai, homlokukat az üveghez szorították, a lélegzetüket is visszafojtották. — No, mit látni? — kíváncsiskodtak a hátul állók. — Odament az asztalhoz ... ott áll — magyarázta valaki. — Bizonyára rá akar ismerni. Közelebbről megnézi. — Én azonnal ráismernék az apámra. Én aztán azonnal ráismernék. — De az is lehet, hogy nem az apja. Glazkovot ' is idegenek vitték el. Valaki az orrát fújta: — Én elfogadnám apámnak. Még akkor is, ha félkarú. Majd mindent elvégeznék otthon helyette. A kapitány nem tudta, hogyan fogjon hozzá a beszélgetéshez, tétován megtudakolta: — No, akkor melyik városból is jöttél, Alik? A kisfiú halkan válaszolt: — Nem tudom. Tenger volt ott. — Hát az utcára emlékszel? — faggatta a kapitány, de rögtön meg is bánta a kérdést. Alik szinte megmerevedett, az arca elsápadt. Szerette volna, ha minél több dolog az eszébe iut. Hiszen minden ettől függ. Talán az egész élete. De az utcára ... nem, az utcára nem emlékezett, és hazudni nem tudott. A kapitány nem tudta, hogyan segítsen a gyereken, s az igazgatónőre pillantott segélyt kérőén. Ám ekkor Alik halkan megszólalt: — Emlékszem, ahogy veled együtt sétáltam a homokban, a vízparton. Olyan csend lett, hogy behallatszott az ajtó másik oldalán tolongó gyerekek suttogása, s az ud: varról a falevelek susogása. Az igazgatónő meghatoltan és szelíden megkérdezte: — És még mire emlékszel? — Még a lóra is emlékszem. — Nem merte a vendégre emelni a tekintetét. — A piros lóra. Te hoztál nekem egy ilyen ... piros lovat. Elhallgatott, gyötrődve kutatott az emlékeiben. Nagy izgalmában még a tenyere is megizzadt. De aztán mégis eszébe jutott! Eszébe jutott, és boldog tekintetét ráemelte a férfira, s egy szuszra elhadarta: — Arra is emlékszem, hogy az ablak előtt nőtt egy fa. Egy olyan nagy zöld fa. Állandóan suso- got... — rettenetesen örült a visszaemlékezésnek. Számára ez nagyon fontos volt. És most... most csak várt, mikor nyilatkozik a vendég. Megmondhatja-e, ki ő. A meghatott kapitány pedig belenézve a fiú szeplős kis arcába, komolyan így szólt: — Igazad van. Az ablak előtt nőtt egy fa — és rámosolygott. — És a fán túl mi volt? A kisfiú le nem vette boldog tekintetét a kapitányról, úgy harsogta: — Az ég. A nap! — Boldog volt, de még nem merte megtenni az első lépést a várva várt ember felé. A kapitány lelkesen kérdezgette: — Hát arra emlékszel, amikor úszni tanítottalak? Alik révetegen bámult. Ismét hallani lehetett, mint lökdösik egymást a gyerekek kint a folyosón. — Nem emlékszem — suttogta ijedten. Mindennek vége. Mindennek egyszer s mindenkorra befellegzett. De a kapitány átfogta Alik sovány kis vállát, maga felé fordította, és erősen megrázta: — És a dalra emlékszel? Arra csak emlékszel, amit együtt énekeltünk? Alik bizonytalanul feltekintett: Sasmadár, repülj az ég felé! A kapitány elfúló hangon folytatta: Odafentről nézz körül... A kisfiú arca felfénylett, ismét hitt a csodák- ban. Aztán váratlanul elhúzódott a kapitány mellől, és vékony hangján rázendített: Hallgatnak a víg fiúk már mindörökre, En maradtam csak egyedül... Hatalmas tenyerével a kapitány átfogta a kisfiú vállát, és mély, magabiztos hangon énekelte vele együtt: Sasmadár, sasmadár, hű pajtásom, Szárnyaidon vidd meg a hírt, Jó anyámnak mondd el otthon, Egyszer fiát kivégezik. Mindenki legnagyobb ámulatára most már ketten énekeltek a gyermekotthon igazgatói szobájában. Egy ügyetlen gyerekhang és egy rekedtes férfihang. A rövid hajú, apró termetű igazgatónő, a lötyögő seviot-zakóban, nem bírta nézni őket, az ablakhoz sétált, és könnyein át a kint hajladozó, zöld koronájú fát bámulta.-- Ráismert — szólalt meg egy kisfiú a folyosón. Egy kislány felsóhajtott: — Én is azonnal rái9«iernék az apámra. Az elcsendesülő gyereksereg nesztelenül elvonult, és persze mindegyikük arra gondolt, hogy egyszer majd rájuk is rátalál, értük is eljön az édesapjuk, aki talán szintén kapitány. (Apostol András fordítása)
