Új Szó, 1973. december (26. évfolyam, 286-310. szám)
1973-12-23 / 51. szám, Vasárnapi Új Szó
Újra felberregett a telefon. Unottan nyúlt a kagylóért, az orra alatt mormogta: — Tessék. Horváth lakás ... — Valóban nem ismertél meg? ... Annyira megváltozott a hangom? — kérdezte a vonal túlsó végéről a női hang, kissé csalódott, szemrehányó ízzel. — Hirtelen valóban nem tudom hová tenni — ismerte be a férfi őszintén —, bár valami már dereng — hazudta még. — Hajnali hóhullás... Ez sem mond semmit? — kuncogott a hang csipkelő- dőn s joggal remélve, hogy ezek után minden világossá válik. • — Szeplős! ... Bocsáss meg, kicsi Szeplős! Hogy is történhetett meg velem, hogy nem ismertelek fel az első pillanatban ... Nem csoda, hiszen van annak már vagy négy öt éve, hogy eltűntél a fővárosból. Váratlanul, egyik napról a másikra. Mondd, mi történt veled? — Sok minden .. Tanítok, van szép lakásom.... Egyebek közt férjhez is mentem. És szültem egy gyönyörű szép fiúgyereket . .. — Na, látod, mindig mondtam én, hogy előbb-utóbb egyenesbe jut az életed... Nagyon boldog vagy?.. Szeplős, hallod, nagyon boldog vagy? . . Halló? — Tessék . . . hallom — Hol élsz, honnan hívsz? — Vidéken .. Találkoznunk kellene, Péter, annyi mindent szeretnék elmondani. A férfi zavartan elhallgatott. — Hallottad, mire kértelek, Péter? — Igen ... hogyne ... természetesen ... — És? — Hol és mikor? — Nálatok és karácsonykor . . . Meghívhatnál az ünnepekre. Férjestől — ő is tanító —, gyerekestől .. Ne félj, nem mennénk üres kézzel . Igaz, még meg sem kérdeztem: szült már neked gyereket a feleséged? — Nem, Szeplős ... Nem szült és már nem is fog. sódat elolvasom, ha hozzájutok... és mindegyik tetszik. Mintha csak mi ketten beszélgetnénk ... — Ne túlozd el a dolgokat, Szeplős... szervusz! — Szervusz, Péter! Lassú mozdulattal tette le a kagylót. Aztán kucsmáját a fogasra akasztotta, sálát is letekerte a nyakáról, lerúgta lábáról a bakancsot, rágyújtott s a konyhába ment a feleségéhez. Az asszony nagyot nézett. — Meggondoltad magad, Péter? Nem mész sétálni?... Én legszívesebben belefutnék a hóesésbe, dohát főznöm kell! — Igen, belefutnál ... Homlokodat feldíszítenék a hópelyhek csillagocskái . .. olyan lennél, mint egy királynő ... az én egyetlen királynőm ...— mondta a férfi és homlokon csókolta a kipirult arcú asszonyt, aki akkorát kacagott, hogv a könnye is kicsordult. — Szerfölött gyanús ez a széptevés, Péteri ... Cigánykodsz, mint a gyerek, aki rossz fát tett a tűzre és fél a számonkéréstől ... — Mutatóujjával huncutul megfenyegette a férjét, hamiskásan pislogott a nevető szemével, mert az ő szeme is tudott ám nevetni, ha igazi jókedvre derült. Most azonban valahogy erőltetettnek tűnt a jókedve. Nyilván a telefonbeszélgetés egy-két elkapott szava körözött a fülében. De a világért sem tett volna rá célzást. Várta, hogy a férje rukkoljon ki vele. — Tudod, ki hívott? — Fogalmam sincs. — Szeplős. — Kicsoda? — csodálkozott el az asz- szony. — Szeplős? — Tudod, az a vékony lányocska, aki vagy öt évvel ezelőtt járt nálunk karácsonykor... akinek nadrágkosztümöt vettél ajándékba... nem emlékszel? — Igen!?.., Hogyne emlékeznék!... Mennyire örült az ajándéknak ... én meg az ő örömének . . Mi van vele? — Férjhez ment, gyereket szült, van szép lakásuk ... és hogy is mondjam . .. — Ismét meghívtad ... az egész családot... — nézett az asszony gyanakodva a férjére. — Meghívtad, meghívtad!... Olyan szépen kért... nem tudtam nemet mondani . .. — Hiszen a Tátrába készültünk —duzzogott kicsit az asszony s felszisszent, mert a lábasból kicsapódó zsír a keze- fejére fröccsent. — Majd elmegyünk szilveszterre... Hangulatosabb ott a szilveszter, mint a karácsony ... — Te, te, nagy gyerek — mosolyogta el magát az asszony —, mikor nő be már a fejed lágya? ... Soha ... Lesz még nekem annyi bajom veled, hogy az ég a megmondhatója! A férfi megkönnyebbülten felsóhajtott. Tudta, hogy most már minden rendben van. Az anyagiakra terelte a szót. hogy azzal is könnyítsen a helyzetén, arra azonban semmi szükség nem volt. — Hogyisne! — tiltakozott az asszony. — Hozzánk jönnek vendégségbe, s ők akarnak megvendégelni minket? ... Arról szó sem lehet! ... — Pedig mennyire vágyódtál utána! Sajnállak, Péter. A beszélgetés közben felesége többször is kijött a konyhából s a szemével kérdezte: ki az, mit akar, de a férfi elhe- segette a közelből, ne zavarja, majd elmond mindent. — Hallod, Péter? . .. Szívből sajnállak. — Ne sajnálj, jó!? — Megsértődtél? — Nem sértődtem meg, csak nem szeretem, ha sajnálnak. — Amilyen érzékeny vagy... mégiscsak megsértődtél. Bocsáss meg, Péter ... de tényleg bocsáss meg! — Rendben... el van boronálva a dolog ... — mondta a férfi és felnevetett. Erőltetetten. Keserűen. Tagadhatatlan: keserű ízek folydogáltak szét benne... Maga előtt látta a karcsú, hajlékony testű lányt, a szőke haját, ajkán a kis gödröcskét, a nevető szemét. Mert a szeme akkor is nevetett, amikor szomorú volt.. . Nem volt szép, mégis több volt a szépnél. Szeplősen is. Hogy miért? Rejtély. Megmagyarázhatatlan. — Mi lesz a meghívással? Elfeledkeztél róla? — Nem, dehogy. Ezennel meghívlak benneteket: téged, a férjed és a kis... — .. . Petit ... — Péter a neve? — Igen .... Péter ... Már jár és beszél... Ennivaló... Ne félj, nem forgatja fel a lakást, jól nevelt gyerek! — Felnevetett a maga jellegzetes nevetésével. Csilingelőn. Ficánkoló kiscsikó nyakában szól a csengettyű hasonlóan, vidámságot árasztva maga körül. — Várunk benneteket. Szeplős, gyertek! — Üdvözlöm a kedves feleséged . . és előre is köszönöm a szíves vendéglátást ... de valóban csak úgy megyünk el, ha nem leszünk a terhetekre. — Nem lesztek, Szeplős. — Hát akkor a mielőbbi viszontlátásra! ... Egyébként gratulálok az utolsó írásodhoz! Nagyon tetszett. Minden írá— T év elő kor n néd, c Sanya gény, tümrő — rJ Hosszí nem késtől nunk. korká’ ronty — / gon do zét: i nincs Kisc szobá és ráj rozott havaz ban 1 szál or nagy ugyan egy n Kis Szepl szer: élek Nincs öcsén hetetl js?vok ben k embei van 1 ha du kire 1 ha jó fejét . sát, c keszty gondt; adom ban! A [ is kéz Vág érteke be. Ú vét re Akk ke ha garett sző, 1 —wék t szipp — N nám, gém bért dóm val i: lyese olvas hét-n estre Lovicsek Béla: A asszony a konyhában foglalatos- J* "W kodott, a férfi meg a dolgozó- szobában az írógép fölött gondolkodott. Ki-kinézett az ablakon. Legalább most havazik, fehér lesz a karácsony, nem úgy, mint tavaly. így mégis más. Hangulatosabb. A hamutálca széléről a cigaretta füstje kékesen kígyózott a mennyezet felé. Egyetlen épkézláb gondolat nem jutott eszébe, amit leírhatna. Pedig feszeng benne valami napok, sőt hetek óta, amit okvetlenül meg akar írni, s most, hogy az írógéphez ült, képtelen akár csak egy betűt is leírni. Bosszúsan dünnyögött, nagyot szívott a cigarettából. — Nem megy, apu? — szólt be a konyhából a felesége kipirult arccal, enyhe, kárörvendő vonással a szája szegletében. — Ne kínlódj, menj, sétálj egyet ebéd előtt a hóhullásban. Jobb étvággyal ülsz asztalhoz. — Egyedül? — A kérdésben tétovázás lappangott, ugyanakkor azonban benne csengett a csábítás és a szándék is: valóban jót tenne egy kis séta a hófehér világban. A cigarettacsonkot elnyomta a hamutartó szélén. — Horváth lakás ... tessék ... halló ... Női hang kuncogott bele a kagylóba. Távolról. — Tessék, ki beszél, mit óhajt? — Júlia ... — Miféle Júlia?... Nem ismerek semmiféle Júliát... ne vicceljen, kérem, semmi kedvem hozzá... — Levágta a kagylót. — Ki volt az? — kérdezte a felesége. — Téves kapcsolás — dünnyögött a férfi. Végre megtalálta a kucsmáját. Fejébe vágta. Sálat tekert a nyaka köré. Lerúgta a papucsát, vastag talpú bakancsot húzott, aprókat szuszogva fűzte be, ami arra figyelmeztette, hogy többet kell mozognia, különben a formás kis pocakja nagyra duzzad. Túl korai volna még, hiszen alig töltötte be a negyvenedik életévét. i SZERETLEK BENNETEKET (Kurucz Sándor felvétele) A gyermekotthon folyosóján szokatlan dolog történt. Már ismerősen terjengett a krumplileves illata és az ügyeleteseket is beküldték az ebédlőbe, de senki sem sietett befelé. Minden gyerek az „Igazgató“ felírású üveges ajtó előtt, a folyosó másik végében tolongott, amely pedig általában néptelen volt. Szinte rátapadtak az üvegre, bár azon nem le hetett átlátni, de azért egyet-mást mégis ki lehe tett venni. A folyosón riadt és halk zúgás hallatszott. Az ebédlőben az ügyeletesek a bögrékkel csörögtek, majd kiosztották a kenyérdarabokat és a kis vajdarabkákat, s ők is rohanlak volna a folyosó másik végébe, amikor ott nagy élénkség támadt, valaki felkiáltott: — Alikot hívjátok! Az ötös csoportból. Tatjána mondta. Alikhoz jöttek. Az igazgatónőt. Tatjána Ivanovnát nevezték Tatjánának. Kezében a kanalakkal az ügyeletes kirohant az ebédlőből, és elordította magát: — Még lenn van a tónál! A tónál van! — Nem ott van — válaszoltak neki. — A laka- tosműhelyben. Én magam láttam — és egyikük máris vágtatott a kijárat felé. Az igazgatói szobában, a zöld papírral leterített asztal mellett kelten ültek: a rövid hajú, apró termetű igazgatónő — vállbán széles sevlot- férfizakójában olyan volt, mint egy kislány — meg egy fiatal tengerészkapitány. Egyébként csak a homlokába lógó makrancos haja miatt látszott fiatalnak. Üres jobb kabátujja a zsebébe volt gyűrve. A térdén tengerészsapkáját igazgatta: — Odesszából mentették ki — mondta halkan az asszony. — Negyvenháromban került hozzánk. Az első szállítmánnyal. Egyetlen irata nem volt. Egyetlenegy sem — mondta lassan, szinte énekelve. — Nem emlékezett sem a keresztnevére, sem a családnevére. Kicsi volt, és bizonyára többszörös sokk érte. Bombázások, evakuálás. Mi neveztük el Aliknak. Én adtam neki ezt a nevet s a családneve az enyém. Akkoriban sok munkatársam adta oda a nevét. így aztán csupa Raszt- vorov meg Glazkov nevű gyerek él itt — mosolyo- dott el kesernyésen. — Nos, ennyit a származásáról — az asszony egy tintatartót forgatott a kezében, jobb kezének az ujjal tintafoltosak lettek. Mindketten hallgattak, aztán az a pirulva, halkan megkérdezte: — tengeri flottánál szolgált? — Nem. Én az Északi-tenger A mentőflottánál. Amíg el nem sül minket. Miért? Talán délinek látsz Az asszony félrefordult: — Nem, csak az apám ott halt romban. Kint az ablak előtt egy topolya gadozott a szélben, s el-eltakart melléképületeket, a raktárakat. — Persze, nehéz a természete moly hangon az igazgatónő. — Zi tag, befelé forduló, de csodálat! igazságszerető. Jő fia lenne. Keze Látszott rajta, nagyon kedveli Ali — Persze, persze — bólogatott
