Új Szó, 1973. november (26. évfolyam, 260-285. szám)
1973-11-18 / 46. szám, Vasárnapi Új Szó
EGRI VIKTOR: KÖLTŐ, A SZABADSÁGHARCOSA A spanyol Marcos Ana Motto: „Az a meggyőződésem, hogy fogolytársaim szívében több poézis volt, mint az én verseimbenľ E r vről évre íróvendégek látogatnak el hozzánk; nemegyszer világirodalmi rangúak, akiknek elismerten nagy művészetük mellett forradalmi múltjuk is megbecsülést érdemel. A spanyol Marcos Ana — akivel egy szűkebb körű találkozón — az írószövetség székházában ismerkedtünk meg —, szintén ilyen világirodalmi rangú jelensége korunknak, noha versei a mai napig kötetbe gyűjtve még nem kerültek kiadásra. A magyar olvasó még nem ismeri újságokban, folyóiratokban megjelent költeményeit, és életéről, létezéséről is csak mostanában szerez tudomást. Az eddigi ismeretlenség magyarázata izgalmasan drámai, és csupán azért nem mondható tragikusnak, mert a költő él; a Franco börtönében huszonhárom esztendőt sínylődő Marcos Anát a demokratikus közvélemény nyomására 1961-ben szabadlábra helyezték, és azóta gyógyulást keresve, majd a spanyol szabadságügy költői szószólójaként szabadon járja a vilá- got. Fiatalon, tizennyolc évesen bebörtönözve és halálra ítélve, ragályt lehelő nedves tömlöcfalak közt éveken át azzal a tudattal elnyúlni a priccsen, hogy másnap kivégzésre szólíthat a foglár, töretlen hittel mégis bírni a cellák magányát, az egyformán őrlődő napok keserveit — azt hinnéd, hogy ez minden emberi erőt meghalad, és aki mégis átéli, eltompult aggyal, testileg-lelkileg megrokkantan kerül eléd. Az első benyomás: ezt a sokat megpróbáltatott mártírsorsú, különös embert nemhogy összetörte volna a börtön, de megacélozta, és a szó bűvölő erejű Jerémiásává érlelte. Aszkétás arca sápadt, a haja világosbarna, a szeme áthatóan kékesszürke; nincs egy vonása, amely a Dél emberére emlékeztetne — a börtön fehéríthette így a bőrét, s rakott árkot a szeme gödrébe, rovátkákat a szeme sarkába. Ám alig kezd beszélni, sápadt arca lassan áttüzese- dik, fáradt szeme fel-felvillan, eltűnnek az árkok és ráncok, percről percre fiatalodik, és ámulva nézed a csodát, amit a szellem törhetetlen ereje mível. Vallomását azzal kezdi, hogy tizenötödik évétől a mozgalom katonája: akkor lépett a spanyol kom mumsta ifjúság soraiba. — Kommunista vagyok, huszonhat éve párttag, 1954 óta írok verseket és csak a véletlen tett költővé — mondja. — Mi volt ez a véletlen? — A börtön. Azt hiszem, hogy költő számára nem lehet mélyebb élmény. Sok nehéz órát éltem át, ami mind elmondásra, kifejezésre kívánkozik. De az a meggyőződésem, hogy fogolytársaim szívében . több poézis volt, mint az én verseimben. Ilyen emberek közt nem volt nehéz költőnek lenni. Az eszményképeit, a spanyol költészet korabeli nagyjait az ellenforradalom ölte meg. És itt Garcia Lorca, Antonio Machado és Miguel Hernandez halálával kapcsolatban valami megrendítőt mond. Mind a hárman jó előre megérezték halálukat. A harminchatban kivégzett Lorca mintha saját haláláról írta volna a torreádorról szóló halhatatlan versremekét. M.irhado az Arckép című költeményében írja, hogy meghal elhagyatva, poggyász nélkül és valóban úgy is fejezte be életét, szegényen, „poggyász nélkül" egv kis francia halászfaluban, alig szabadulva Franca börtönéből. Hernandez a Véres felben írja, hogy saját vérébe merülve pusztul el, és a vízió beteljesedik tiidőoperáció közben megérzi a véget, letépi testéről az ütőereket elzáró csipeszeket, s a vér úgy önti el. hogv beleful, elmerül benne. — Miszticizmus volna ez? Hit a titokzatosságban, a 'ermészetfelettiben? — kérdi magától és maga fele! rá: — Nem! Az eszünkkel ellene vagyunk ennek az előérzetnek, a költészetben mégis előbukkannak ezek az elégiák és víziók a halálról. Abban a korban, amelyben ezek a költők éltek, egészen természetesen hatott ez a halállíra. Költőkről a politikára terelődik a szó, de mindig oly formában, mennyi szerepet kap benne a költészet, a kultúra, és a mai spanyol életben hogyan jut szóhoz a haladás eszmélnek elkötelezettje. — Franco hadat üzent nemcsak a népnek — jelenti ki Ana —, hanem a költőknek és a kultúrának is. Minden haladó gondolatot úgy pusztított el, hogy megölette hirdetőjét. A progresszív hang benn az országban elhalt, a száműzetés keserves útját választották azok, akiknek sikerült a börtönt elkerülniük. Ami otthon nem kaphatott nyomdafestéket, az idegenben jelent meg. Marcos Ana tizenöt évi börtön után kezdte először versbe foglalni gondolatait és élményeit. Szigorú versformákat használ, kedveli a tercinákat, a szonettformát. Ha akadt papiros, arra írta verseit, ha nem volt, akkor valamely verskedvelő fogolytársát tanította meg, hogy emlékezetébe vésse rímbe szedett gondolatait. A versek egy része így jutott ki a börtönből — hol papíron, hol meg a fogolytárs útján, hallomásból. Megesett, hogy a kiszabadult fogoly már nem emlékezett jól a versre, s néhány szót vagy egész sorokat hozzátett; andalúz népdalok foszlánya keverődik így költeményeibe. — A költészethez kényelem kell — mondja és elnéző mosolyra húzódik a szája. — Olyan körülmények kellenek, amelyek lehetővé teszik a koncentrálást. Papirost, ceruzát dugdosni, őrre vigyázni, ez mind hat a versre, sok kész versem elvesztését is ez okozta. További nehézségei is akadtak. Elveszett minden kapcsolata az élettel. A börtöncellákban, a szűk munkatermekben elfelejtette, milyen a folyó vizének a színe; fákat, hegyeket nem tudott maga elé képzelni. — Nem láttam nőt, el kellett képzelnem, milyen is lehet a valóságban. Egy zárt világban éltem, tele fájdalmakkal, de reményekkel is. Sok verset írtam, ma nem tudom pontosan, mi jelent meg közülük, és azt sem tudom, melyek az időállóak. Költészetem két vonalat követ: Az első a konkrét versek vonala. Bizonyos helyhez rögződnek, valóságos tényekhez, eseményekhez kapcsolódnak. A másik az általános vonal: az ember aggálya, félelme, ami mindenkor bárki mást is megillethet. Az a krédóm, hogy a művészi mű a legszélesebb körhöz szóljon. Lenin tanítása szerint igazodom: *a párt a tömeg élén halad, azt viszi előre, emeli a magasba. Ugyanez a költő kötelessége is. A tömeg érzékenységét, szenzibilitását fejleszteni, és nem elveszteni a tömeggel való kapcsolatot: ez a lényeg. — A vers formai tökélye után mit kell keresnie az új költőnek? — Feltárni, felfedezni az ember benső életét. Ezt teszik a fiatal szovjet költők, és ezért oly nagy a visszhangja verseiknek. Kár, hogy az öregek nem mondják ki azt, amit az ifjúság hallani akar. — Mi volt a legnagyobb élménye szabadonbocsátá- sa után? — Az autó és a nő. Gyökeresen megváltozott mind a kettő. Egyik kísérőjétől hallom később, hogy ez a sza- badonbocsátás hatalmas lelki megrázkódtatással járt. Amikor először hagyta el a börtönt, a benyomások úgy zúdultak rá, hogy nem bírta ki őket, és eszméletét vesztette. — A tervei? — Párizsban új folyóiratot indítunk. Négy szerkesztője lesz, köztük Juan Goytisolo és én. Az Európai íróközösség biztosítja a szükséges anyagi fedezetet. Folyóiratunk húszezer példányban megjelent első számában nemcsak mi spanyolok szerepeltünk, hanem az európai költészet nagyjai is... Párizsban gyakran rendezünk irodalmi estéket, és számolunk: azzal, hogy a rendőrség közbelép, ha olykor harcosabb hang hallatszik. Spanyolországban a kommunista írónak, ha nem mondja, hogy a párt tagja, nyugta van a rendőrségtől. Retorziók nélkül kijelentheti, hogy helyesli a párt eszméit, de börtönbe vetik, amint kiderül róla, hogy valamely sejt tagja. (Spanyol különlegesség ez, a párt szabályai megengedik, hogy párttagság nélkül kommunistának vallhassa magát.) A fiatal írónemzedék java lenini világnézetet vall. Egyébként a tilalom eredménye, hogy az értelmiséget egyre jobban érdeklik a lenini tanítások. — Az új folyóirat szerkesztői munkája mellett vannak-e más teendői és tervei? — Könyvet készülök kiadni A fogság éjszakái címmel. Kis dolgokról, de a szememben azért jelentős dolgokról mondom el benne véleményemet. Elmesélek egy példát, mit értek „kis dolgok“ alatt: — Volt egy tizennyolc esztendős halálra ítélt társunk, afféle enfant terrible. Szeretetre méltó, jókedé- lyű fiú volt, értette a módját, hogyan vidámítsa fel a búslakodókat. Egyszer női látogatók jöttek. Ezek a nők jártak a temetőben, és látták, hogy földelik el a hajnalban kivégzetteket. Amikor a fiú meghallotta, hogy tömegsírba dobták a holttesteket, egyszerre odalett a vidámsága, pillanatok alatt összeomlott: „Nem akarom, hogy koporsó nélkül temessenek el!“ — jajgatott eszelősen. Nem értettem a panaszát, hiszen az már teljesen lényegtelen, hogyan temetik el a halottakat. „Nem akarom, hogy koporsó nélkül temessenek el!“ — panaszolta továbbra is, és nem hatott semmiféle nyugtató szó. „Koporsót akarok!“ — makacskodott, és mikor megjött a hír, hogy hajnalban kivégzik, még beszélni tudott a nővérével. Az megígérte, hogy koporsót hoz, nem engedi, hogy tömegsírba temessék. — A nővére otthon megcsináltatta a koporsót. A falujából nyolc kilométeren át vitte a fején — spanyol nők így hordják a kosarukat — és reggel ott volt a temetőben. Megkereste a holttestek közt a vérben és sárban elnyúló halott testvérét, és betette a koporsóba. Kalapácsa nem volt, kővel szegezte rá a koporsófedelet. — Ha most azt kérdeznétek tőlem, mi rázott meg akkor, most tisztán látom okát és felelhetek. A fiú egész ereje csak egy vékony fonálon függött. A halál az ő szemében csak egy absztrakt fogalom volt, képtelen volt elgondolni, mit jelent a valóságban. De amint megtudta, hogyan ölik meg őket, és mi történik a testükkel, egyszerre elszakadt a fonál: szembe kellett néznie a meztelen valósággal, az elmúlással, hogy nincs tovább! — Ez a kis esemény csak egy szeme az események végtelen láncának, a halállal ölelkező élményeimnek. Hiszen csaknem negyven társunkat végezték ki naponta. így vártam én is, mikor kerül rám a sor. Sokan az Internacionáléval az ajkukon mentek a halálba. Bátran, felemelt fejjel énekeltek, aztán egy pillanatban néha megszakadt az ének, mintha akkor, abban a döntő momentumban elfogyott volna az erejük és összeroppantak. Fiatal voltam, jóformán még nem is éltem, és attól féltem, ha jön az én órám is, nem lesz elég erőm, eltökéltségem ellenére is elgyöngülök és nem tudok méltóan meghalni, mint a többiek, az idősebbek... Háromezren voltunk halálra ítélve és mi akkor nem az életre gondoltunk, hanem arra, hogy az élet utolsó perceiben erősek maradjunk, ne omoljunk össze. Marcos Ana hosszú vallomása végéhez ér: — A még börtönben sínylődök szabadságáért dolgozom. Mindenütt, ahol megfordulok, értük beszélek. A népi demokráciák országaiban, Finnországban, Angliában, ahol már jártam, és mindenütt másutt, ahová elkerülök. Verseim is ezért írom, mert nem lehetek igazán szabad, amíg testvéreim börtönben sínylődnek. (Folytatás a 3. oldalról) A KATOLICIZMUS RÉGI DOGMÁI ÉS ÚJ IRÁNYZATAI 1973. 11. 18. ra törekszik, hogy elhatárolja magát a Spanyolországban fennálló szélsőjobboldali rendszertől, nem akarja összekötni vele sorsát Említést érdemel, hogy az okmány szerzői, bár kerülik az éles kritikát a világi hatalommal szemben, egyúttal igyekeznek meggyőzni a hívőket arról, hogy az egyház egyáltalán nem felelős a francóista rendszer cselekedeteiért. Mi több, az egyházi hierarchia inkább még számos kiváltságról is lemond. Például azt javasolja, változtassák meg azt az érvényben levő törvényes rendelkezést, amely kötelező képviseletet biztosít a papok számára az államhatalom szerveiben, a többi között a cortesban (parlament). A spanyol püspöki kar politikai lépése érthető módon elégedetlenséget keltett a francóista körökben, amelyeknek akcióira a közelmúltban a papság még áldását adta. A szóban forgó konfliktus világosan megmutatja: még azokban az országokban is, amelyeket mindenkor a katolicizmus bástyájának tekintetlek, összeomlik az egyház és az állam közötti kapcsolatok hagyományos struktúrája. Érdekes, hogy a spanyol kormány hálátlansággal vádolt bizonyos egyházi köröket, s emlékeztette őket azokra az óriási összegekre, amelyeket az egyház a francóista hatóságoktól kapott. 26 000 spanyol pap valóban mindmáig az állami költség- vetés terhére kap fizetést. Mindazonáltal 55 százalékuk azt kívánja, hogy az egyház váljék külön az államtól. A katolikus egyház kebelében fejlődő új irányzatokat érintve azonban nem szabad megfeledkezni arról sem, hogy még igen befolyásos papi és világi körök védelmezik a régi irányvonalat. Franciaországban és más nyugat-európai országokban például tevékenykednek egyes csoportok, amelyek síkraszállnak a katolikus egyház megújhodása ellen. Ezek elítélik a 11. Vatikán Zsinatot és határozatait, mint amelyek ellentmondanak a kereszténység szellemének. Az egvik csoport — „A Katolikus Ellenreform Ligája“ — vezetője, Georges abbé, e® év áprilisában 50 pap és világi személy élén a Vatikánba indult, hogy átadjon a pá pának egy okmányt, amely őt „eretneknek“ és „szakadárnak“ nevezi. Az olasz rendőrség azonban megakadályozta ezt a cselekményt. A konzervatívok igyekeznek elfojtani a katolicizmus új irányzatait, megtorlásokkal sújtják a demokratikus felfogású papokat, kiátkozzák a világi személyeket. Néha még véres összecsapásokra is sor kerül az új és a régi hívei között. Ez év május 1-én — a spanyol sajtó közlése szerint — az egyik madridi templomban, a dolgozók nemzetközi ünnepével kapcsolatban gyűlést tartottak a „Munkás Hittérítő Mozgalmak“. A gyűlés résztvevőit a templomból való távozásuk alkalmával megtámadták a „Guerilleros de Cristo Rey“ nevű, szélsőjobboldali katolikus csoport tagjai. Sok munkást és papot kegyetlenül összevertek. A demokrácia és a haladás ellenségeinek még igen szilárd állásaik vannak a katolikus hierarchia valamennyi láncszemében, a plébániától kezdve egészen a római Kúriáig. Ezek a hivő tömegeknek a társadalmi változásokra irányuló törekvésével a hogyományos dogmákat állítják szembe (például: a pápa „csalhatatlanságáról“, a magán- tulajdon „szentségéről“, a „keresztényi“ türelemről stb. szóló dogmákat). E dogmákat azonban egyre erőteljesebb támadások érik. Kétségtelen, hogy a katolikus egyházon belüli különféle irányzatok harca tovább folytatódik, mivel maga az élet kényszeríti arra a lelkipásztorokat és a hívőket, hogy mindinkább kifejezetten földi dolgokról gondolkodjanak. Teljes bizonyossággal elmondható az is, hogy ezek a földi dolgok — a világszocializmus sikerei, a monopolistaellenes és antiimperialista harc erősödése, amelybe a dolgozók egyre újabb milliói kapcsolódnak be — a katolicizmus válságának további kiéleződésére, a papság köreiben végbemenő differenciálódás kifejezésére vezetnek.
