Új Szó, 1973. december (26. évfolyam, 286-310. szám)
1973-12-21 / 303. szám, péntek
Előtérben állnak a művelődéspolitikai követelmények Miroslav Válek elvtárs beszéde a szlovákiai művészeti szövetségek kommunista tagjainak 1973. december 19-i aktíváján Tisztelt Elvtársak! Azért jöttünk össze, hogy mi, a kultúr« és a művészet területén dolgozó kommunisták megvonjuk az elmúlt évben végzett munkánk mérlegét, hogy közösen tanácskozzunk, lelvonjuk a tanulságokat, és új kiindulópontokat keressünk. A két pártkongresszus közötti időszaknak körülbelül a középén jöttünk össze. Meg szoktuk, hogy a kommunista párt kongresszusai mérföldkövet jelentenek egész társadalmunk életében. Ilyen mérföldkő volt a CSKP XIV. kongresz- szusa is. Ez a kongresszus az egész társadalomban végbemenő konszolidációs folyamat tetőfokát jelentette, s ez vonatkozik a kultúra területére is. A mi szakaszunkon végzett munka sohasem választható el a munkások, a szövetkezeit! tagok, a haladó értelmiség, a termelés, a tudomány és az oktatás dolgozói millióinak erőfeszítéseitől. A XIV. kongresszus, amikor megállapította a gazdaság dinamikus fejlődésének teljes megújulását, ugyanakkor feljegyezte a kultúra új, szocialista ál orientációjának első sikereit is. A kongresszusi dokumentumok azonban ezzel egyidejűleg megállapították, hogy a kultúra szocialista jellegéneik maradéktalan felújítása érdekében még sok a teendő. Erőfeszítésünk eredményei ma még láthatóbbak. De ma is láthatunk még fehér foltokat, sőt fogyatékosságokat, s a nem következetes megoldások még szembeszökőbbek az elért eredményekkel összefüggésben. Nincs megfelelőbb alkalom arra, hogy a liberalizmus bármilyen formában beszivároghasson mint az, ha munkánk lankad, ha engedünk osztály-, párt- és szocialista alapelveinkből. Ezért, engedjék meg, hogy mai felszólalásomban ne csak a sikereket soroljam fel, hanem mindenekelőtt kérdéseket és problémákat vessek fel, megoldásokat keressek. Ogy véljük, hogy a CSKP XV. kongresszusa előtti szakaszban min- denekeflőtt arról kell beszélnünk, ami még ránk vár, amit a XIV. kongresszus programjából még nem teljesítettünk, vagy csak elégtelenül teljesítettünk, arról kell beszélnünk, hogyan kell fejleszteni eszmei nevelőmunkánkat, hogyan kell megszilárdítani elért sikereinket, hogyan kell fejleszteni a lenini alapelveket a művészetben és általában a kultúra tel rén, hogyan kell az egész művészet területén megmagyarázni és következetesen érvényesíteni a szocialista realizmus módszerét. Tudatosítanunk kell, hogy míg — főként a művészeti szövetségek vezető szerveiben, de ez általában a kultúrában — nemrég egyes hatalmi-politikai, szervezési-műszaki és gazdasági, káder- és törvényhozási jellegű intézkedések voltak szükségeseik, a következő időszakban, a legközelebbi években teljes mértékben győznie kell annak, amit eddig is hangsúlyoztunk. Túlsúlyba kell kerülnie az offenzív eszmei küzdelemnek. Szükséges, hogy kul- túrális politikánk fő módszerévé végérvényesen a politikai munka váljék. Természetesen az elért pozitív eredményekből indulunk ki. Habár ezeket az eredményeiket kommunista tárgyilagossággal és szerénységgel értelmezzük, nem hagyhatjuk őket figyelmen kívül, mert éppen ezeknek a pozitívumoknak az alapjára kell építenünk további munkásságunkat. Melyek ezek a pozitív eredmények? Mindenekelőtt biztosítani kellett az egységes kulturális politikát, annak egységes kiindulási alapját, céljait és gyakorlati megvalósítását. Hisz emlékezünk arra, hogy a kultúra területén még néhány évvel, ezelőtt intézményi-szervezési elaprózottság uralkodott. Emlékezünk arra, hogy ezt az elaprózottságot szándékosan és koncepciósán alakították ki. Emlékezünk arra, hogy pl. az alkotó szövetségek autonomitásának gondolatát propagálták és valósították meg a gyakorlatban, s jól tudjuk azt is, milyen célokat követtek ezzel, s milyen következményekkel járt ez. Bizonyára emlékszünk arra a tulajdonképpen nemrégi időszakra, amikor e törekvések következményeképpen a kiadói tevékenység területén teljes mértékben érvényesült a kínálat és a kereslet törvénye, a szabad piac elve, s amikor ennek következtében könyvkereskedéseink „könyvhulladékokkal“ teltek meg. Mindez csupán azért történi, hogy a kiadók nagyobb nyereséget érjenek el. A nyereség mint kötelező mutató a jövő évtől kezdve többé nem ér- vényelsül. Ez is a kultúra deko- mercionalizálásának egyik fontos megnyilvánulása. S mi a célja ennek? Röviden összefoglalva, mindenekelőtt a következő célokat követi: a kultúrára és a művészetre fordított anyagi eszközök az elkötelezett pártos alkotást támogassák, ne pedig a kispolgári ízléstelenséget, a ponyvairodaimat és akadályozzák meg az antiszocialista irányzatokat. A jelenlegi kulturális-politikai helyzelt, de ugyanakkor a jövő szükségletei is megkívánják, hogy a kulturális tevékenység valamennyi szakaszán nagyobb mértékben hangsúlyozzuk a minőségi szempontokat, vagyis mindenekelőtt ideológiai, művészi színvonalat, új formákat és új módszereket keressünk a kulturális-nevelői tevékenység terén, s a kultúra egész területét a szocialista állam kulturálisnevelő funkciójának rendszeres és céltudatos érvényesítésére irányítsuk. Célunk tehát a művelődés politikai kritériumok követke- zeltes előtérbe helyezése, ez alá kell rendelni az irányítás valamennyi eszközét és módszerét. Ebből az elvből kiindulva kell konkrétan megfogalmazni a kultúrpolitikai feladatokat és ezekkel összefüggésben kell meghatározni a gazdasági eszközöket. Ezen intézkedések érvényesítése során teljes mértékben tiszteletben kell tartani a gazdaságosságot és a társadalmi eszközök ésszerű felhasználását. Bár, mint mondottam, hatalmi szempontból győztünk, bár sikerült pozitív munkát kibontakoztatnunk, s bár a pozitív program meigvalósításának kezdetét sikeresnek minősíthetjük, ez nem jelenti még azt, hogy már ölbe tett kezekkel ülhetünk. Csak akkor beszélhetünk az irányítómunka jó színvonaláról majd, ha a kedvező légkör tartós hatást gyakorol, ha az egyes pozitív jelenségek rendszeressé válnak. Jó irányító struktúra csupán az, amely szüntelenül tökéletesedik és kiegészül, amely a szükségletekhez idomul, s amely alkotó tevékenységre ösztönöz. Emellett természetesen nem gondoljuk azt, hogy szervezési változtatásokkal és átszervezésekkel helyettesíthető a tényleges művelődéspolitikai és kulturális alkotó tevékenység. Másodsorban pozitívumaink között könyvelhetjük el az erőteljes minőségi fordulatot, amely művészetünk egész területén az értékelés kritériumaiban köveltkezett be. Megállapíthatjuk, hogy bár nem egyforma intenzitással érvényes a művészet valamennyi ágára, de a művészetbe újból visszatér a dolgozó ember, mint jelenünk főhőse. Emlékezünk rá, hogy nemrégen még milyen ízlést és milyen kritériumokat kényszerítettek ránk. A realizmus és az érthetőség elleni kampányokkal, az antidogmatizmus zászlaja alatt fokozatosan el akarták temetni, vagy háttérbe szorítani mindazokat az értékeket, amelyek művészetünk igazi lényegét alkották. Népünkre rá akarták kényszefríteni azt, ami idegen számára s a művészetet is el akarták téríteni korunk tényleges problémáitól, a szocializmustól, a forradalmi haladó távlatoktól. Ma megállapíthatjuk, hogy jelentős eltolódásra került sor az eszmei-esztétikai értékek hierarchiájában. A művészet, mint a társadalmi tudat egyik élő formája, újból a társadalom átalakítása folyamatának pótol hatatlan része lett és azzá válik. Már beszéltem arról, hogy a művészetbe újból visszatért a dolgozó ember. Ezt a tényt a bemutatott jelenlegi témájú színdarabok és néhány sikerült film példájával támaszthatjuk alá. Amint a gyakorlat bizo nyitja, az ilyen művészet saját magának tör utat. Hangsúlyozzuk és a jövőben is hangsúlyozni fogjuk a művészet pártosságának, népiességének és igazának bevált elveit. Természetesen nem arról van szó, hogy ezek az elvek csupán elméletileg diadalmaskodjanak, hanem főként arról, hogy érvényesüljenek az egész művészeti gyakorlatban. Arról van sző, hogy ezeket az elveket a szerzők érvényesítsék alkotómunkájukban, alkotásaikat még közelebb hozzák a dolgozó néphez, alkotásaik még aktívabban részt vegyenek a nemzet. az osztály, az egész nép szellemi életében. Ezzel kapcsolatban néhány szót szeretnék szólni a szocia lista realizmusról, mint alkotó módszerről, amely éppen az utóbbi években jelenleg tér vissza művészetünk életébe.1 Már nemegyszer megismételtük azt, hogy a szocialista realizmus nem az ötvenes évek deformált szüleménye, sem pedig szellemi jellegű importált árucikk, amint ezt eszmei ellenségeink igyekeztek állítani. A társadalom igaz, hű és dinamikus ábrázolásának e forradalmi módszere, amelyet oly hevesen magáénak vallott már a két háború közötti években Ji- lemnický, Frafío Král és más nagy alkotóink, folytatását jelenti mindannak a haladónak és értékesnek, amit az előző nemzedékek alkotói hazánkban és a külföldön ellértek. Az ötvenes évekre is elsősorban úgy tekintünk, mint kultúránk rohamos fejlődésének éveire, a kulturális forradalom fejlesztésében elért átütő eredmények időszakára, habár nem kendőzzük el kulturális történelmünk e történelmi időszakának a hibáit és tévedéseit sem. Valamennyi művészeti sző vétség kongresszusi határozataiban és programjaiban teljes mértékben magáénak vallotta a szocialista realizmus módszerét. Mindent meg kell tenni tehát annak érdekében, hogy elérjük teljes megújhodását és teljes győzelmét. Néha azonban, sajnos, kétféle irányzatnak vagyunk tanúi, habár egyikük sem nyilvánul meg erőteljesen. Az egyik helytelen irányzat abban rejlik, hogy a szocialista realizmus címkéjével akarnak leplezni olyan műveket is, amelyek távolról sem szocialista jelleigűek. Igaz, hogy a szocialista realizmus módszere lehetőséget nyújt a sokrétű kifejezésre, a stílusok és a formák sokrétűségére. Ez azonban nem jelenti azt, hogy olyan műveket, amelyek bölcsőjénél mindenféle más, csak nem szocialista világnézet állt, szocialistává lehet tenni politikai elnevezéssel, forradalmi jelkép hozzárajzolásával stb. A szocialista realizmus se nem kulissza, se nem kampány, setm pedig a kulturális politika sze szélye, hanem a szocialista művészet nélkülözhetetlen szükségessége. A másik irányzat abban rejlik, hogy egyes alkotók, vagy kritikusok arról igyekeznek meggyőzni bennünket, hogy a szocialista realizmus egyetlen stílus, egyetlen nézőpont tör- vényesítését jelenti. Sem a múltban, sem a jövőben nem akarunk átlagos művészetet. Azok a szerzők, akik a szocialista realizmus örve alatt a művészetet csupán politikai frázisra korlátozzák, azok a szocialista realizmust nem fejlesztik tovább, hanem szegényebbé teszik, sőt, szélsőséges esetekben megfosztják hitelétől. Ezt nem azért mondom, hogy bárkit is ijesztgessek. Inkább azért teszem szóvá, hogy tudatosítsuk, mennyire bonyolult a szocialista realizmus alkotó módszerének a kérdése, és mennyire fontos, hogy azt helyesen értelmezzük és interpre táljuk. A szocialista realizmus hívének lenni ezért nem lehet taktikai megfontolás, hanem kell, hogy a szocialista művészi alkotó, a szocialista állampolgár büszkeségének ügye ler gyen. Ebben az értelemben a szocialista realizmus kérdése a művész számára nemcsak az esztétikai kiindulópont, hanem az etikai állásfoglalás kérdése is. Vannak gondolatok, amelyeket szüntelenül ismételni kell. Egyik közülük az a tény, hogy a művészet kifejezés nem felel meg a kultúra kifejezés tartalmának. A művészet a kultúrának csupán egyik, bár igen fontos része. Egy másik igazság, amiről nem szabad megfeledkeznünk, az a tény, hogy a kulturális értékek élvezője a sző bizonyos értelmében az értékek alkotója is. Ebben az értelemben egyáltalán nem elhanyagolható siker az a tény, hogy dolgozóink széles rétegé nek a bizalma fokozatosan fel- újult és szüntelenül felújul a művészi front iránt, a művészet és alkotói iránt. A szlovák kultúra fejlődésének egyes pozitívumairól beszéltem. Felsorolhatnék számos további pozitívumot is. Hisz már az 1969-es év óta eltelt rövid gyakorlat is meggyőz bennünket arról, hogy a kultúrában és a művészetben egészen jól megvagyunk a 68-as év különféle elméletei és ezen elméletek reprezentánsai nélkül is. A művészet fejlődik és jó eredményeket ér el annak ellenére, hogy még mindig a bonyolult ideológiai harc feltételei között megy végbe, olyan feltételek között, amikor még' számolni kell a politikai és a hatalmi szempontból vereséget szenvedett, de reményeit fel nem adó jobboldallal. Ogy vélem, nem kell lepleznünk azt a tényt, hogy a kultúra terén a jobboldali opportunizmus és revizionizmus képviselői nem szüntették be* tevékenységüket, új koncepciókat alakítanak ki, terveket szőnek és azok megvalósítására törekednek. Ezt természetesen a jelenlegi helyzetüknek megfelelő módszerekkel végzik. Téziseket például u kultúra egyes képviselőinek, különböző kulturális intézmények vezető dolgozóinak szavaival hirdetik, akik e téziseket magukévá tették és azokat helyesnek tartják, vagy akik időhiány folytán, vagy feltűnési viszketegségből olyan specialistáktól kölcsönöznek észt, ükik — mint gondolják — csupán ideiglenesen vannak „üzemen kívül“, de akik éppen ezért elég idővel rendelkeznek ahhoz, hogy „agytrösztöt“ alakítsanak. A jobboldal más módszerekkel is frontáttörést kísérel meg. Egyik ismert módszerük a „megindult vonat“ módszere. Ebben az esetben a kulturális jobboldal képviselői vehemensen hirdetik a művelődéspolitika támogatását abban a téves reményben, hogy a gondolatokat nem lehet oly gyorsan differenciálni és azonosítani, s hogy a kulturális politika számára fontosabb maga a támogatás, mint az, hogy e támogatás miből áll és kik a támogatók. Kétségtelen, hogy végeredményben a „megindult vonaton“ nem utazhatnak, hanem a kerekek alá kerülnek. Talán felesleges volna a jobboldal politikai spekulációinak számos további módszerét is felsorolni. Elegendő megjegyezni azt, hogy ide tartozik minden, a torzításoktól és pletykáktól kezdve egészen a politikai provokációkig, amelyek az utóbbi időben, sajnos, főként ott fordulnak elő, ahol a jobboldal képviselői a nagyvonalúságot összetévesztik a gyengeséggel, a türelmességet pedig a határozatlansággal. A jobboldal nagy reményeket fűzött a jelenlegi nemzetközi fejlődéshez is. Szeretném megjegyezni, hogy politikai elkép zeléseik e téren abszurdak voltak, s amint maga a nemzetközi fejlődés bizonyítja, a realitás minimumát is nélkülözték. Hogy ebből az alkalomból még egyszer visszatérünk a CSKP XIV. kongresszusának következtetéseire és a Tanulságokra, ezt főleg azért tesz- szűk, hogy emlékeztessünk rá: művelődéspolitikai irányvonalunk se nem ideiglenes, so nem előzetes, hanem azt következetesen és szükség esetén keményen is valóra váltjuk. Nem akarom megismételni, de ebből az alkalomból kénytelen vagyok emlékeztetni arra az ismert tényre, hogy a művészeti kritika és tudomány még mindig nem járul hozzá megfelelő mértékben a művészet: fejlődéséhez, kultúránk egészséges fejlődéséhez. Ahhoz, hogy ez valóban bekövetkezzék, szükséges ezen a területen is marxista szempontból átértékelni az előző szakaszokat, hogy tisztázzák a szempontokat, hogy rendet teremtsenek na csak a fiókokban és a tankönyvekben, hanem a fejekben is, hogy mint mondani szokás, tiszta lappal kezdjünk. Ezt a helyzetet természetesen nem lehet általánosnak tekinteni. Istennek hála ezért, ami van, mondaná az idealista, de nem vagyunk idealisták, s ezért kulturális életünk e területétől joggal várunk el egyre haté* konyább segítséget. Nemcsak szívünk örvend eztetésére, hanem azért is, hogy megmondjuk az igazat a dolgokról. Emlékeztetni kell arra, hogy a művelődéspolitika, amelyet ma megvalósítunk, nem elméleti attrakció, sem pedig a napi szükségletre kigondolt séma, és hogy nem kezdtük a semmiből. Habár a destrukció kultúránkban jelentős volt, és a szocialista jellegének eltörlésé* re irányuló kísérletek következtében hosszan tartó „zavarok“ keletkeztek, legalábbis a kultúra képviselőinek a fejében* akik nem szívesen foglalkoznak a múlttal, hangsúlyozni kell azt, hogy a jelenlegi kulturális politikának és gyakorlatnak sokéves, jó múltja van. Emlékeznünk kell arra, hogy a művelődéspolitikának azokra a vonásaira építünk, amelyeket már a húszas években olyan személyiségek harcoltak ki* mint Wolker, Nejedlý, Fucík* Novomeský, Jilemnický, UrX; Václavek, Fraňo Kráľ és mások. A proletár kultúrának haladó irányvonalát folytatjuk, amelyet a cseh és a szlovák kultúra ezen és más haladó képviselői harcoltak ki, a művelődéspolitikának azokat a céljait váltjuk valóra, amelyek mindig részét alkották Csehszlovákia Kommunista Pártja programjainak. Magunkénak valljuk e kontinuitást, a nagy hagyományokat, amelyeket a kommunista alkotók és a csehszlovák kultúra más képviselői hagytak ránk örökül. Magunkénak valljuk a szovjet kultúra nagy hagyományait, amely a néppel egybefonódott művészet igazi gazdagságának példaképe számunkra, magunkénak valljuk a világ haladó művészetét, amelyben egyre nagyobb mértékben és egyre erőteljesebben hallható a forradalom hangja. A régi világ távozik, de nem önként, és kétségbeesetten védelmezi a távozó osztály urainak filozófiáját. Csupán az új és a régi küzdelmének folyamatában születhet meg olyan kultúra, olyan művészet, amely méltó tanúja lesz a világ forradalmi átalakulásának. Amikor a 68-as év manipulátorai bennünket más, lényegében polgári típusú kultúra felé orientáltak, amikor ezt a kultúrát példaképül állították elénk, éppen akkor fenyegetett bennünket az a veszély, hogy elveszítjük a folyamatosságot Csehszlovákiában a proletár kultúra haladó irányvonalával, éppen akkor fordult a történelem menete ellen, munkásosztályunk forradalmi küzdelmének értelme ellen, mindannak értelme ellen, ami nálunk a kultúra és a művészet terén történt. Válek elvtárs beszéde befejező részében a művészeti szövetségek helyzetével foglalkozott. Röviden elemezte továbbá a jelenlegi nemzetközi kérdéseket, a világban végbemenő jelenlegi fejlődést. 1973. XII. 21. 4
