Új Szó, 1973. november (26. évfolyam, 260-285. szám)

1973-11-04 / 44. szám, Vasárnapi Új Szó

Réti Ervin ausztráliai r i p o r t j a felébrednek az aussiek — az ausztrá­lok ebben a rövidített formában bej szélnek magukról —, Whitlam már csinált valamit. Néhány hónap alatt valóban sok fontos, reális külpolitikai lépés történt és száztizennyolc belpo­litikai jellegű törvényjavaslatot ter­jesztettek a parlament elé. A canber- rai törvényhozásban viszont lelassul az ütem, mivel a munkáspártnak csak az alsóházban van többsége, a felsőházban patt-helyzet alakult ki. Gondot okozhat az is, hogy a hat szö­vetségi állam közül csupán háromban van munkáspárti többség, márpedig az ausztrál alkotmány nagy, sőt né­ha túlzott jogokat biztosít az egyes államoknak a szövetségi intézmények rovására. A teljes igazsághoz tartozik, hogy ebben a gyors tempóban elsősorban a múlt mulasztásainak és kihagyott lehetőségeinek pótlása mutatkozik meg. Az erősen konzervatív liberális kormányzatok alatt, Ausztrália csak­nem negyed századon át a hideghá­ború politikáját folytatta, az Egye­sült Államok egyik leghívebb szövet­ségeseként alaposan belebonyolódott az ázsiai katonai paktumok és a viet­nami háború szövevényébe. Canber­ra most változtatott ezen az irányza­ton — természetesen közben alaposan megváltozott a világhelyzet is —, Ausztrália belső életében pedig na­gyobb hangsúlyt kapnak a régóta szükséges reformok. A külföldi tőke korlátozása, az állami oktatás segíté­se, az egységes társadalombiztosítás bevezetése, a Nagy-Britanniához fűző­dő viszony állnak majd a várhatóan heves viták és csaták homlokterében. Érdemes lesz tehát odafigyelni a „vi­lág végére“. Vita a kengurukról S vannak természetesen sajátos ausztráliai viták is, például a ken­gurukról, s a Whitlam-kabinet újon­nan alakított környezetvédelmi mi­nisztériumában sok fejtörést okoz egy ésszerű megoldás keresése. A kengu­ruellenes tábor az állattenyésztő far­merek közül kerül ki, akik marhagu­lyáik és juhnyájaik jövőjét féltik. Azt panaszolják, hogy a kenguruk alapo­san rájárriak a nagy költséggel és fáradsággal bevezetett itatókra és számuk az elmúlt években megtízsze­reződött. Egyrészt ellegelik a jószág elől az amúgyis gyér takarmányt, másrészt vannak kengurufajták, ame­lyeknek vonulása nyomán a szarvas- marhák és birkák otthagyják a mara­dék füvet is, egy sajátos váladék él­vezhetetlenné teszi azt számukra. A természetvédők azzal érvelnek, hogy pusztulás fenyegeti az ötödik kontinens jellegzetes állatvilágát. A kengurutörzs negyvennyolc változa­tából három már teljesen kihalt s a többieket is végveszély fenyegeti. A derék erszényeseket túlságosan is könnyű vadászni, a terepjáró gépko­csik reflektorcsóvájában úgy dermed­nek meg, mint a nyulak a mi ország­úíjainkon. Hivatalos adatok szerint tíz esztendő alatt egymillió hétszázöt­venezer kengurut lőttek ki, s ez a nagy szám már nemcsak a biológiai egyensúly helyreállítását szolgálta, hanem üzleti vállalkozásként is be­vált. Sokat idézik a jámbor, álomszu­szék koala mackók példáját: ma már csupán rezervátumokban bukkanha­tunk rájuk, mert természetes, teddy- bear bundájukért kiirtották őket. Az új munkáspárti kormány végül is komp­romisszumos döntést hozott. A ken­guru vadászatát továbbra is engedé­lyezte, de a zsákmány tömeges ex­portjára többé nincs lehetőség. Ogy tapasztaltam, hogy ez az in­tézkedés elégedettséget váltott ki, mi­vel a legtöbb ausztrál különös szen- t im ént al izmussal tekint a kengurukra. Legendák járnak egy Lassie nevű ál­latról, amely tizennyolc éve minden­nap megjelenik ugyanannál a háznál kedvenc kekszcsemegéjét kérve. A máig sem tisztázott, rejtélyes körül­mények között vízbe fűlt Holt minisz­terelnöknek volt egy idomított ken­guruja, amely a kormányfő vidéki ott­honában az ajtónál várta a postást, nyugodtan eltűrte, hogy erszényébe tegyék a leveleket, azután a rako­mánnyal beugrándozott a házba. Csúcsforgalom az őserdőben Canberra egyik oldalán szinte még szűz őserdő terül el, csak az autópá­lya vágja ketté. Délután háromnegyed­öt óra után, amikor az összes hivata­lokban nem lépcsőzetesen, hanem egyszerre leteszik a tollat, bizony Griffin széles útjain is csúcsforgalom van. Pontosabban mondva a sztráda egyik oldalán, hiszen mindenki kife­lé igyekszik... De hát ez is canberrai sajátosság: egy főváros, ahol őserdei torlódást is lehet látni... A usztrália városlakó ország. A kontinelns mindössze tizenhá­rom milliós lakosságának csaknem kétharmada öt nagyvárosban él: Sydney-ben, Melbourne-ben, Adelaide- ban. Brisbane-ben és Petrh-ben. Ter­mészetesen ahány ház, annyi szokás, amit az Ausztráliában leggyakrabban hallott vicc — európai fogalmak sze­rint inkább anekdotát mondanék — is példáz. A kérdés, melyik városban hogyan köszöntik az idegent? Syd- ney-ben megtudakolják, mennyi a bankbetétje; Melbourne-ben arra kí­váncsiak, honnan származik; Adelai- de-ban afelől érdeklődnek, melyik templomot látogatja — míg a kedé­lyes féltrőpusi Brisbane ben egysze­rűen karon ragadják: „Gyere pajtás, igyunk meg egy korsó sört!“ A villongás különösen a Sydney és Melbourne között kibékíthetetlen. Megint a tréfa szerint, egy sydneyi anyát megkérdeznek, hány gyermeke van? Három — hangzik a felelet —, két élő és egy melbourne-i... A cél­zás arra vonatkozik, hogy Melbourne- ben sokkal szigorúbbak a záróra-ren­delkezések, jóformán nincs éjszakai éleit és a klubokból kitiltották a Syd ney-ben lépten-nyomon fellelhető „félkarú banditákat“, a töménytelen aprópénzt elnyelő pókermasinákat. A versengés tulajdonképpen a két sző vetségi állam között is folyik, hi­szen Sydney és Melbourne egyúttal főváros, egy-egy tartományi kormány székhelye. Futball — ausztráliai szabályokkal Melbourne sportéletének elsőbbsé­gével szokott visszavágni. Itt rendez­ték meg 1956 telén a nyári olimpiai játékokat: nem elírás történt, hanem a déli féltekén másként váltakoznak az évszakok. A legnépszerűbb sport az „ausztráliai szabályok szelrint játszott futball“, ami sokkal jobban hasonlít a rögbihez, mint a nálunk ismert lab­darúgáshoz. Még népszerűbb a lóver seny, novemberben, a híres Melbour­ne-i Kupa megrendezésének idején munkaszüneti nap van a városban. Sydney úszósportjára büszke, a város fekvése következtében sok tíz- kilométer hosszúságban húzódnak a fürdőzésre, úszásra, csónakázásra, vi toriázásra és hullámlovaglásra alkal­mas tengerszakaszok. Ki gondolná a vasárnaponként sok százezer stran­doló láttán, hogy a század elején — napkelte és napnyugta között — még mindennemű tengeri fürdés tör­vényileg tiltva volt. Sydnely tulajdonképpen nem is egységes város, hanem az irodaépüle­teket, áruházakat, műemlékeket és mozikat magába foglaló City körül há- romszázhetvenkilenc előváros helyez­kedik el. A nagy távolságok s a tö­megközlekedési eszközök hiánya miatt a gépkocsi nem luxus, hanem nélkülözhetetlen tartozéka a min­dennapi életnek. Ha több lakásos há­zat terveznek valahol, minden lakás­hoz külön parkolóhelyet s minden emelethelZ legalább két vendégparko­lóhelyet kell biztosítani. Az utcákat azonban kinőtte a szün­telenül hömpölygő gépkocsifolyam — javarészt amerikai licenc alapján gyártott ausztrál gépkocsik futnak —, pedig a melbourne-i főútvonalakat azért szabták olyan szélesre a múlt században, hogy egy hatökrös szekér egyből megfordulhasson. A gépkocsi- vezetők egymással szemben nem­igen udvariasak, s túlságosan bíz­nak lóerőikben és erőfékjeikben, ami magasra növeli a baleseti statiszti­kákat. Viszont a zebra szent és sért­hetetlen, az országutak lelgveszedel- mesebb előzői és gyorshajtói minden esetben megadják a gyalogosoknak járó előnyt. Hosszú éveken át olyan drákói módon büntették meg a zeb­rán szabálytalankodókat, hogy vé­rükké vált az elővigyázat. Opera az óceán felett A gépkocsik jelentették az utolsó akadályt Sydney új, valóban csodá­latos öperaházának megnyitása előtt. A Bennelong Point félszigetének csücs­kén, az óceánnak bőszülő vitorlák for­máját öltő épületcsoda hétéves késés­sel, hússzoros költségtúllépéssel vég­re! elkészült. Csakhogy a parkoló­helyekről elfeledkeztek s a városi tanács végső tanácstalanságában a szomszédos botanikus kertet kívánta erre a célra felhasználni. Az építő­munkások szakszervezete azonban sztrájkot hirdetett, mert ki kellett volna vágni a város három legöre­gebb faóriását. A fák állva fognak majd meghalni, a kocsik a városban parkolhatnak, s különbuszok szállít­ják mnjd őket az opera épületéhez. Vagy megtehetik azt is, hogy szár­nyashajóval kötnek ki a korszerű zenekombinát vízbe nyúló lépcsőinél. A két veszelkedö közül a harmadik szokott jókedvre derülni, így történt ez Sydney és Melbourne esetében is. Mivel mindkét város polgárai tilta­koztak az ellen, hogy a másik tele­pülés legyen az ország székhelye, új fővárost építettek. Ha Canberrában összejönnek a legöregebb kormány- tisztviselők s az állomáshelyükön leg­régebben szolgáló diplomaták, előbb- utóbb okvetlenül a hőskorra terelő­dik a szó. Nem is olyan távol a múlt­ban nyaranta cséplőgép zúgott a hi­vatali épüleltek között elterülő szán­tókon s az egyik ázsiai ország nagy­követe nyúlra vadászott rezidenciájá­nak ablakából. Canberra különös története Az alapításról csak annyit, hogy hosszas vita után végül is a század elején kiküldtek egy kormánybizott­minden egyes lakosra. Nem is értet­ték meg, s a gazdasági visszaesés éveinelk kényszerű takarékosságában egyre „szűkítették“ az utakat. Grif­fin megsértődött, lemondott főépíté­szi hivataláról, s pályadíjának össze­gét arra használta fel, hogy a maga költségére kialakította sugárútjait. 1927-ben Canberra lakossága jóval a tízezer alatt mozgott, s amikor eb­ben az esztendőben felépült a Par­lament épülete, oda költözött a tör­vényhozás — a képviselők, miniszte­rek alig várták a szüneteket, hogy menekülhessenek Canberrából. Átte­lepítették a központi bankot és a pénzverdét is, igaz, a második vi­lágháború közelefcltével az aranytar­talékokat az ország belsejében fekvő Broken Hillben helyezték biztonság­ba. Az akciót olyan tökéletesen szer­vezték meg, hogy a beavatottak egész szűk körén kívül semmi sem szivár­gott ki: a nemesfémrudakat éveken át a bányászváros börtönében őrizték! Az utolsó tíz-tizenöt évben roha­mos fejlődésnek indult a főváros, ma 140 ezer lakosa van, évszázadunk végére 350—400 ezerre emelkedik majd A déli félteke építészeti csudájának nevezett új sydneyi Operaház, amelynek kagylóhéj tetőszerkezete valóban a duzzadó vitorlák képzetét keltheti. (A szerző felvétele) Ságot, amely éveken át tartó tárgya­lás után egyezségre jutott. Új fővá­rost építenek, amely Űj-Dél-Wales te­rületén lesz ugyan, de közigazgatási­lag önállóan, s nem lehet közelebb 100 mérföldnyire, vagyis 160 kilomé­ternyire Sydneyhez. Gyakorlatilag va­lahol a félúton lesz a két versein gő metropolis között. Hátra volt még a kijelölés nehéz feladata, ami rö­videsen botrányba fúlt különböző pénzügyi panamák miatt. A fővá­roskeresés hírére magasba emelked tek az addig elhagyatott, lakatlan vi­dékek telekárai, vesztegetések és spekulációs üzletek követték egy­mást. A választás, hosszas vita után, egy kellemes éghajlatú, hegyek karéjá­ban fekvő, vízben viszonylag gazdag síkságra esett, ahol már a bennszü­lött őslakók is szívelsen táboroztak. Kiírták a tervpályázatokat és az első világháború idején elfogadták az amerikai Griffin, korát messze meg­előző elképzeléseit. Akkor még nem volt parkolási gond, közlekedési du­gó, de Griffin kitűnően szervezett, széles útvonalakról álmodott; nem vitai koztak környezetszennyeződés­ről, de az építész száz fát tervezett népessége. Kormányhivataloknak még mindig szűkében van: a betvándor- lásügyi minisztérium egy ideiglenes barakkokban dolgozik. A környezetvé­delmi egy üzletház bérelt emeletén. A korszerű Canberrában is fellel­hető betonba öntött anakronizmus: a parlamentet atombiztosnak mondott óvóhelyrendszer köti össze a hadügy- és külügyminisztériummal. A mene­déket, amely a szakértők szerint egyáltalán nem véd a jelenlegi nuk­leáris fegyvereikkel szemben, a koreai háború idején építették, amikor Ausztrália konzervatív-liberális kor­mányai elkötelezték magukat az amerikai hidegháborús irányvonal tá­mogatására. Az új szelek csak de­cember óta fújnak Canberrában, ami­óta a Whitlam vezette munkáspárti kabinet elhatározta, hogy politikájá­ban figyelembe veszi és érvényesíti a világban és otthon bekövetkezett változásokat. A Gougli Whitlam vezette Munkás­párt nemcsak választási jelszóként hangoztatta, hogy eljött a változás ideje, hanem sok mindenen valóban vál­toztatott is. Gyakran hallottam a tré­fásnak szánt, de komolynak gondolt megjegyzést, hogy mire reggelente

Next

/
Thumbnails
Contents