Új Szó, 1973. október (26. évfolyam, 233-259. szám)
1973-10-07 / 40. szám, Vasárnapi Új Szó
G jtven vagy hatvan évvel ezelőtt a sziklák közt volt I a fészkük, a hegyszoros túlsó oldalán, ahol most a vasútvonal húzódik. Sok évig éltek ott, senkitől sem háborgatva. Látták a magasból a kis, kék tóhoz leereszkedő vadkecskéket, a fajdkakasokat, a félénk őzeket és a borostyánnal fedett barlangjaikból előbukkanó nagy, sötétbarna medvéket. Senki sem tudott volna valami megbízhatót mondani a múltjukról, mert az másfél évszázados, hosszú korszakot ölelt fel. Senki sem tudta, hogy hol keltek ki, hol találkoztak először, és milyen események töltötték ki életüknek azt a szakaszát. A hegyszoroson akkor csak betyárok és pásztorok mentek át nagy ritkán, kiket elnyelt a százados erdő vadonja. Amikor pedig az első mozdony füttye harsogta be a szűk hegyszorost, és a fejszék nyomán csupasszá vált a két hegyoldal, a sasok örökre elhagyták ezt a helyet. Felköltöztek a hegyek közé, a meredek szurdokok és szakadékok közül hatalmas sárga fogként kiemelkedő legmagasabb szikla tövéhez, hol reggel és este sűrű köd kúszott a köveken. A szélűzte felhők mintha érintették volna a szikla csúcsát, s ha az ember figyelte őket, úgy tetszett, hogy mozdulatlanul állnak, a szikla pedig a heggyel és az egész földdel együtt visszafelé rohan. A mészkő csúcsa a naptól és az esőtől leniállott és elvékonyodott, közepébe pedig évszázadokkal ezelőtt nagy üregeket vájt a föld alatti víz. Ebben a kis barlangban volt a fészkük. Néhány vérrozsdás gally védte a sasfiókákat a szakadéktól. Egyszerű és rideg menedékhelyük belsejét vadbőr és fajdtoll borította be. Este, amikor visszatértek éjszakázni a fészkükbe, a sziklás hegytetőn még világos volt. A nap sugarai itt tűntek fel először, és itt hanyatlottak le utoljára. A fény lassan kúszott visz- sza a szikla csúcsa felé, és lágy, halvány rózsaszínt öltött, majd észrevétlenül ellobbant. Ezekben az esti órákban a környező ormok örök hóval borított szirtjei rubinvörösen és szűzi tisztasággal szikráztak, lenn, a szakadékban nyájakba verődött a köd, az öreg fenyők pedig megszürkültek. A hegyek rideg, egyhangú néBOLDOG PILLANAT masága még súlyosabb és feszültebb lett, mintha maguk a hegyek is megnémultak volna, valami nagy és jelentős eseményre várakozva. Csak a patak zúgó robaja erősödött, mint az élet változatlan és örök lényegéről beszélő egyetlen hang. A sasok egymás után érkeztek meg. Először a nőstény jelent-meg a hegytaréj fölött. Lassan ereszkedett le a szikla irányába, és elkezdett körözni fölötte, mintha láthatatlan kötéllel tekerte volna körül. Ilyenkor tisztán látszott széles, borzas szárnya, kurta és szögletes teste, sőt még jobbra balra tekintgető feje is. Valamivel később nyugaton, ahol az alkony vörösre festette az eget, mint fekete pont tűnt fel a hím, mely ijesztő gyorsasággal közeledett. Egy pillanat alatt a szikla fölé ért. ahol a nőstény még mindig körözött. A két madár lassan és ünnepélyesen szállt le, mint két sötét, baljóslatú árnyék. Mozdulatlanul és zordan álltak a sziklán, tekintetüket a távolba fúrták, messze a látóhatár mögé, mintha újra látták volna a síkság végtelen térségét — -a folyókat, az utakat és a városokat, melyekből egy ismeretlen, idegen élet zaja szállt a magasba. Néha a nőstény, mely nagyobb volt a hímnél, nagy, nehéz léptekkel, felemelt, ijesztően kitárt szárnyakkal s kifeszílett nyakkal közeledett társához, és mereven nézett a szemébe, mintha közöini akart volna valamit vele. Vad tekintete büszkén és szilajon lángolt, elúre- hnjlott teste pedig áldozatához közeledő gyilkos, lopakodó testtartására emlékeztetett. Később elhelyezkedtek a sziklán, és ott éjszakáztak. Előfordult, hogy éjjel vihartól bőgtek fel a hegyek, eső záporzott vagy havas eső meszelt be mindent. A sasok azonban rendíthetetlenül a helyükön maradtak, fásult közönnyel figyelték a tomboló vihart. Kora hajnalban ébredtek, amikor a völgyekben még szunnyadt a homály, megrázkódtak és elrepültek élelmet keresni. A nőstény a keleti síkság felé szállt. A hím a déli, lankás tájat választotta. Mindegyiknek megvolt a saját vadászterülete, és a zsákmánykeresésben egyik sem számított a másikra. Csak akkor vadásztak együtt, ha sziklás hegygenncre felkapaszkodott vadkecskékre lestek valamely szakadék közelében. Ilyenkor süvítve csaptak le az áldozatukra, s addig lökdösték szárnyaikkal, míg el nem kábult, és bele nem zuhant a szakadékba. S ekkor harsogó, győztes rikoltással vetették rá magukat a vadkecske összezúzott testére. Néha fajdkakasra vagy a kopár hegyoldalra kimerészkedett nyúlra lestek. Türelmesen köröztek a kiszemelt vad fölött és órákig vártak az alkalmas pillanatra, hogy lecsapjanak. Amikor viszont a hegyek között semmit sem tudtak fogni, elrepültek a síkság felé, dögöt keresni. Éles szaglásukkal több kilométerről megérezték a dögszagot. A felszálló légáramlatok sokat segítettek nekik, mikor magasba szálltak. Ezek voltak az égi útjaik. Tekintetük hatalmas térséget fogott át, és a legkisebb részletet is szemmel tartották. A magasból minden nap látták a tenger kék sávját, a tágas mezőkön elszórt városokat és falvakat, melyek fölött gyakran keringtek, figyelve az udvarokon kapirgáló tyúkokat. Minden gödör, folyócska és domb ismerős volt számukra, mert két évszázadon keresztül szelték a levegőt e föld felett. A közben beállt lenti változásokat nem vették észre, mert azok lassan, észrevétlenül következtek be. A falvak és a városok megnőttek, az erdők, ellenkezőleg, megritkultak, a folyók medre összeszűkült, az utak viszont megsokszorozták fehér szálaikat. A földön a zaj egyre erősebb és tartó- sabb lett. És a sasok egyre nehezebben találtak élelmet; a vad eltűnt, dögre is csak ritkán akadlak. Kénytelenek voltak messze, a tengerpart felé vagy az északi hegylánc irányába elrepülni. Ott a változft;ok nem voltak ilyen nagyok. Nagyon gyakran napokig nem talállak élelmet, de ez nem zavarta őket. Életerejük olyan nagy volt, hogy az éhség nem tudta elcsigázni, csak merészebbé és vadabbá tette őket. Hosszú életük alatt több háborút, járványt és dögvészt látlak. E két évszázad alatt érzékük kifinomult mindenfajta szerencsétlenség iránt, mely lenn a földön közelgett. Tudták, hogy mit jelent a távoli ágyúdörgés, mely gazdag lakomát ígérő, vidám hírnökként jutott el hozzájuk. A fellángoló tüzek és a füstszag a front fölé csalta őket. Felülről figyelték az emberek menelosz- lopait, a kocsikaravánokat és a menekültek tömegeit, hallgatták az állatok bőgését, az ütközetek zaját, és tudták, hogy most hosszú ideig bőséges élelmük lesz. Ilyenkor elhagyták a hegyeket, mintha véglegesen ott telepedtek volna le, hol forrt, dühöngött a háború. Az emberi hús nem volt rosszabb, ízetlenebb az állaténál. A zsákmányt megosztották a varjakkal és a dögkeselyűkkel. És később, a háború elvonulása után még sokáig kószáltak ezeken a helyeken. Tanúi voltak a pestis dühöngésének, melytől kihaltak a falvak és az utakon nem lehetett eleven lelket látni — emlékeztek arra a szörnyű csendre, mely abban a távoli időben borult a tájra, amikor a földek megmüveletlenül álltak, és a gabona elrohadt. Akkor csapatokba verődlek, s fönn a magasban, mint a határ igazi urai, nyugodtan és büszkén keringtek a hallgatag falvak felett. Azokban a hajdani napokban valamely szegény és kopott kisváros mellett — melyet még kopottabl?.* let tek a leomlott tornyok és kőfalak s a kihegyezett, fehér ceruzára emlékeztelő magányos minaret —, a kopár domboldalakon az emberek minden vasárnap hagytak számúkra valamilyen eledelt, mert tisztelték és csodálták erejüket és megközelíthetetlenségüket. Abban az időben a hegyek között gyakoriak voltak a kisebb összecsapások, rajtaütések vagy gyilkosságok, és mindig rá lehetett bukkanni valamely rabló vagy szerencsétlen békés utas útszélen heverő holttestére. Egyszer egy ilyen holttest mellett a hím egy pénzzel telt szattyánbőr erszényt talált. Az erszény véres volt, és így a sas egy darab húsnak vélte. S hazavitte a fészekbe, és a párja elé tette. Az erszény ott hevert, míg a bőr el nem rothadt, és szét nem feslelt. A pénz szertegurult, és örökre rejtve maradt a kapzsi emberi szemek számára. így telt eddig az életük. A nőstény minden tavasszal lerakott egy-két kék pettyes tojást, és kiköltötte őket. (Könözsi István felvétele) M ákul ka Rudolf Emil azok közé az emberek közé tartozott, akikre szinte mindenki haragszik, akiket mindenki utál, sőt, gyűlöl. Kivéve azokat, akik közelebbről nem ismerik őket. Persze ezzel a tulajdonságával még nem sorolhatnánk öt az egészen rendkívüli lények közé. Hogy miért foglalkozunk hát vele mégis? Azért, mert egyszeriben olyan hihetetlen dolgok történtek vele, hogy az olvasó azt hihetné, történetünk csattanója ez lesz: és akkor Makulka Rudolf Emil felébredt. Már most elárulhatjuk, hogy senkinek sem kell tartania Emil felébredésétől, illetve a csattanó elmaradásától. Mint mondottuk, egyszeriben teljesen hihetetlen dolgok történtek vele. Persze nem olyasmi, hogy például repülni tudott, vagy láthatatlanná vált. Még csak gondolatolvasó sem lett. Ezeknél sokkal hihetetlenebb dolgokat ért meg. Kezdjük mindjárt azzal, amit nem kis ideje már még álmában se mert volna hinni: egyik napról a másikra senki sem utálta őt. Ellenkezőleg: mindenki tisztelte és kedvelte. De nem megjátszva és csak a jelenlétében, mint eddig, hanem őszintén, szívből. Mintha elfelejtették volna azokat a tetteit, melyekért meggyűlölték őt. Vagy mintha utólag helyeselnék a tetteit, döntéseit. Például G. S., a helyettese azt, hogy hozzávágja az írógépet. Meg azt, hogy el akarta mozdítani a tisztségéből. Igaz, ez nem sikerült, mert az utolsó pillanatban közbelépett G. S. egyik bennfentes ismerőse, s kiderült, hogy a felhozott vád kilencvenöt százaléka rágalom. Ennek ellenére G. S. ma ezt mond- Ja: „Igazad volt, Emil, bocsáss meg!“ Mintha nem tudná, hogy neki volt igaza. Mintha mindent elfelejtett amit ellene felhozott. Csakugyan hét ennyi mindent felejteni? Nem haragszik rá O. C. sem, egymás után kétszer levonatta miumát különböző „okokra“ hii va. Pedig elhatározásának egyetlö ez volt: bosszantotta, hogy O. G mélyautót vett. Méghozzá Z#igul Makulki részelt vásárolni, s neki, az igái nak „csupán“ Skodája van. Hasonló sorsra juttatta — mánn prémium sorozatos levonásának s ra — F. N.-t is. Erre akkor kerül amikor kiderült, hogy F. N. víl házat vásárolt Paton. Azt sem tudta bosszúállás nélkül domásul venni, hogy T. S.-né lányá vették az orvosi egyetemre. „Gra lók“ — mondta az asszonynak, de egész egy hónap múlva jegyzőkön tette, hogy T. S.-né munkaerkl nem felel meg az öntudatos dől szocialista munkaerkölcsének. És ugyanez a T. S.-né felajánlja neki gítségét nem hivatalos ügyek intői ben is. Nem, nemcsak felajánlja: i ségesen segít is neki! ... Hát éri ez? Mi történt? Mi történt? — ismt geti a kérdést Makulka Rudolf Emil. Ián valami különleges világnap van? hiszen ez nem egyetlen nap? már tek óta figyeli a teljesen felfoght Emilijan Szfanev:
