Új Szó, 1973. november (26. évfolyam, 260-285. szám)
1973-11-11 / 45. szám, Vasárnapi Új Szó
TÍZ NAP, AMELY MEGRENGETTE A VILÁGOT Szemelvények John Reed könyvéből A szovjet emberek a napokban emlékeztek meg a Nne/y Októberi Szocialista Forradalom évfordulójáról. John Reed volt a forradalom első és egyik legkitűnőbb krónikása. 1919- ben megjelent Tíz nap, amely megrengette a világot című könyvében a valósághoz híven, lebilincselően írta le az eseményeket. Ebből a könyből közlünk részleteket. P ontosan nyolc óra negyven perc volt, amikor hatalmas tapsvihar köszöntötte a belépő elnökség tagjait, köztük Lenint — a nagy Lenint! Zömök alak, rövid nyak, hatalmas homlok, apró szem, rövid orr, nagy, szépen ívelt száj, erélyes, borotvált áll, amelyen azonban már kiütköznek a hajdani és majdan jól ismert szakáll borostcji. Ruhája kopott, nadrágja túl hosszú. A tömeg bálványa, akit úgy szeretnek és tisztelnek, mint kevés vezetőt a történelem folyamán. Különös nép- vezér, olyan, aki szellemi fölényénél fogva vezető. Színtelen, humortalan, meg nem alkuvó és kérlelhetetlen. Nincsenek érdekes idioszinkráziái, de különleges képessége van arra, hogy mély gondolatokat egyszeiű szavakkal fejezzen ki, s hogy egy-egy konkrét helyzetnek mélyreható elemzését adja. És éleselméjűséggel párosuló nagy szellemi bátorság jellemzi. S ekkor Lenin kezével az asztal szélébe kapaszkodik; kis, összehúzott szeme végigfut a tömegen, amíg várakozik, s a percekig tartó taps és ünneplés látszólag közömbösen hagyja. Amikor a tapsvihar elül, egyszerűen ennyit mond: „Most hozzálátunk a szocialista rend felépítéséhez!“ Ismét felzúg a taps. „A szovjethatalom fel fogja ajánlani valameny- nyi népnek az azonnali demokratikus békét és az azonnali fegyverszünetet minden fronton. A béke kérdése égető kérdés, napjaink fájó kérdése. Engedjék meg ezért, hogy áttérjek annak a nyilatkozatnak a felolvasására, amelyet az önök által választott kormánynak kell majd kiadnia ...“ Száját, mintha mosolygott volna, beszéd közben nagyon kinyitotta; hangja rekedtes volt, nem kellemetlenül, hanem mintha a sokévi beszéd tette volna azzá — és monoton, mintha örökké tudná így folytatni... Néha kissé előrehajolt. Nem gesztikulált. S ezer egyszerű ember néma csodálattal tekintett rá ... „DEKRÉTUM A BÉKÉRŐL" A munkás- és parasztkormány, melyet az október 24—25-1 forradalom hozott létre, s amely a munkás-, katona- és parasztkiildüttek szovjetjeire támaszkodik, valamennyi hadviselő népnek és kormányának azt javasolta, hogy haladéktalanul kezdjenek tárgyalásokat az igazságos, demokratikus békéről. Igazságos vagy demokratikus békének, mely után minden hadviselő országban a náborútól kimerült, elgyötört és megkínzott munkásság és más dolgozó osztályok túlnyomó többsége sóvárog, s amelyet az orosz munkások és parasztok a cári monarchia megdöntése után a leghatározottabban és a legállhatatosabban követeltek — ilyen békének a kormány az annexiók {vagyis idegen területek erőszakos elfoglalása, idegen népek erőszakos bekebelezése) és hadisarc nélküli azonnali békét tekinti. Ilyen béke haladéktalan megkötését javasolja Oroszország kormánya valamennyi hadviselő népnek, és egyúttal kifejezi azt a készséget, hogy azonnal, a legcsekélyebb halogatás nélkül minden döntő lépést megtesz addig is, amíg az ilyen béke valamennyi feltételét minden ország és minden nemzet népképviselőinek teljhatalmú testület© véglegesen megerősíti.. Pontosan tíz óra harmincötkor Kamenyev felszólította azokat, akik a proklamációval egyetértenek, emeljék fel meghívójukat. Egyetlen küldött maradt mozdulatlanul, de amikor kitört körülötte a harag vihara, ő Is felemelte kezét... A szavazás egyhangú volt... És ekkor hirtelen, mintha egy közös akarat irányította volna őket, mindnyájan felálltak, és felharsant az Internacionálé. Egy fehér szakállú öreg katona úgy zokogott, mint valami gyermek. Alekszandra Kollontaj alig tudta visszafojtani könnyeit. Hatalmas erővel zúgott a teremben az ének és ablakokon, ajtókon át felcsapott az égig. „Vége a háborúnak! Vége a háborúnak“! — Ujjongott mellettem egy fiatal munkás. Az éneknek már vége volt, és mi ott álltunk valami furcsa, félszeg csendben. És ekkor valaki a hátsó sorokban megszólalt: „Elvtársak! Emlékezzünk meg azokról, akik meghaltak a szabadságért!“ És ekkor énekelni kezdtük a gyászindulót, ezt a lassú, bánatos és mégis diadalmas éneket, amely olyan orosz és olyan szívbemarkoló. Az Internacionálé mégiscsak idegen melódia. De a gyászinduló olyan volt, mint azoknak a nagy tömegeknek a lelke, melyeknek a képviselői most itt ülnek a teremben, s akiknek víziójában születőben volt egy új Oroszország, és talán ennél is több. A nagy Mihajlovszkij-lovarda kapuja feketén ásított. Két őr fel akart tartóztatni bennünket, de mi továbbsiettünk s nem törődtünk dühös kiáltozásukkal. Egyetlen ívlámpa égett fent az óriási terem mennyezetén, a magas oszlopok és az ablakok alig látszottak a homályban. Oldalt óriási páncélautók sötétlettek. Egy kocsi közvetlenül a lámpa alatt állt, körötte vagy kétezer napbarnított arcú katona, akik szinte elvesztek az óriási teremben. A kocsin tíz-tizenkét ember, tisztek, a katonabizottságok tagjai. A toronyból egy katona beszélt — Hanzsonov, aki a páncélosok nyáron tartott országos kongresszusán elnökölt. Jó külsejű, karcsú férfi volt, bőrkabátján hadnagyi rangjelzés. Nagy ékesszólással igyekezett meggyőzni hallgatóit a semlegesség helyességéről. „Szörnyű elgondolni, hogy oroszok egymást gyilkolják. Nem szabad polgárhábörúba keveredniük azoknak, akik váll váll mellett küzdöttek a cár ellen, és az ellenség ellen vívott győztes csatákban beírták nevüket a történelem lapjaira. Mit törődünk mi, katonák, e pártviszályokkal? Ne áltassuk magunkat — az Ideiglenes Kormány nem volt demokratikus kormány. Nekünk nem kell koalíció a burzsoáziával. Nekünk az egyesült demokrácia kormányára van szükségünk, különben Oroszország elveszett! De ha ez a kormány megalakul, akkor nem lesz polgárháború, nem lesz testvérgyi lkosság! “ Ez értelmes beszéd volt, a hallgatóság helyeslő zúgással válaszolt. Egy sápadt és fáradt arcú katona kapaszkodott az autóra. „Bajtársak!“ — kiáltotta. „Én a frontról jövök és azt mondom nektek: békére van szükségünk, azonnali békére! Aki a békét hozza, legyen az bárki, akár a bolsevikok, akár az új kormány, azt követni fogjuk. Békét! Mi a fronton már nem tudunk tovább küzdeni sem a németek, sem az oroszok ellen“. Ezzel leugrott a kocsiról, s a tömegből zűrzavaros hangok törtek elő, amelyek dühkitörésekké fokozódtak, amikor a következő szónok, egy mensevik „honvédő“, azt bizonygatta, hogy a háborút a szövetségesek teljes győzelméig folytatni kell. „Ügy beszélsz, mint Kerenszkij“ — kiáltotta egy érdes hang. Egy duma-képviselő ugyancsak a semlegesség mellett szállt síkra. Végighallgatták, de kedvte- lenül morogtak, érezték, hogy nem közülük való. Soha nem láttam még embereket, akik ennyire igyekeztek volna megérteni a hallottakat és helyesen dönteni. Mozdulatlanul figyeltek, szemüket a szónok arcára függesztették, összeráncolt homlokukon verítékcsöppek gyöngyöztek: nagy darab emberek, ártatlan, tiszta gyermekszemekkel... Most egy bolsevik beszélt, egy közülük vaió ember, heves gesztusokkal, szavai gyűlölettől szikráztak. Nem volt nagyobb sikere, mint a többinek, nem találta el a megfelelő hangot. De egy pillanatra kiragadta őket a köznapi problémák szokott köréből, mert felvetette Oroszország, a szocializmus, a világ, a forradalom sorsáért való felelősségük kérdését... A kocsi tetején egyszerre csak heves vita tört ki a bizottsági tagok és a tisztek között. A hallgatóság követelte, hogy mondják meg, miről folyik a vita. A tömeg mozgolódott, zúgott. Egy katona, akit hiába Igyekezett visszatartani egy tiszt, felemelte a kezét: „Bajtársak! Krilenko elvtárs itt van, és beszélni akar“. Óriási vihar tört ki. Taps, füttyök, kiáltások. „Proszim, proszimi Dolojl“ (Halljuk! Levele!) A hadügyi népbiztos közben a katonák segítségével már kapaszkodott fel a páncélkocsira. Mikor felért, kiegyenesedve megállt egy pillanatra, majd előrement, csípőre tett kézzel, s mosolyogva körülnézett. Tömzsi, rövid lábú ember. Egyenruháján nincs rangjelzés. Feje födetlen. A közelemben levő klakk szörnyű ordítozásba kezd: „Hanzsonov, HanzsonovI Halljuk Hanzsono- vot! Le velel Mit akar itt? Le az árulóval!“ Az Izgalom tetőpontjára hágott. De ekkor hirtelen mint egy meginduló lavina, áttörte magát a tömegen néhány dühös tekinteti! óriás. „Ki meri a gyűlést megzavarni?“ — kiáltották. „Ki fütyül?“ A klakk ijedten elnémult, és abbahagyta működését. Krilenko fáradt, rekedt hangon kezdett beszélni: „Elvtársak! Katonák! Bocsássátok meg, hogy ilyen rosszul beszélek, de már négy napja nem aludtam... Tudjátok, hogy katona vagyok. Tudjátok azt Is, hogy a békét akarom. De azt el kell mondanom, hogy a bolsevik párt, amely a ti segítségetekkel és sok más derék bajtárs segítségével győzelemre vitte a munkások és katonák forradalmát, megdöntötte a vérszomjas burzsoázia hatalmát — máris beváltotta ígéretét, és békét ajánlott az összes népeknek a mai napon.“ Tapsvihar. „Arra kérnek benneteket, hogy maradjatok semlegesek akkor, amikor a tisztiiskolások és a rohamzászlóaljak, amelyek sohasem semlegesek, az utcán lőnek bennünket és vissza akarják hozni Petrográdba Kerenszkijt vagy a banda egy másik tagját, A mensevikek és az eszerek, akik most a polgárháború elkerülésére hívnak fel benneteket, talán nem polgárháború útján tartották kezükben a hatalmat, polgárháború útján, amely szakadatlanul folyt július óta és amelynek során ők — mint tudjátok — mindig a burzsoázia oldatán állottak? Hogyan győzzelek meg benneteket, ha már határoztatok? A dolog igen egyszerű. Az egyik oldalon: Kerenszkij, Kalegyin, Kornyilov, a mensevikek, az eszerek, a kadetok, a dumák és a Illusztrációk: Oreszt Vorejszkij „Petrográdiak 1917“ című sorozatából. lisztek... ök azt mondják, persze, hogy a legjobbat akarják. A másik oldalon — a munkások, a katonák, a matrózok és a szegényparasztok. A kormány sorsa a ti kezetekben van letéve. Ti vagytok az urak. Nagy Oroszország a tiétek. Visz- sza akarjátok adni ezt a hatalmat?“ Beszédét szemmel láthatólag csak egész akaratereje megfeszítésével tudta elmondani, de mély és őszinte lelkesedése még fáradt hangján is átérződölt. Amikor a beszéd végére ért, megtán- torodott és csaknem elesett, száz kéz nyúlt feléje, és segítettek neki a leszállásban. Ugyanez a küzdelem folyt le a város és a körzet összes kaszárnyáiban. Az egész fronton, egész Oroszországban. Sok ilyen Krilenko volt, akik sohasem aludtak, akik városról városra, gyűlésről gyűlésre siettek, foglalkoztak az ezredekkel, vitatkoztak, fenyegetőztek, könyörögtek, ott voltak minden szakszervezeti helyiségben, a gyárakban, a falvakban, az orosz flotta legtávolabbi hadihajóin. És az országban száz- meg százezer ember, munkások, parasztok, katonák, matrózok figyelték szavukat, igyekeztek megérteni és dönteni — és végül döntésük egyhangú volt. Ilyen volt az orosz forradalom ...
