Új Szó, 1973. november (26. évfolyam, 260-285. szám)
1973-11-18 / 46. szám, Vasárnapi Új Szó
L. Velikovics: A KATOLICIZMUS RÉGI DOGMÁI ÉS ŰJ IRÁNYZATAI 1973. XI. 18. A zokat a régi dogmákat, amelyek évszázadokon keresztül a katolikus egyházat vezérelték, napjainkban sok teológus és pap éles kritikával illeti. Ez a kritika kifejezésre juttatja azokat az új irányzatokat, amelyek egyre erőteljesebben jelentkeznek a mai katolicizmusban, mégpedig nemcsak a II. Vatikáni Zsinat hatására — ez utóbbi 1962—1965 között volt, és az egyház megújhodását, a modern világhoz való alkalmazását tíílzte ki célul —, hanem a társadalmi fejlődés objektív folyamatának hatására is. Dinamikus korunkban, amikor gyökeres változások mennek végbe az emberiség életében, a tudományos-technikai forradalom korában, az egyház már nem számíthat a hivők között valamikor élvezett, ellentmondást nem tűrő tekintélyére. Ez elsősorban abban nyilvánul meg, hogy azok, akik magukat katolikusoknak tartják, egyre ritkábban néznek be a templomba. Haeff- ner bíboros, kölni érsek nemrég egyik beszédében amiatt panaszkodott, hogy az 1968—1971-ig terjedő három óv alatt a kölni érsekség területén majdnem harmadával csökkent a keresztelések száma. Jóval kevesebben látogatják az istentiszteleteket, különösen vasárnap. Ez az „elhidegülés“ kétségtelenül a vallás válságáról tanúskodik, és nemcsak az NSZK-ra, hanem sok más országra is jellemző. A mélyülő válság természetszerűen kiélezi a harcot a katolikus egyház kebelében is. Újabban nagyszabású tevékenységet fejtenek ki az egyszerű papok, főként a plébánosok, úgyszintén a katolikus tanintézetek tanárai, akik síkraszállnak az egyházi „vezető körök“ által hirdetett, elavult irányelvek és dogmák ellen. Ennek következtében fokozódik a differenciálódás a római egyházon belül. Az amerikai katolikus klérus megbízásából az Egyesült Államok Országos Közvéleménykutató Közu pontja vizsgálatot végzett, amely 250 püspökre és 5000 papra terjedt ki. Ez kimutatta, hogy az egyházi vezetés és az egyszerű papok között lényeges nézeteltérések vannak sok — és nemcsak teológiai — kérdésben, mi több, a vezető réteg irányvonalával szemben még egyes magas rangú lelkipásztorok, sőt püspökök is elégedetlenséget nyilvánítanak. Az egyik ilyen nonkonformista pap — Bemard Kelly — még tisztségéről is lemondott; ugyanis síkraszállt az amerikai püspöki karnak a vietnami háborúval és számos társadalmi problémával kapcsolatos állásfoglalása ellen. A papság körében mutatkozó differenciálódás szorosan összefügg a következő kérdéssel: milyen magatartást tanúsítson az egyház a kapitalizmus, a kolonializmus és a neokolonializmus elleni harccal kapcsolatban, amely egyre erősbödik a kapitalista világban? Védelmezze-e az egyház a status quót, vagyis az elnyomáson és kizsákmányoláson alapuló régi rendet, vagy pedig köteles lépést tartani a korral, bizonyos mértékben támogatni a társadalom szociális átalakulására irányuló követeléseket, számot vetve a nyájának többségét alkotó dolgozók érdekeivel?, „Lázadó" lelkipásztorok és világiak Az egyházi szóhasználatban megjelent egy új kifejezés, a „contestator“ vagy nonkonformista. Ezt az elnevezést azok a papok és világiak kapták, akik nem osztják az egyházi hierarchiának a társadalmi-politikai kérdésekről vallott nézeteit. Sok országban tevékenyen működnek a katolikus vezető réteggel szemben ellenzéki beállítottságú papi és világi körök. Megemlíthető közöttük a „Csere és párbeszéd“ (Franciaország) és az „1971. november 7.“ (Olaszország) nevű szervezet. Ez a mozgalom különösen nagy méreteket öltött La tin-Amerikában. Egyes országokban az ellenzéki papok, akikhez sok világi egyén is csatlakozott, a „lázadó“ nevet kapták. Ezek a csoportok különfélék: országuk sajátságos feltételeitől függően különböző álláspontot foglalnak el. Egyesek közülük csupán bizonyos változásokra törekednek az egyház struktúrájában, a felső és az alsó papság viszonyában, mások viszont jóval messzebb mennek, és síkraszállnak az egyház által megszentelt tőkés rend ellen, a szocializmus mellett. A papok és a világiak ellenzéki csoportjai több ízben nemzetközi találkozókat rendeztek. Az első 1969 júliusában volt a svájci Chur városban. Ennek eredményeként jött létre a „con- testatorok“ nemzetközi egyesülése. Mellesleg szólva, ezek szívesen nevezik magukat „szolidárisoknak“. Chur-ban megfogalmazták alapvető követeléseiket: meg kell szüntetni a papi nőtlenséget, a lelkészek részt vehetnek a politikai és a szakszervezeti életben. A második találkozó ugyanazon év végén Rómában volt, a harmadik pedig 1970-ben Amszterdamban. E fórumon 30 ország 350 küldöttje vett részt. A vita tárgya „Az egyház a társadalomban“ téma volt, nem pedig merőben teológiai kérdések. A találkozó résztvevői tiltakozásukat fejezték ki a spa- ~ nyolországi és a brazíliai megtorló intézkedések, az emberi jogok megsértése ellen, valamint a vendégmunkásoknak a nyugat-európai országokban történő kizsákmányolásával szemben. Az egyik befolyásos, a „nonkonior- mista“ papokat és világiakat tömörítő olaszországi szervezet az .,1971. november 7.“ mozgalom. Ez egy nappal a római katolikus egyház zsinata harmadik ülésszakának berekesztése után alakult (1971. november 7-én). Már megszületése is egyfajta reakció a zsinat határozataira, amelyek sok papot és hivőt egyaránt nem elégítettek ki. Ez azért történt, mert a zsinati ülésszak résztvevőinek a társadalmi igazságosságról való fejtegetései lényegében a kapitalizmus „megjavítására“ irányuló egyes reformok szorgalmazására korlátozódtak. Az olasz katolikus főpapság rendkívül rosszalló magatartást tanúsít az „1971. november 7.“ mozgalom „eretnekeivel“ szemben. E mozgalom egyik neves képviselőjét, Pietro Brugnolit, a római pápai Gergely Egyetem teológiai docensét, aki részt vett a csoport programjának kidolgozásában, a jezsuita rend főnökének utasítására elmozdították tisztségéből, bár számos tanár ellenezte ezt a lépést. 1973 elején két évre kizárták ugyanebből a katolikus rendből, és elmozdították ugyanazon egyetem teológiai professzori tisztségéből Jósé Diez Alegria jezsuitát. Őt azért sújtotta a „fekete pápa“ büntetése, mert az egyházi vezetőség engedélye nélkül megjelentette „Hiszek a reményben“ című könyvét; ebben az Olaszországban és Spanyolországban gyorsan elkelt könyvben olyan nézetek vannak, amelyek éles ellentétben állnak a hivatalos katolikus tanítással. Ez a professzor arról ismert, hogy elutasító magatartást tanúsít a római kúriának a válás kérdésében elfoglalt álláspontjával szemben. Jósé Diez Alegria egyúttal azért is bírálta a Szentszéket, mert az egyes adatok szerint 500 millió dollár összegű tökét „gyűjtött össze“. A római Gergely Egyetem — amelynek falai kclzül jó néhány pápa, bíboros és püspök került ki — hallgatói és tanárai közti ellenzéki nézetek rendkívül nyugtalanítják az egyház vezető rétegét. Az egyházi doktrínák válsága A katolikus papság csoportjai által folytatott vitákban mind világosabban kifejezésre jut a hivők mélységes elégedetlensége azzal kapcsolatban, ahogyan a legmagasabb egyházi hierarchia a jelenkor égető problémáit kezeli. Azt a hagyományos egyházi doktrínát, amelynek lényege a magántulajdon védelme, elvetik a hívők széles körei, amelyek a kizsákmányolástól való megszabadulásra áhítoznak. Az egyház tár- sadalml-politikaí álláspontja gyökeres megváltoztatásának híveit már nem elégíti ki a kapitalizmus egyes bűneinek szóbeli elítélése sem, amely a Vatikán számos okmányát, például a „Populorum Progressio“ című encikli- kát, vagy VI. Pál pápa „Octogesina Ad- veniens“ című apostoli levelét jellemzi. Nem felelnek meg ezeknek azok a társadalmi igazságosságra szólító, elvont felhívások sem, amelyeket a legutóbbi években sok katolikus főpap hangoztat. Mind nyomatékosabbá válnak ama követelések, hogy konkrét tettekkel mozdítsák elő a társadalmi haladást. E síkon határozottan elítélik az egyházi vezető réteg és a nagytőke szoros kapcsolatát. Franciaországban például kézről kézre járt a „Ha Krisztus látná ezt“ című brosúra, amelyben ez áll: Krisztus megbüntetheti a Vatikánt, mivel annak apparátusa az egyházat a pénzeszsák szolgálatában álló, konzervatív politikai erővé változtatta. 1972 decemberében Firenzében tanácskozást tartottak a 12 baloldali katolikus olasz folyóirat munkatársai. Az e folyóiratok keretében tömörült katolikus csoportok kritikai álláspontot foglalnak el mind a jelenlegi egyházi struktúrát, mind pedig a tőkés rendet illetően. E találkozón megvitatták a konkordátum, a marxizmussal való párbeszéd, a politikai választás szabadságának kérdéseit. A tanácskozás 300 résztvevőjének többsége ragaszkodott ahhoz az állásponthoz, hogy az osztályharcról szóló marxista tanítást kell követni. Attilo Monasta, a Firenzében megjelenő Testimonianza című folyóirat képviselője kijelentette, hogy a keresztényeknek azon politikai erőkkel szövetségben kell működniük, amelyek a tömegek felszabadításáért harcolnak. Ha kizárólag vallási kérdésekkel foglalkozunk majd — hangsúlyozta —, akkor elszigeteljük magunkat a nép széles rétegeitől, amelyeket nem érdekelnek a teológiai viták. A Documentation Catholque című francia folyóirat nemrég beszámolt egy 1972-ben Franciaországban tartott közvéleménykutatás eléggé érdekes eredményeiről. Arra a kérdésre, lehet-e valaki egyszerre katolikus és a szocialista társadalom híve, a hivők 77 százaléka igenlően, 11 százaléka ta- gadóan válaszolt, 12 százalék pedig nem nyilvánított véleményt. A haladó eszmék tehát mindinkább meghódítják a világi hivők elméjét: e téren kétségtelenül éreztetik hatásukat a Szovjetuniónak és más szocialista államoknak a sikerei, amelyek ismeretessé válnak a tőkésországok dolgozóinak tömegei előtt. Aránylag nemrég az antikommuniz- mus ideológusai még tevékenyen felhasználták a templomi szószéket arra, hogy a hívőket az „istentelen“ szocializmus ellen hangolják. Megesett, hogy a társadalmi haladás harcosait a katolikus főpapok „kiátkozták“ és kiközösítették az egyházból. Manapság az egyház kénytelen megváltoztatni stílusát: természetesen saját érdekeinek szemmel tartásával, szakít a kapitalizmus nyílt védelmezé sével és a szocializmus ellen intézett közvetlen támadásokkal, mert tekintettel van a hivők beállítottságára. Ezért nem véletlen, hogy a katolikus hierarchiának a legutóbbi években közzétett számos fontos dokumentumában például az „Octogesina Adveniens“ című apostoli levélben (1971 május), a pápa szükségesnek tartotta a szocializmus vonzó erejének^ elismerését. Lényeges változások rajzolódtak ki az egyháznak a különböző pártok harca iránt tanúsított magatartásában is. Jelenleg az egyház nem adhatja áldását nyíltan — mint ezt korábban tette — a jobboldali irányzatú pártok jelöltjeire, és nem szólíthatja fel a hívőket „arra, hogy rájuk szavazzanak. Az egyház sokkal hajlékonyabban, óvatosabban jár el: inkább „semlegességét“ hangsúlyozza a politikai kérdésekben, és így például Franciaországban magukra a hívőkre bízza a választás jogát. Doménach, neves francia katolikus személyiség hangsúlyozza: „A püspök már nem áll automatikusan a prefektus mellett. Gyakran ellene száll síkra, és ez nyugtalanítja a hatóságokat“. A római, katolikus egyház főpapjai amiatt aggódnak — és nem alaptalanul —, hogy politikai ajánlásaik, különösen a viharos választási kampányok időszakában, amikor magasra csapnak a szenvedélyek, csupán csorbíthatják az egyház tekintélyét a hivők körében. A márciusi franciaországi parlamenti választások megmutatták, mennyire tevékenyen támogatja a katolikus dolgozók jelentős része a baloldali erők közös programját. így tehát a hivők nem hajlandók hallgatni a lelkipásztorok tanácsaira — más idők járnak. A francia püspöki kar ezért úgy határozott, hogy „pártatlanságáról1 tesz tanúságot. A politikai pluralizmus híveként száll síkra. Ez a taktika visszatükröződött abban az okmányban, amelyet öt évig készített elő egy különbizottság, és a francia püspökök zsinata 1972 október végén jóváhagyott. Ez lényegében megfogalmazza az egyház új magatartását a politika iránt, s bizonyos mértékben visszatükrözi a hivők körében meg a lelkipásztorok között végbemenő társadalmi és ideológiai folyamatokat. Az okmány még az osztályharcot is elismeri, s rámutat arra, hogy az országban fennálló gazdasági rendszert meg kell változtatni, bár ugyanakkor nem illeti bírálattal annak kapitalista alapját. Matagrin grenoble-i püspök, a Mu- tualité-teremben, 1973. január 16-án tartott beszédében — a francia püspöki karnak a fontos politikai okmányában megfogalmazott irányvonalát megindokolva — kijelentette például, hogy az egyház manapság nem képes XI. Pius pápa „Divini Redemptorls“ című (1937), a kommunizmust elítélő encik- likáját követni. Az egyház nem támaszkodhat jelenleg, mint a püspök hangsúlyozta, 30 évvel ezelőtti, sőt még régebben hozott ítéletekre. Manapság a nyílt antikommunizmus álláspontjára helyezkedni — ez valóban a társadalmi igazságosságra vágyó, becsületes emberek bizalmának elvesztésével jár. Rendkívül érdekes, hogy ugyanabban a Franciaországban a dolgozók soraiba tartozó, vallásukat gyakorló katolikusok 70 százaléka, vagyis azok, akik rendszeresen járnak misére és megtartják a többi vallási szertartást, a szocializmust tekintik maguk számára a legelfogadhatóbb rendszernek. A katolikus dolgozók körében erősbödik az a törekvés, hogy a kommunistákkal és más demokratákkal együtt harcoljanak az imperialista elnyomás ellen. Mint a kommunista és munkáspártok 1969. évi nemzetközi tanácskozásának záróokmánya hangoztatja, a társadalmi ellentmondásoknak sok tőkésországban történt súlyos kiéleződése következtében lehetőség nyílt arra, hogy a forradalmi munkásmozgalom monopolistaellenes és imi^erialistaellenes alapon szövetséget kössön a hivők széles tömegeivel. A katolikus egyház és egyes más vallások ideológiai válságot élnek át, megingatva évszázados elméleteiket és kialakult struktúráikat. Egyes országokban fejlődik a kommunisták együttműködése és akcióegysége a katolikusok demokratikus tömegeivel és a más vallású hívőkkel; időszerű lett a párbeszéd közöttük olyan problémákról, mint a háború és a béke, a kapitalizmus és a szocializmus, a neokolonializmus és a fejlődő országok, az imperializmus elleni, a demokrácia és a sízocializmus melletti akcióegység. Ismeretes például, hogy az olasz világi hivők, más társadalmi körökkel vállvetve, síkraszálltak a vietnami agresszió mielőbbi megszüntetéséért. Amikor Thieu, a saigoni reakciós rendszer vezetője a Vatikánba kéazült, a katolikus tömegek között végigzúdult a tiltakozás hulláma. A milánói hivők sajnálkozásukat kifejező levelet küldtek a Vatikánba a Szentszék azon határozatával kapcsolatban, hogy fogadják Thieut. Rómában tüntetés zajlott le, amelyben a város sok papja is részt vett, valamint toscanai, szicíliai küldöttségek, a Keresztény Békemozgalom, az „1971. november 7-e“ csoport, a „Pax Christi“ és más vallási szervezetek delegációi. A vatikáni titkárságnak átadták a vallicellai Szűz Mária templomban tartott liturgiái zsinaton elfogadott okmányt, amely tiltakozást fejez ki Thieu látogatásával szemben. Ez a tény szemléltetően tanúskodik arról, milyen nagy nyomás nehezedhet a római kúriára, ha a néptömegek törekvéseivel ellentétben cselekszik. Még erősek a konzervatívok A katolicizmus válságának éleződéséről tanúskodik a spanyol katolikus hierarchia azon követelése is, hogy az egyházat válasszák el az államtól. Ez „Az egyház és a politikai közösség“ című, a spanyol püspöki kar által 1972- ben jóváhagyott és 1973 januárjában közzétett okmányban fogalmazódott meg. Mint ebből a dokumentumból kitűnik, a lelkipásztorok vezető rétege ar(Folytatás a 9. oldalon)
