Új Szó, 1973. november (26. évfolyam, 260-285. szám)

1973-11-18 / 46. szám, Vasárnapi Új Szó

yaráznom, hogy mi a különbség ■ a megállási jelzés közt. Aztán 'ittatta velem a peronra néző ab- átktildte a vonal túlsó oldalára, 3n ei a kis raktár mögött, míg a így zsákot cipelt. Vajon a pénz? ckor a nagyobbik kényelmesen lelőtt ablak mögött, engem pedig nna. Már hallatszott a mozdony- ■lvény néhány pillanat múlva csi- . A kalauz kiugrott a hátsó va- . Szokásommal ellentétben mozim, míg felém jött. — Jó estét, Szést, hogy nem mentem maga ;yötör a köszvény, alig állok a lábén van — szólt Holmstrom. — i meg a vonatot?

a továbbhaladási jelzés Toftholm- í. — Éppen akkor kaptam meg, már egészen közel volt. Most telek. — jól van — mondta. Egyéb- ídben? Minden rendben — felelnyeltem. — Minden rendben, és ogy Toftholmot értesítsem. — Az megmozdult. Mikor az utolsó va- láttam, hogy a kisebbik eltűnt a iláról. — Most már nem sokáig ;ával — mondta a magas, amikor dába. — Miután az expressz át- ;en, én Is elhagyom ezt az isten rlyet. Egyáltalán nem tetszik ne- ék. Adui ide a menetrendet, hogy 1 lássem, mikor érkezik a vonat Itehetően megengedi, hogy ne bíz- )daadtam a menetrendet. — Egy ;or — állapította meg. és ismét Pisztolyával az asztalt. — Üljön le ne próbáljon utánam jönni. Nem e magát, de ha kell, gondolkodás m! Ismét a karosszékbe hulltam «n, mit tehetnék. Végül rájöttem, rült valami okosat tennem. A ré- sndet adtam át neki. nd szerint az expressz négy perc- izik Strombergbe. Természetesen r perccel később érkezett, de ezt iem vették észre Ogy látszott, őst sem vett észre semmit Ahogy /tizenhárom felé közeledett, egy- ib lett. Az asztallapon dobolt uj- ehogy valami ostobaságot művel- 'enyegetöen, és az ajtóhoz lépett, s percig a székben... Ha kint t, le fogom lőnil —r Kilépett az ajtón iát múlva, amikor óvatosan kinéz- már eltűnt. Eloltottam a lámpát, ben könnyebben megláthatom, ha nyomban a távíróhoz rohantam sürgönyöztem: „Egy óra tizenhét- zállt le a vonatról.* Néhány pillaíró visszakopogott: „Ez komoly?“ >m: „I«en, igen, siessetek!“ Egy a távíró ismét kopogni kezdett: aptuk.“ Ezzel az izgalmas kaland §gződött. Be kell vallanom, sóhajén eseményre. Valami békésebb- iöppet sem vagyok szomorú, hogy lyeznek Sundkobingbe. n szólt, csak maga elé tekintett. Ite a fejét és az állomásfőnökre

történt. Maga miatt jutott csődHersom állomásfőnökre revolvercső meredt, éppen úgy, mint négy évvel ezelőtt. Hogy a revolvert ugyanaz a kéz tartja, mint akkor, arra azonnal rájött.

— Nem ismert meg, ugye? — kérdezte a bankrabló. — Mostanában divat a szakáll, és nekem épp jól fog. Most kénytelen voltam idejönni, hogy a barátomnak segítsek. Megpróbált kiszökni... de elkapták és más börtönbe szállítják át. Megtudtam, hogy ezen a vonalon viszik. Nulla óra harminckor megy át itt... tíz perc múlva. Maga pedig igen hasznos, amikor vonatmegállításról van szó. A múltkor a barátom fölszállt, most leszáll a vonatról, hála a maga segítségének! Vadby olyan békés állomás, éppen erre való. Nemcsak az elhagyott vendégfogadó miatt... ö, erről én tudtam... be is számítottam a tervembe. De most nem mozdulok el a maga közeléből.

Meglóbálta a revolvert Hersom orra előtt.

— Vadby most már nem állomás. Mondtam, hogy csak a hónap végéig maradok itt — szólt az állomásfőnök.

— Hogyhogy nem állomás? Hiszen úgy látom, a helyén van minden.

— Nincs jelzőberendezés, váltó — mondta Hersom. — Megnézheti, ha akarja. A jelzőberendezést önműködő szerkezettel cserélték ki nemrég, mikor a második vágányt lefektették. A vonatok maguk váltanak és irányítják a jelzőlámpákat. Két hét óta Vadby nem állomás, csak megálló.

Kimentek a pályára. Az idegen körülnézett és látta, hogy a kézi váltókat leszerelték. Egy részük a fal mellett hevert.

— Az ördögbe! — mormogta a fogai között.

Mindketten belebotlottak egy vastag acél kábelbe, amint visszaindultak az épület felé.

— Még nagy a rendetlenség errefelé — mondta Hersom, és belerúgott a kábelbe, amely ráesett a sínekre.

A szakállas szólt, hogy forduljanak vissza az irodába.

— Mit tegyek ... magával? Kérdem magamtól. Túl jól ismer engem.

Távoli zaj hallatszott. Hersom a füleit hegyezte.

— Az északi expressz — mondta az állomásfőnök. — De nem fog megállni... Nem tudom megállítani a vonatot.

A vonatzaj egyre erősödött. De hirtelen mintha gyengülni kezdett volna, s a fékek máris csikorogtak. A bankrabló zavarba jött. Hirtelen az ajtó felé rohant. Hersom nyomban utána eredt és hátulról elkapta, mielőtt megfordulhatott volna. Kiütötte kezéből a revolvert, és heves dulakodással a földre zuhantak. A vonat megállt a peron végénél. A mozdonyvezető leugrott, észrevette őket és odarohant. A kalauz is közeledett. Megragadták a szakállast és lefogták. Hersom beszaladt az Irodába és ruhaszárítókötéllel tért vissza. Megkötözték a férfit. Az állomásfőnök így szólt:

— Most nem könnyű megállítani a vonatokat. Csak akkor lehet, ha valamilyen tárgyat a két sínre helyeznek. Ezt próbáltam meg, amikor az acélkábelt a sínre rúgtam. És sikerült: ráesett mindkettőre. Szerencsére az egyik automata jelző a peron végén van. És megállította a vonatot. Inkább ezt, gondoltam, mint amelyikkel a maga barátja érkezik.

A bankrabló sápadt volt a dühtől, amikor a vonathoz vezették. Abban a pillanatban a Vadby folyó kanyarulatánál feltűnt a másik vonat, és pillanatok alatt átsüvöltött az állomáson.

STÁNSZKY JÓZSEF fordítása

Emil Filla: Tájkép

Vszevold Malasenko:

ÉN, MINT

HAMLET

Hamlet alakítója megbetegedett. Hogy az ablakból esett-e ki, vagy va lami baklazsán-pástétomtól kapott qyo mormérgezést, az teljesen mindegy. Hamlet egyszerűen befeküdt másfél hó napra a kettes számú Városi Klinikára.

Mivel nem volt másodszereplő, így a levegőben lógott a katasztrófa. A színház igazgatósága korán reggel iilé sezett a főrendező irodájában. Ekknr váratlanul behívlak engem

Ugyanis évek óta Hamlet szerepe az én vágyam, s titokban: önszorgalomból tanidtam is ezt a szerepet. De erről nem tudott más, csak az öreg maszk mester, akinek esténként Shakespeare monológokat szoktam szavalni.

Es most itt állok az iroda közepén, a főrendező nézi, bámulja az arcomat, az alakomat, mintha sosem látott volna.

— Szóval te... te tanultad a szere pet? Ez ió. Na, mondd: Óh. ha e test.. “

Megértettem: most dől el a sorsom. Tehát mitől félek?! Hiszen én is látszhatom Hamletet! Csak iól kell összpontosítani és...

— Öh, ha e test elolvadna, elpusztulna, semmivé lenne ...

Már az első szavakból éreztem, hogy megjött az ihletem. A „Lenni, vagy

nem lenni" monológ után egy grandiózus szünet következett, melyet a főrendező boldog kiáltása szakított félbe:

— Az ördögbe is, megmenekültünk a botránytól!

Két hétig éjjel-nappal próbáltunk. Hogy honnét volt ennyi erőm, nem tudom. Az irigyeim összesúgtak a sarokban. nevettek a kulisszák mögött. De engem nem érdekeli! Hiszen én Hamletet játszom!

Elérkezett az előadás napja. A nézőtéren a moszkvai szíriházi élet minden képviselője megjelent. Hogy honnan tudták meo q szerencserét nem tudom.

A „Lenni, vagy nem lenni“ monológot halálos csendben mondtam. Az Ofé- liával játszott jelenet alatt hallom a nézők szepegését, sőt zokogását. Aztán jött a vég, a gyilkosság, a halál... Függöny...

Hogy itt mi kezdődött! Kiabálás, ováció, ünneplés... A nézőtér az én nevemtől visszhangzott. A függöny le s föl járt.

Az öltözőmben az igazgató fizetés- emelésről beszél, a főrendező valami érdemesművészről. A teremből egész ide hallom a vastapsot. A segédrendező szünet nélkül csenget és hív a színpadra, már azt sem tudom hányadszor meghajolni.

— Átkozott csengő! Kapcsolják már ki! — kiabálok, és... felébredtem.

Az öreg vekkeróra éppen öt órát mutat. Megtörtöm izzadt homlokomat, s végre rájövök, hogy szabadságon vagyok, falun, és itt az ideje felébreszteni a bácsikámat.

Ugyanis, megbeszéltük, hogy ma korán megyünk halászni.

Fordította: BELLUS IMRE

nőm, máskülönben nem lennék ilyen nyugodt. Furcsa érzés. Nem is olyan rossz. Mintha be lennék egy kicsit rúgva.

Aztán, hoev bent feküdt a műtőasztalon, már alig gondolt valamire. Fölötte a mennyezeten egy sokszemű

Kövesdi Károly:

még a fenyőket látta fölrémleni — bólogatva — valahonnan messziről...

A fényeket észlelte először. Hosz- szú, keskeny sugarakban vetődtek az ágyra, amit nem is látott, csak valami fehér formátlanságot, meg az imbolygó szobát, s úgy érezte, hogy mindjárt kiszalad alóla az egész minlámpa állott, azt nézte kitartóan, s a körülötte mozgó arcokat. Most

úgy fekszem itt, mint az a test, azon a Rembradt képein. Hiába gondolkodott, a címe nem jutott eszébe. Aztán a szájára tettek egy gumit, ami hosszú csőben folytatódott, aztán kiesett minden gondolat, kép, eltűnt a tér, megállt az idő. Utoljára

denség, s ő zuhanni fog lefelé, vagy akár felfelé — súlytalanul — bele az űrbe. Aztán egy nőt látott, aki a gipszelt nyakúval beszélgetett — valami távoli mormolást hallott, mintha egy nagy vízesés lett volna a közelben, de annak is mintha csak valami hangszórón hallaná a hangját, s az alaktalan foltok elcsúsztak, élesedni kezdtek, de ugyanakkor többszörösen jelentek meg, a nő képe megkétszereződött, vagy megháromszorozódott, mindenesetre úgy festett, mint egy többszörösen eltolódott kép egymásra rakva. Aztán megnézte az óráját, s minden eszébe jutott.

Fél három volt.

— Huszonhárom órája nem ettem — gondolta. — Másfél órát kell várnom az uzsonnára. Közben a nő lábát nézegette, de még túl sok volt belőle. Ezért inkább behunyta a szemét és gondolkodni kezdett. Legalábbis akart, de semmi sem jutott az eszébe, csak feküdt ott üresen, mint egy kongó hordó vagy valami hasonló.

— Érdekes, tegnap este nem akartam gondolni semmire, mégis gondolnom kellett mindenfélére, most meg, hogy gondolkodni akarok, semmi sem jut az eszembe. — Ezt komikusnak találta, s elmosolyodott, bágyadtan, erőtlenül.

Aztán ismét a fenyők jutottak eszébe, ahogy ott lent állnak, körben, szépen rendezetten, méltóságosan.

— Mihelyt lehet, rögtön lemegyek egy cigire. Nem. Nem lehet, megtiltotta az orvos. Érdekes, hogy csak most jutott eszembe, először nem.

Aztán: ugyan meddig kell itt fe»- küdni? Borzalmas dolog napokig egyfolytában feküdni, mikor az ember nem akar. Otthon, a folyóparton fürdés közben, vagy mikor horgászok, el tudok heverészni órák hosszat. Vajon mikor horgászhatok megint? Jó lenne felkelni. Ki kéne nyitni a szemem, de minek. Akkor legalább nem jutna semmi hülyeség az eszembe. Igaz, akkor se lenne jobb, mert nem látnék egyebet, csak a féllábú öreget, meg a gipszelt nyakút, meg a futkosó nővéreket, s ez lehangoló. Ugyan, miért lenne lehangoló, és különben

is ... én is lehangoló látvány lehetek — gondolta, aztán újra elaludt.

Mikor végre leszállhatott az ágyról, s mankót kapott, eleinte csak a szobában csoszogott ide-oda, s próbálgatta, miiven °ev lábon jár*

ni.

— Furcsa, de azi nmem, rosszabb lesz. Persze nem valami nagy mulatság. Nyomorék vagyok. ‘Egylábú, mankón csoszogó nyomorék — hajtogatta, szinte ízlelgette, milyen hatásuk van a súlyos szavaknak.

Aztán pár nap múlva, mikor már a keze is hozzászokott a mankóhoz, végre leballaghatott a fenyőfákhoz. Óvatosan leereszkedett egy sárga padra, fészkelődött egy darabig és körülnézett.

Aztán látta az emberek arcán a szánalmat, s egyszerre elvesztette azt a biztonságot, amit fönt érzett, mikor még feküdnie kellett. Akkor beletemetkezett gondolataiba, újságokba, de itt ki van téve a hideg tekintetek tüzének.

— Mi az istent bámulnak rajtam, mi az istent? Nem láttak még nyomorékot? Az ördög vinné el valamennyi szánalmas farizeusképűt.

Mérgesen szembenézett velük. Csak azért is tekintettel. Voltak, akik elkapták tekintetüket, de mihelyt nem nézett rájuk, azonnal rásandítottak, szánalmas képpel. Ismerte jól ezeket a tekinteteket. Minél Inkább nem akar az ember nézni valamit, annál inkább odasandít, s ha észreveszik, szégyenlősen elkapja tekintetét, hogy egy perc múlva megint odanézzen.

— Azért se figyelek rájuk. Le se sajnálom őket. Inkább nézem a fenyőket.

A fenyők komolyan, hallgatagon álltak, s ha a szél nagyobbat lendített rajtuk, bólogattak. Mereven nézte a vén fákat, s szorongást érzett valahol, amiről eddig nem tudott.

olt: ezek — Vala- a betege- szép feem cigiz- endetlen- egeket is.

asztalok ek. Ezek az a be- a féllábú észve kö- át. Szinte éknak.

i minden a az ,)or- az a ka- íoltsápad- utcán. Az játékszer, k, de leg- zadállyal, mindenki nbert. Ta- érezték

3 gondol- Éhes vámért hol- b leszek, ipni. Hol- stolnak a ik, s csak gy. Nem, án nem bad arra nem... iót, majd >16. Ahogy iló hord- kíváncsl rá szege- mit, csak ít. — Már Ita, majd: ig? Bizto- tlett kap-