Új Szó, 1973. október (26. évfolyam, 233-259. szám)
1973-10-07 / 40. szám, Vasárnapi Új Szó
\ sasfiókák, araikor felnőttek, elhagyták a fészket, és távolabbi helyekre költöztek. Nyugalmukat semmilyen veszély és semmilyen ellenség sem zavarta, mintha az élet és a halál fölött álltak volna, még az idő és lenn a földön beállt változásuk számára is hozzáférhetetlenül. Az emberek néha rájuk lőttek, de ők jól vigyáztak, éles szemük távolról észrevette az ember legkisebb mozdulatát is, és könnyen kitalálták a szándékát... Egy reggel, virradat előtt, szemerkélő esőre ébredtek, mely éppen akkor kezdett el szitálni. Keleten, a komoran sötétlő, borzas hegyek mögött egy keskeny vörös sáv a hajnal beálltát jelezte. Néhány kócos felhő széle vörösben izzóit. Szokatlan, nyomasztó csend ült a sötét hegyeken. Keleten a vörös folt lassan nőtt. A felhők között felvillant egy csillag. Utána zöld villám hasította ketté a horizontot. A felhők mozgolódni kezdtek. Feltámadt a szél. A hegy hatalmas láncaira sötét árnyék vetődött. Látszott, hogy vihar bontogatja a szárnyait. A szikla peremén alvó hímet nyugtalanság töltötte el. Ösztöne megsúgta, hogy nem maradhat ott. Összenézett a nősténnyel. A szél erőre kapott, és felborzolta tollaikat. Hirtelen egy meleg hullám borította fénybe a hegyeket, és döreje megremegtette az eget. A szemközti csúcson nehéz, sötét felhők tűntek fel, mint gigászi állatok hatalmas csordája. Letiporták a hajnalt, és visszahozták az éjt. Felbőgtek a patakok, zúgásuk egybeolvadt a fák nyögésével. A vihar azzal fenyegette a sasokat, hogy felkapja és elragadja őket. Először a hím röppent fel. Szárnyait behúzva megpróbált levágódni a szakadékba. De a dühöngő orkán elkapta és magasba emelte, mint egy fekete labda repült a száguldó szél szárnyán, míg el nem tűnt egv sötét, gomolygó felhőben. A szél majdnem hozzávágta egy sziklához. Ekkor kitárta szárnyait és megpróbált széllel szembe repülni. A sötétség miatt nem bírt leszállni. A felhő átölelte és magával sodorta. Kénytelen volt rábízni magát e hatalmas erőre, mellyel szemben tehetetlen volt. Csak röpte sebességét igyekezett csökkenteni. Kifinomult tájékozódóképessége most sem hagyta el, mikor körülötte csak gomolygó sötétség volt. A vihar északra, a hegyek mögé repítette. A meredek hegyoldalak mellett lezúgó szél majdnem a szakadékba sodorta, de kitárt fark- tollai és kétségbeesett szárnycsapkodásai segítségével még időben sikerült visszatartania magát. Tudta, hogy a vihar még csak ezután lép tetőfokára, s minden erejét összeszedve, megpróbált magasabbra emelkedni, hogy kitörjön a ciklon területéről. Elkezdett esni, villám villám után cikázott, s csak felvillanó hideg fényükben láthatta a hatalmas, felmérhetetlen, sötét tengerre emlékeztető kócos felhőket, amelyek között repült. Három teljes órán keresztül küzdött a viharral. Végül is lemondott arról, hogy a száguldó szél fölé emelkedjen. Messzire sodródott a hegyektől, elázott és kimerült. A felhő, mely elragadta, Szétsz^kfftW, n alacsony hegykoszorúval körülvett kis síkságot pillantott meg maga alatt. A napsugarak, ki tudja, hogyan, áttörtek a felhőkön, és nagy kévékben hulltak a síkságon fehérlő kisváros melletti vetésekre. Hol felragyogtak, hol homályba vesztek, mert a felhők szétszakadtak, majd újra egyesültek. A szél sebessége csökkent. A sas átázott, nedves tollát egyre súlyosabbnak érezte. Kínlódva tartotta fenn magát a levegőben, s mikor a város fölé ért, kénytelen volt alacsonyabbra ereszkedni. Megijedt, hogy a mögötte jövő újabb felhők utolérik. A felhők a hegyek felól, a fegyveres hordaként előretörő köddel együtt kúsztak a völgy felé. Amikor megpillantotta a háztetőket és a város szűk kis utcáit, kiválasztott egy kéményt, és leszállt rá. Kilenc óra volt. A főutcán egy csoport hegyilakó haladt. A piacra mentek. Szekerek nyikorogtak, és a rézművesek kalapácsaitól zengett a város. Az esóáztat- ta, sáros utcák szagába nedves szénaillat vegyült. A szemközti utcában egy pékműhely kemencéjében parázslón a tűz, és a levegőt frissen sült kenyér illata töltötte meg. A vihar itt nem dühöngve vonult el, a város éppen csak hogy megfürdött, s ettől még csendesebbnek és békésebbnek tűnt. A sas először volt életében ilyen közel az emberekhez. Hallotta hangjukat, látta az arcukat és legkisebb mozdulataikat, és semmiféle félelmet nem érzett. Ha magasból is, de ismerte az emberek életét. Sőt, még nem is csodálkozott. Halálosan fáradt volt. Szárnyai lecsüngtek, tollai égnek meredtek, mint a lándzsák, nedves testéből pedig pára szállt fel. Az utcán járók közül sepki sem vette észre. Az emberek jöttek-mentek, de nem emelték fel a fejüket, és ö ott fenn nyugodtan gubbasztott. De délben, amikor a tisztviselők és a gyerekek hazafelé indultak, a pék észrevette, és megmutatta szomszédjának, egy szerszámkészítőnek. Az utcán rövid idő alatt egész tömeg verődött össze, felnőttekből és gyerekekből. A sasra mutogattak, és lármásan beszéltek. A sas mozdulatlanul ült a kéményen, mintha aludt volna. Valaki követ dobott feléje, mely koppanva hullt a tetőre. Egy másik sárdarabbal vette célba. Eleinte vitatkoztak, hogy honnan jött, és miért szállt le a kéményre, később hadonásztak, integettek kezükkel, hogy felrebben jen. De mivel ez nem segített, szétszéledtek. A pék elzavarta a gyerekeket, és elment ebédel ni. Az utca elnéptelenedett. - A város felett kisütött a nap, s a sár- és lótrágyászag még erősebb lett. Ekkor a szerszámkészítő segédje, egy ravasz szemű, szeplős kölyök elhatározta, hogy megöli a sast. Megtöltött egy mordályt, és felmászott a szomszédos pa}« ta tetejére, ott leguggolt, és lassan célzott. A sas továbbra is mozdulatlanul állt, mintha önma» gában kereste volna a hegyek lenyűgöző, fenséges vN lágát, amelyből a vihar kiragadta. A segédet, aki mö-. götte volt, nem látta. Erős dörrenés hallatszott. Az öreg puska fehér füst» felhőt és egy egész raj ólmot okádott. A sas a kéményre dőlt, és kitárt szárnnyal zuhant a tetőre ... A szomszédos üzletekből kirohantak az emberek, és lárma kerekedett. Néhányan szidták a segédet, mások kiabáltak, hogy dobja le a sast a tetőről. Egy másodperc múlva a madár meleg teste tompa puffanással esett az utcára ... Két hét múlva a természetrajztanár állal kitömött teste már a városi kaszinó büféjét díszítette. A nőstény néhány napig várta a párját. U megmenekült a vihartól, mert befészkelődött a szikla egyik üregébe. De amikor a hím tíz nap múlva sem tért vissza, elhagyta a sziklát örökre. A kihegyesedett, sárgás mészkőszikla magányosan meredt az égnek. Csak a felhők szálltak el mellette, s a környező csendben olyan volt, mint egy hatalmas, odvas fog, melyre nincs szüksége az életnek. JUHÁSZ PÉTER fordítása i, lan változást. Változásokat. Ráadásul !- mindez semmiség ahhoz képest, ami tegnap történt. Az már a csodával ha- k táros. Ha ugyan nem csoda! i- Tegnap este — kilenc óra tájt — vai- laki csengetett Mákul ka lakásán. Persze, ;a Emil nem ment ajtót nyitni, hiszen e- nemegyszer előfordul, hogy valaki e- bosszúból becsenget hozzá. Egyszerűen nyi bátorságát és lábujjhegyen az aj- tohoz lopakodott. Hallgatózott, hogy megállapítsa, egy vagy több ember áll e az ajtó előtt. Hangokat nem hallott, s ebből arra következtetett, hogy egy személy csengetett. De ki?! És mit akar?! A következő csengetéstől úgy megrezzent, hogy ez a sóhaj szállt ki a torkán: iák mindenki megbocsát itót a rsásor, ndtufelaláíem /ezIcse ózó ma seiséŠSZíető telTaDe hetatazért, hogy borsot törjön az orra alá. Olykor mindenféle szövegű és rajzokkal illusztrált cédulákat Is bedugnak valakik az ajtaján függő postaládába. Sőt, egyszer már be is mázolták az ajtót. Éppen ott, ahol egy fekete műanyaglapon ez áll aranybetűkkel: Ma- kulka Rudolf Emil, a szolgáltató üzemek igazgatója. A lépcsőházba érkezve — hála rendkívüli szimatának —, azonnal sejtette, hogy bekenték az ajtaját. Érthető tehát, hogy tegnap este a csengetésre nem rohant ajtót nyitni. Annál is inkább, mert este volt. Még mit ne: hogy a sötétben leüssék?! Rendszerint nem is világított a lakásban, hogy azt higgyék: nincs otthon. Megint csöngettek. Két rövid csengőszót hallott. Már az első csengetésnél megijedt, de most még jobban inába szállt a bátorsága. Remegve várakozott. Egyszer csak hirtelen megroggyant a lába: újfent megszólalt a csengő. Ma- kulka Rudolf Emil összeszedte pará— Jaj!! A kívül álló meghallotta a hangját és beszólt: — Igazgató elvtárs, én vagyok itt. Egy női hang volt. Makulka Rudolf Emil igazgató csak nagy sokára nyerte vissza a hangját. Nem, nem is a saját hangját, hiszen egészen ismeretlen hangon kérdezte: — Ki az az én? — Én — ismételte meg a kívül álló abban a reményben, hogy most már felismerik a hangját. Ám mivel, nem válaszoltak neki, némi szünet után hozzátette: — Gizi, a negyedik emeletről. Most már Makulka is felismerte a lány hangját, de azért nem mert.hinni a fülének. Hátha csak utánozza , valaki a hangját, hogy lépre csalják. Különben sem értette, mit akar nála a negyedik emeleti garzonlakás tulajdonosa. Az a hajadon, akivel ő már három éve nincs köszönő viszonyban. Gizi ugyanis annak idején megtudta, hogy Makulka írta a névtelen levelet a házmesternek, s azzal vádolta, orgiákat rendez a lakásán. A lakók és a közerkölcs nevében kérte a házmestert, tiltsa be Gizi kisasszonynak, hogy a lakásán férfi vendégeket fogadhasson. A névtelen levél nagy botrányt váltott ki annál is inkább, mivel minden lakó tudta, hogy Gizi a vőlegényén kívül soha senkit sem látott vendégül. Később sem, amikor elhagyta a vőlegénye. A levél íróját ugyan nem sikerült leleplezni, de többen (Gizi is) Makulkára gyanítottak. Szóval azóta nem voltak köszönő viszonyban. Érthető tehát, hogy Makulka teljesen érthetetlennek találta Gizi csengetését. Ezért még egyszer kiszólt az ajtón: — Mit óhajt? — Engedjen be! — szólt Gizi nagyon kedvesen. Makulka Rudolf Emil ajtót nyitott. Gizi egy biztosítékot kért tőle, -mert állítólag az ő lakásában elromlott, s kiolvadt a hűtője. Attól fél, reggelre megromlik a kiolvadt hűtőben az étel. — Nagyon szívesen adok — mondta az igazgató, s máris indult a szerszámládája felé, hogy keressen egy biztosítékot. Ám ekkor hirtelen igen különös gondolata támadt: hátha azért látogatta meg a csinos szomszédnő, mert tetszik neki. Ez ugyan nehezen képzelhető el, hiszen a lány nem több huszonöt évesnél, Makuílka pedig még tavaly betöltötte a hatvanat. De hát mostanában olyan furcsa dolgok történnek. Miért ne lehetne igaz ez is? De jó lenne, ha igaz lenne! — sóhajtott a szerszámládában keresgélve. Igaz volt. Bármennyir« hihetetlenül hangzik, igaz volt. Makulka Rudolf Emil ugyanis itallal kínálta a szőke szépséget, s az szívesen vette, hogy megkínálják. Igen ízlett neki a konyak. Jól érezték magukat. Két órán belül pertut ittak. — Ne szólítson engem igazgató elv. társnak! — mondta Makulka. — Tudom, hogy mindenki így hív, de ez már úgysem igaz, hiszen két hónapja nyugdíjban vagyok.' Azt Is tudom, hogy azért szólítanak így, mert amíg tisztségemet elláttam, senkinek sem engedtem meg, hogy másképp szólítson. Gizi először habozva ejtette ki az Emil nevet, de aztán már nem volt gátlása. Emilnek is sikerült leküzdenie gátlásait. Olyannyira, hogy ezt találta az összes eddigi meglepetése közül a legnagyobbnak. Mindez olyan hihetetlennek tűnik, hogy joggal gondolhatná valaki: Makulka Rudolf Emil csak álmodott, s a végén felébredt. Nem is jár messze az igazságtól, aki ezt gondolja. A meglepetés csupán az, hogy Makulka élete utolsó, s egyben legszebb álmából nem ébredt fel többé. Igen, meghalt. A vállalatnál, melynek egykor igazgatója volt, soká nem tudtak megegyezni azon, ki legyen annak a kéttagú küldöttségnek a tagja, mely a vállalat végtiszteletét lerója utolsó útján. Végül is sorsolással döntötték el a Vitás kérdést. Gizinek, aki Makulka Rudolf Emil élete utolsó álmáról mit sem tudott, kedvezett a szerencse a sorsolásnál: nem húzták ki a nevét. Bár, amint kijelentette, ha kihúzták volna is a nevét, akkor sem jelent volna meg Makulka Rudolf Emil földi maradványainak elliantolásán. FÜLÖP IMRE ŐSZI HANGULAT (Susil Weerarathna felvétele)
