Új Szó, 1973. október (26. évfolyam, 233-259. szám)
1973-10-07 / 40. szám, Vasárnapi Új Szó
ÉRDEKKÖR vagy SZAKKÖR ? Iskoláink helyzetéről és oktatónevelő tevékenységéről szóló beszél- k getésekben, írásokban és cikkekben gyakran szerepel ez a fogalom: é r- d e k k ö r. A Magyar Nyelv Értelmező Szótára szerint a szó jelentése: „Valamely személy, csoport vagy vállalat — főleg anyagi — érdekeinek kiterjedési köre“. Hazai magyar iskoláink szóhasználatában azonban gyakran olyan diákcsoportot neveznek meg vele — tegyük hozzá, helytelenül! —, amely a tantervi foglalkozásokon kívül, ám tanári vezetéssel dolgoz fel bizonyos szaktudományi kérdéseket. Nyilvánvaló tehát, hogy itt ugyanarról a fogalomról van szó, amelyet az egyetemes magyar nyelv szakkörnek nevez. A Magyar Nyelv Értelmező Szótára szerint e szó jelentése: „Bizonyos tantárgyak szakmai kérdéseit bővebben tárgyaló, az ilyen irányban érdeklődő tanulókat külön is foglalkoztató, hivatalos szabályzat szerint működő iskolai kör“. A szakkör helyett használt érdekkör szó itt a szlovák „záujmový krúžok“ szolgai fordítása. Számos olyan esetet tudnánk felsorolni, amikor a cseh, illetve szlovák szót, szólást, szakkifejezést vagy intézményt csak megfelelő funkciójú magyar szóval vagy kifejezéssel lehet helyesen értelmezni, még akkor is, illetve épp akkor, ha esetleg a szó szerinti fordítás más megoldást eredményez. Ilyen például — szintén iskolai vonatkozásban — a „triedny profesor“, amelyet csak az „osztályfőnök“ szóval fordíthatunk. Az „érdekkör“ fordítás révén hono- sult meg a hazai magyar nyelvhasználatban. Ha mindenki olyan jelentést tulajdonítana a szavaknak, amilyet akar. akkor nemigen értenénk meg egymást. Furcsa is lenne, ha valaki kijelentené:*én pedig a feketét fehér értelemben használom, az igazat hamis, a pluszt mínusz, a kék fényt északi fény értelemben. Gyakran ragaszkodunk a szavak közkeletű értelméhez, s általában csak kisebb jelentéseltolódások mutatkoznak az egyének nyelvhasználatában. De ezek — h@ vészes félreértést talán nem is, de — kellemetlen zökkenőt annál inkább okozhatnak. Megakadunk, megtorpanunk az olvasásban, kizökkenünk a logikus gondolatmenetből, bosszankodunk, hosz- ezútávon pedig — szegényedünk. OLÁH GYÖRGY A MANYSI NÉP KÖLTŐJE A nyugat-szibériai síkságon, az Oh és mellékfolyói völgyében élnek a manysik [régi nevükön vogulok). A magyarokhoz hasonlóan a finnugor nyelvcsalád egyik ágához tartoznak. Most irodalmuk egyik neves képviselőjét, Juvan Sesztalovot mutatjuk be olvasóinknak. A manysiknak nem volt saját írásbeliségük. Ez azonban nem jelentette azt, hogy költészetük sem élt. A népszokásokban, énekekben, közmondásokban testet öltöttek a nép szellemi kincsei. Hiszen a nép nem hallgat, nem néma. Bölcsődalok örökítik nem- •zedékről nemzedékre, hosszú téli estéken százszor mesélt történetek adják tovább a népköltészet értékeit. Ahhoz azonban, hogy egy nép megmutathassa magát más népek előtt, szükség van az irodalomra, mint olyanra, a költőkre, hiszen csak így mondhatjuk el, hogy a költő a nép hangjának, érzéseinek tolmácsolója, nyelvének legtökéletesebb kifejezője. A manysiknak is voltak költőik írásbeliségük Létrejötte előtt. Az írásbeliség kialakulása után várható volt, hogy a népből kiemelkedik az a költői tehetség, aki képes lesz kifejezni a nép művészetének minden szellemi és költői értékét, amelyeket hosszú évszázadok alatt halmozott fel és csiszolt a névtelen költők sora és felmutatja azt az egész világnak, a kis és a nagy népeknek. Juvan Sesztalov lett a inanysi nép első ilyen költője. A manysi nép is szerencsés, hiszen Sesztalov személyében tehetséggel bőven megáldott, erőteljes, egyéni hangú költőt mondhat magáénak. Ismeretes és helytálló az a vélemény (és ezt Juvan Sesztalov alkotásai is alátámasztják), hogy a nagy költőegyéniség, bármilyen gazdag témákat érint is, egységes egészet alkot életművében. A látszólag különálló versek, poémák és elbeszélések egyszeriben erőteljesebb vonásokkal rajzolt, tehetségről árulkodó, sokszínű mozaik-remekműbe rendeződnek, amelyet egységes elgondolás, kompozíció és világfelfogás hat át. Juvan Sesztalov nevét az egész Szovjetunióban ismerik. Egyik legszebb elbeszélő költeményét —a „Pogány poémát“ a manysik eposznak tartják. A költő dédapja és nagyapja még vadászattal foglalkozott. Ez minden másnál jobban elősegíti a természet mély megismerését és a vele való azonosulást. Talán ez a magyarázata annak, hogy Juvan Sesztalov egész költészetét át-meg átszövik a szülőföld csodálatos képei. A fák, a vadállatok, a halak, sőt még a fű Is él, gondolkodik és az emberekkel azonos szerephez jut. A költő számára a természet nem elvont fogalom, hanem a haza elválaszthatatlan része. Hiba lenne azonban azt hinni, hogy Juvan Sesztalov csupán a természet szépségeire talál színes és megkapó kifejezési módot. A költő tehetségét, közvetlen és gazdag hangvételét megsokszorozza a XX. század nagy és bonyolult világának közvetlen befogadása, amit a manysi költő a főiskolán, kortársaival folytatott eszmecseréi és számtalan könyv elolvasása útján szerzett. Egy cseppben is tükröződik a tenger — szokták mondani. A költő lelke Is Ilyen Csodálatos, az egész világ minden bonyolultságával együtt visszatükröző vízcsepp. Lelkében — mint a gyűjtőlencsében a fénysugarak — összefonódik népének évezredes története, és a szovjethatalom évszázadokkal fölérő 50 évének eredményei. A költő népének önmagára találását, új életét testesíti meg, amely az Októberi Forradalommal, s Leninnel kezdődött. Ö, aki megismerte a pestis pusztító járványának halálos hidegségét és most az emberiség egész szellemi gazdagságához hozzáférhet, közvetlen megszemélyesítője annak, mit is jelent valójában az új rendszer, mit ad minden nép és ember számára. Sesztalov mélyen filozofikus, gondolatgazdag, művészi eszközökben bővelkedő költő. Verses kötetét emelkedett hangulatban, jő érzéssel teszi le az olvasó, örül, hogy él és alkot a világon egy ilyen nagyszerű költő, a manysi nép hangjának, nyelvének énekese, aki egyben — bármilyen szokatlanul és pátosszal hangozzék is — egy új nemzeti irodalom megteremtője. VLAGYIMIR SZOLOUHIN Juvan Sesztalov: ESZMÉLKEDÉS (Részlet a Poémából) Ki mondja, hogy elvész a népem, elolvad, mint a nyári jég, lesöpri egy hullám a partról? Ki mondja? Ki mondja, hogy a vastag hó alatt népem szájára fagy az ének, s még a szél, a lármás csavargó, Várj! Még ne temess el! A tűz vörös torka befalja a jeget. A hullámot jégpáncél zabolázza. Én ember vagyok - se víz, se jég! Ember vagyok ... és egyszer engem is lefektetnek a föld alá, örökre, nyirkos gödörbe ... Nem! Nem! Nem erre kellett megszületnem! A tűz vörös torka befalja a jeget. A hullámot jégpáncél zabolázza. Ember vagyok - se víz, se jég! Ki merne engem eltemetni? Míg ki nem vész a földről a rágalom fullánkja, élni akarok, élni! Míg a vérivó szúnyogok ki nem halnak erdeinkből, élni akarok, élni! I Míg cobolyba nem takarok mindenkit, aki fázik, élni, élni, élni! Míg népem ősi könnyeit nem öntöm énekembe, élni, élni, élni! Míg szivárvánnyá nem fogom népem sok álmát, élrji akarok, élni! Míg szerelem nem talál, mint nyíl a fiatal szarvast élni akarok, élni! Meghalhat-e, elveszhet-e népem? Élni fog, élni, élni! ✓ Elhallgathat-e népem éneke? Élni, élni fog, élni! Kihalhat-e bolygónkon az emberi nemzet? Égő csepp vére vagyok! Az új kor gyönyörű napja alatt Ittmaradok, sötét szemű, sötét bőrű manysi - hasonlatos a maiakhoz. Hangom kemény vitákban ércesült. Szívem fogékony, mint a gyermeké, A jóság megtudja, hogy jó vagyok. A gonoszság megtudja, hogy kemény vagyok. Leszek, mint a nap. Leszek, mint a jég. És népem élni fog, százszor meg százszor újraszületve, élni, élni fog, élni! Rab Zsuzsa fordítása 1973 X. 7. F. P. Glebov: ŐSZI TÁJ Volaj, 1972) TI
