Új Szó, 1973. november (26. évfolyam, 260-285. szám)
1973-11-04 / 44. szám, Vasárnapi Új Szó
K issé korai lenne még határozott választ adni a kérdésre, vajon ki lesz Kolumbia új elnöke, hiszen elnökválasztásra csak a jövő év áprilisában kerül sor. A választási harc azonban már megindult az ország két hagyományos pártja, a liberálisok és a konzervatívok „godok“ (gótok) között. E két párt versengése, jobban mondva viszálya az ország egész történetére rányomja bélyegét, s bár ismeretes, hogy Dél-Amerika országaiban szinte napirenden vannak az államcsínyek, forradalmak és polgárháborúk, azonban egyetlenegy latin- amerikai köztársaságban sem zajlottak le olyan véres polgárháborúk, mint éppen Kolumbiában. A klerikális konzervatívok „az ezer napos háborúban“ [1899—1902) véres harcokban legyőzték az anti- klerikális liberálisokat; e polgárháborúnak 100 000 halálos áldozata volt és annyira legyengítette az országot, hogy 1903-ban az USA nyomására a Panama-tartomány kivált az állam kötelékéből és „önállóságot“ nyert. 1948-tól 1958-ig újra polgárháborús zavargások dúltak Kolumbiában. Polgársága még ma is borzongva emlékszik a „violencia“, azaz az erőszak korszakára, mely folyamán mintegy negyedmillió ember vesztette életét. Rojas Pinilla diktátor sem volt képes a vérengzések beszüntetésére. Bukása után végre 1957-ben a két nagy párt összefogott, hogy meghozzák a békét a sokat szenvedett országnak. Oj alkotmánytörvényt hoztak és azóta négyévenként felváltva foglalnak hellyet az elnöki székben a két párt jelöltjei és az államvezetés többi funkcióit is megosztották egymás között. Ez a rendszer — ha figyelmen kívül hagyjuk a Dél-Amerikában uralkodó szociális viszonyokat — úgy- ahogy be is vált. A két vezető párt, melynek vörös (liberális) és. kék (konzervatív) lobogói alatt annyi vér folyt, mintha bizonyos politikai érettségre tett volna szert, az ország népének békésebb viszonyokat tudott biztosítani. De ez a politikai rendszer most a végére jár. Már ma kemény választási harc folyik a két párt között az elnöki székért, habár a kormányt az elkövetkező négy évre még közösen alakítják. Akadtak ugyan kísérletek és javaslatok eflég szép számban az eddigi rendszer folytatása érdekében, eleinte — csodák-csodája — a konzervatívok részéről, de a liberálisok nemet mondtak. Azután Lieras Restre- po egykori liberális párti elnök mégis helyesnek vélte az eddigi rendszer fenntartását, de olyan konok ellenállásra talált saját párthívei között, hogy el is vesztette vezető szerepét a pártban. Mindkét oldalon túl sokan vannak azok, akik hegyesebbnek látják, hogy az ország népe új utat találjon a „nyílt demokrácia“ felé, hogy lehetőség nyíljon a két irányzat közti végleges választásra. Alfonzo Lopez-Michelsent, a liberálisok elnökjelöltjét nagyon művelt embernek tartják, aki azonban nem rendelkezik azzal a népszerűséggel, mint a patriarchálisan rokonszenves megjelenésű Lieras tfestrepo. Lopez mégis kétszer annyi szavazatot kapott a jelöltválasztáson, mint Lieras Restrepo, a volt elnök, Lopez-Michel- sen szerint Kolumbia népének „balra“ kell tartania. Nem igyekszik azonban ezt az „iránymegjelölést“ részletesebben megmagyarázni. Alvaro Gomez Hurtado-t, Lopez ellenfelét őskonzervatívnak ismerik, aki tipikus képviselője a „gótoknak“. Nem régen érkezett vissza külföldi utazásáról; állítólag több ország szociális törvénykezését tanulmányozta. A választási harc egyik „legrázósabb“ problémaköre egy új válási törvény, melyért Lopezék szállnak síkra, Gomezék viszont keményen ellenzik. Az elnökválasztás kimenetelét több tényező befolyásolja. Mindenekelőtt nagyon sok függ attól, vajon melyik pártnak sikerül majd felrázni a néptömegeket politikai letargiájukból. A lakosság nagy része — mint Dél-Ame rika legtöbb államában — már nem hisz a hagyományos pártok programjában, s így nem is csodálkozunk, hogy az eddigi elnökválasztásokon a szavazóknak átlag 60 %-a nem adta le szavazatát. Másodszor: mennyire lesznek képesek a pártok szakítani a politikai tradíciókkal? Már ma is érezhető, hogy pl. akadnak liberálisok, akik a konzervatív Gomezért ldlkesednek, pedig ő mindenekelőtt a nagy vállalkozók rokonszenvének örvend, akiket természetesen nyugtalanítja Lopez „balra tarts!“ jelszava.- És végül: milyen szerepet vállal majd Rojas Pinilla egykori diktátor? Jelöltségét Mária lányára ruházta át, a Peron-házaspár példája szerint. Sokan aggódnak, hogy Rojas az utolsó pillanatban választói tömegét majd a két nagy párt egyikének, bizonyára a hozzá közelebb álló konzervatívoknak ajánlja fel. Választási harcok KOLUMBIÁBAN N éhai Viktória angol királynő nem szívesen utazott hajón, rendszerint rosszul lett a tengeren. Nagy lelkesedéssel fogadta tehát férjétől, Albert hercegtől a hírt, hogy egy Aime Thomé de Gamond nevű francia mérnök nagy technikai felszereléssel alagutat szándékszik fúrni a La Manche csatorna alatt Anglia és Franciaország között: „Mond meg neki, hogy áldásom kíséri a tervét és számíthat minden angol lady hálájára, ha tervét sikerül megvalósítania.“ Most, 115 évvel e királyi szavak után a tengeri betegségre hajlamos utasoknak már nem szükséges csak álmodozniuk az alagútról. Az építkezéshez — komoly szakvélemények szerint — még ebben az évben hozzáfoghatnak. Ez csak attól függ, hogy a nyár folyamán befejeződő tervezési munkálatok után a londoni és a párizsi kormány jóváhagyja-e a terveket. A új alagútnak a tervek szerint 1980-ig — egyelőre csak vasutak részére — el kell készülnie. A két 55 km hosszú csőszerű alagúton át a Fol- kesstonhoz közeli Cheritonból (Anglia) Sangatte-ig (Calais szomszédságában) a brit vasúttársaság számításai alapján az első évben legalább 7 millió személynek kell közlekednie, Az angol partvidéken, különösen Folkestone kikötővárosban az alagút építésének nagy az ellenzéke, any- nyira, hogy szövetségbe is tömörültek. Beadványuk szerint évi 400 millió fontra becsülik a nemzetgazdasági Alagút a csatorna alatt 1995-ig pedig 15 milliónak, hogy az alagút építése kifizetődjön. A technikai előkészületekkel párhuzamosan jelenleg 18 európai állam közlekedésügyi minisztériumában kalkulálják, mennyire befolyásolja majd az alagút az európai • vasúthálózatok megterhelését. Londonban a tervezési bizottság kemény vitákat folytat a brit vasúttársasággal, vajon hová építsék a csatornaforgalomhoz szükséges új állomást. veszteséget a hajóforgalmat eddig lebonyolító vállalatok és repülőjáratok várható bevételcsökkenése következtében. Ez az ellenszetuv a csatorna iránt egyébként épp olyan régi, mint maga a tervezet. így pl. már 1858-ban lord Palmerston akkori miniszterelnök csatorna nélkül is túl rövidnek érezte a távolságot Franciaország és Anglia között. Utódja Gladstone szerint pedig: „a sors bölcs előrelátásának köszönhetjük, hogy tenger választja el a kontinenst szeretett hazánktól“. És „.. .egy csatorna építése csak arra ösztökélne gátlástalan idegeneket, hogy háborút indítsanak ellenünk“ — dörögte Sir Garnek W<ol- seley generális. Azonban a „splendid isolation“ híveinek minden vészjóslata ellenére a South Railway Company, azaz a délkeleti vasúttársaság már mintegy 100 évvel ezelőtt hozzáfogott a csatorna fúrásához, aknájuk már több mint másfél mérföldes hosszúságot ért el, amikor 1890-ben e társaság a parlament ellenállása miatt kénytelen volt az építést beszüntetni. Nagy-Britannia alsóháza 1882 és 1950 között 35 ülésen foglalkozott az alagútterve- zettel — pozitív eredmény nélkül. Egy londoni tőkecsoport azonban sohasem adta fel a harcot. A Channel Tunel Investment R. T., amely 1881-ben alakult és eddig még sohasem fizetett osztalékot, jelenleg 25 százalékkal részesedik majd az új építkezési koncernben és a részvényesek végre nyereségekre is számíthatnak. A Mártírok Hegye. Magyarázatot erről az elnevezésről a legenda nyújt. A harmadik században a pápa az akkori Lwtetiába, azaz Párizsba menesztette Dénest, a szentet, hogy ott az evangéliumot hirdesse a gal- loknak. Útjára Rusticus és Eleutherius kísérték el. Sikerük állítólag olyan átütő volt, hogy a római prefektus mártíriumra adott nekik alkalmat: mindhármukat lefejezte. Dénes, azaz St. Denis hóna alatt a fejével vándorútra kelt, amíg azután végül a szentéletű Katulla meg nem könyörült rajta és eltemette fejével együtt. Ennyi a legenda. Montmartre mészköves talajon magasan Párizs fölött épült, ahol bor is termett. Szélmalmai évszázadokon át táplálták liszttel a francia fővárost és további hosszú századok múltán művészek ezrei találtak ott vidéki paradicsomra a fény városának tőszomszédságában. Akadnak nevek, amelyek mint az aranykulcsok nyitják a titkok ajtait. Ilyen név Montmartre is. Régen feledésbe mentek már az ottani bcne- dekrendi apácák, akik valaha kicsapongó életkedvükről voltak ismertek, amíg Sales-i Franciska és Vincent de Paul befolyása nyomán a másik végletbe estek és nagyon szentéletűek lettek; és arról sem tudunk semmi biztosat, vajon Francois Villon a költő Montmartre macskaköves utcáin köptatta-e saruit bortól mámorosán. Az azonban bizonyos, hogy 1366-ban épült itt az első szélmalom és hogy a nagy forradalom idején erről a helyről ágyúk fenyegették Párizst; később 1815-ben pedig az orosz cár katonái nyomták el o montmartrei polgárok felkelését. elbűvöl mindenkit, aki Párizst szereti. Talán éppen ezek az atmoszférikus szenzációk csábították ide a művészeket, hogy a Montmartre-on verjenek szegény és mégis királyi tanyákat. Ezzel a hellyel is tiltakozásuknak adtak kifejezést a Vilié lu MONTMARTRE A falu aztán elcsendesedett, csak 1886 óta számít Párizs egyik peremvárosának. Sokan azt mondják, hogy a bennszülött párizsi polgár figyelemre sem méltatja Montmartre-t, ezzel szemben annál inkább örvend az idegenek őszinte csodálatának. A múlt század elején a hegyen virágos rétek, szőlők voltak, apró ligetek és legelők kecskékkel és tehenekkel. Egy fran cia költő, Gérard de Nerval meg is énekelte ezt az idillikus helyet. 1875 ben a Mártírok Hegyén felépült a Sacré Coeur bizánci stílusú székes- egyháza E bazilika teraszáról gyönyörű kilátás nyílik Párizs háztengerére, a gyöngyházszerűen csillogó égboltra és a színek szivárványjátékára; a világossárga itt szürkébe változik, az aranysárga lilakékbe sötétedik, majd szinte szagolható a légkör tengerzöld lehelete. Végül mindez szelíd szürkeségbe olvad szét, s ez miere, azaz a „fény városa“, a bulvárok ellen. A szegény művészlelkek mulathattak ott a Montmartre-n is, de ezeket a bohém szórakozásokat a jókedv és a szomorúság egyaránt fűtötte. Igen sajátos módon, önmagával társalogva mulatott itt Maurice Utrillo vörösbor mellett, melyért festményeivel fizetett. A szép Amadeo Modigliani is itt csavargott boldogtalanul, nyugtalanul könnyű lányokkal, ö is rajzaival fizette kocsmai adósságát, vagy utcahosszat maga árulta olcsó pénzért műveit, melyekért ma vagyonokat fizetnének a műgyűjtők. A Montmartre-on élt Erik Satie, muzsikus és komoly zeneszerző egyszemély- ben és a századforduló lírájának egyik legkimagaslóbb alakja, Guillaume Apollinaire is, aki Montmartre-t az ő „központi laboratóriumának“ nevezte. Ki tudja, nem mosolyognak-e sírjukban a kis helyi temető halottjai a sok érdekes, tehetséges és annyira bohém figurán, akik az idők folyamán a társaságukba kerültek. Hiszen ott nyugszanak Heinrich Heine, The- ophile Gautier, Henri Stendhall, az ifjabb Dumas, Murger, a gáláns nagy festő Greuze, a Goncourt fivérek és a karikaturista Gavarni közelében. Mind úgy akarta, itt fent Párizs egéhez közelebb temessék el őket és nem a Pére Lachaise-en, a világváros chao- tikus forgalma közepette. A törpe testű, bikaerős Henri Toa- louse -Lautrec, akit egyik kortársa „cvikkeres kovácsnak“ nevezett, itt az Avenue Frochut 15 alatt volt otthon műtermi latsában, de szívesebben tartózkodott. .J^újókban és kabarékban, ahol anwji nagyszerű képet rajzolt, festett táncosnőkről, utcalányokról. A Rue Cortot-n volt műterme Renoir nnak, többek között Utrillo- nak és anyjának, a modellnek és a később nagy hírnévre zert tett festőnőnek, Suzanne Valaduunak. A Montmartre-on dolgozott Di.fy is éppúgy, mint Bracque és Matisse, átmenetileg Gaugin van Gogh-val, amíg egymástól szét nem váltak. És a múzsa évtizedekig tartotta felettük védőszárnyait itt, ahol a Place Pigalle-un annyi költő, festő és modelljeik adtak egymásnak találkát.
