Új Szó, 1973. október (26. évfolyam, 233-259. szám)
1973-10-07 / 40. szám, Vasárnapi Új Szó
Vasúttól távol fekvő, dombra fel- kapaszkodó kisközség Kamenné Kosi- hy (Kőkeszi). Nem sokkal nagyobb a négy kőhajításnyira — pontosan 300 méterre — onnan elérhető Širákov (Sirak) község sem. Mindkettő őst, régi falu. Kőkeszi talán valamivel ősibb, mert a bozóki prépostság 1135. évi alapítólevele úgy említi, hogy urai a Hunt nemzetiség tagjai, Sirakról pedig csak az 1391-ben, a sági konvent előtt kötött, írásos egyezségben található a legrégibb feljegyzés. Ma már, persze egyik község lakosai sem foglalkoznak, törődnek azzal, hogy eleinte Kewkezew, később Kű- kezü, majd Kühesü névvel illették, emlegették a krónikások az egyik falut, s Felkeszi, majd Sirak névvel a másikat. Más, egészen más probléma foglalkoztatja mindkét község vezetőit, lakosait. Sokkal időszerűbb probléma. PÉLDÁUL A PATAKSZABÁLYOZÁS Ezt a válaszadásra legilletékesebb személy, Dudás István elvtárs, a hnb elnöke mondja. Csak így, egyszerűen: Például a patakszabályozás. Azután hallgat, mert megszokta, hogy rendszerint ő kérdez először. Megszokta, hogy a kérdései kérdéseket szülnek, tájékoztatást várókat, vitaindítókat, megszokta a vitát. Csak azt nem, hogy riportalanyként szólaljon meg. Azonban addig kérdezősködöm, addig példálózhatok, utalok erre is, arra la, míg végre is szóra bírom. — Ügy terveztük, és ezt a tervünket belefoglaltuk a választási programba is, hogy hidat építünk a patak fölé. Erre a célra az idei költségvetésünkben 180 ezer koronát tartalékoltunk. Hozzákezdenénk a hídépítéshez. Szeretnénk becsülettel teljesíteni a választási programba foglalt feladatokat. Ezt is . .. De nem lehet. Szó sem lehet hídépítésről, amíg be nem fejezik a patakszabályozás munkálatait. Viszont a talajjavító szövetkezet munkája lassan halad. Lehetetlen ... Egyszerűen lehetetlen addig még megemlíteni is a hídépítést, amíg be nem fejezik á patakszabályozást. így van ... A magyarázatba bekapcsolódik László István elvtárs, a hnb alelnöke, aki az anyakönyvvezető tisztségét is betölti, s éppúgy ismeri ezt a problémát, mint az elnök. — Igaz, hogy nem csekélységről van szó, mert a patakszabályozási munkálatok közel 2,5 millió koronába kerülnek, de zavart okoz, hogy még eddig nem kezdhettünk hozzá a hídépítéshez. Igen, zavarban vagyunk, mint a menyasszony, aki tudja, hogy mikor lesz az esküvője, de nem tud ja, hogy mikorra készül el menyasszonyi ruhája ... Megmosolygom a találó hasonlatot, s mindjárt derűsebb, folyékonyabb a beszélgetésünk. Az elnök és az alel- nök egymást váltva, kicsit dicsekedve sorolják a faluépítés terén eddig elért eredményeket. — Átadtuk rendeltetésének az új óvodát. Itt van közvetlen szomszédságunkban . .. Nézzen be oda is! Min den új. Egész napos, napközis óvoda... — Nincs a faluban olyan ház, ahonnan legalább egy személy nem vett volna részt a faiuszépítés érdekében szervezett brigádmunkákban. Nézzen csak körül a faluban, meglátszik, hogy az idén már háromszor szerveztünk brigádmunkát! Nagytakarítást, kőburkolást . . . — A Z-akció keretében folytattuk az aszfaltozást. Az idén már 3 kilométeres útszakaszt portalanítottunk .. — Nézze meg az új kultúrházat is! Alig győzöm jegyezni az adatokat. CSAKHOGY! Furcsa szó ez. Felsorolás közben az alelnök ejtette ki. Megszakítom a jegyzetelést. Felnézek. Érzem, hogy megint valamilyen problémáról van szó. Nem kéreti magát az elnök elvtárs, hanem mindjárt rátér, szót kerít a problémára. — Itt, Kőkeszin mintegy 400 méteren utat alapoztunk... Mi csak úgy szoktuk mondani, hogy ez a munka „útkeményítés“ ... Üt van, nyáron poros, máskor sáros, de nincs igazi, jó alapja. Esetleg csak kavicsos. Követ kell ráhordatni, hogy majd később, valamikor aszfaltozhassunk. Szóval felírhatja: keményités 400 méteren ... Az alelnök megjegyzi: — Követ kell hordatni az útra... Újra az elnöké a szó: — Az ám! Követ kell hordatni. Ez pedig elég drága dolog. Felsőtúr községből hordják a követ. Egy-egy fuvar ára 500 korona. Messze esik innen a kőbánya. Lám-lám, „Kőkeszin“ ilyen probléma a „kő“! A beszélgetés során megértem azt is, hogy ezért okoz gondot az útépítés. Ezért probléma és vitatott kérdés ma is a községben, hogy az egyik helyen hat család számára épített lakóházat, az efsz, de nincs bekötő út a lakóházhoz, s késik a megépítése, illetve még mindig csak vitatkoznak a sürgős feladatról. AZ IGAZI PROBLÉMA Szóba kerül az igazi, a lő probléma is, amikor ránk köszön Bojtos József elvtárs, a siráki pártcsoport elnöke. A bemutatkozás és megismerkedés után mindjárt kérdez: — Aláírták? Azután, hogy jobban megértsem, miről van szó, részletezni kezdi a problémát. Négy kőhájítás, az — mondjuk — 300 méter. Kőkeszitől pontosan ilyen távolságra fekszik Sirák. Az első siráki ház. Nem nagy távolság, de ha beépítenék a két falu közötti területet, akkor idővel valóságosan összeépülne a két község. Azon a területen 300 méter hosszú utat kellene építeni. Mellette 25—30 telken házak épülnének. Illetve már nem is kell ilyen sok házat építeni, hisz 10 család már ott épített. Csak útjuk nincs. Ügy volna jó tehát, ha összeépülne a két falu. Közbeszól az elnök. — Nem olyan egyszerű ügy ez. Csak a központi falvakat lehet építeni. A távlati tervekben azonban sem Kőkeszi, sémi Sirák ... — Ez a probléma — folytatja Bojtos elvtárs. — Ez a probléma, de megoldható. Az illetékes járási szerveknek előadtuk javaslatunkat: útépítés a két falu között, háztelkek mérése, építési engedélyek. Tervezés tízévi időszakra. Szóval megoldható. Most az alelnök szól közbe. — Ebben az ügyben már többször is tárgyaltunk a járási nemzeti bizottság illetékeseivel. Ma negyedszer. Nem olyan egyszerű megváltoztatni a távlati terveket. Ma a helyszínen is ellenőrizték javaslatunkat. Kikérték az efsz elnökének, vezetőségének véleményét is... Már én sem tudom, én sem bírom kíváncsiságomat leplezni. Megkérdezem: — Aláírták? Mosolyog az elnök. — Aláírták! Ha nem is hamarosan, ha nem is máról holnapra, de tíz-tizenöt év múlva a két ősi faluból egy lesz. Ma még egyik faluban sem képezi vita tárgyát, liogv mi lesz majd a falu neve. De talán ez ma még nem is fontos, Sokkal lényegesebb, időszerűbb probléma, hogy legyen erő, munkakedv, lehetőség és anyagi fedezet az utak, házak építésére. Modern, új falu építésére. Kettőből egy. HAJDÚ ANDRAS KONTÁR GYULA felvételei LÁSZLÓ ISTVÁN Összeépülne két falu DUDÁS ISTVÁN Sokba kerül az útépítés Nagyon szeretek „gépkocsi- kázni". Talán azért, mert sohasem volt, nincs és nem is lesz autóm. Ennek anyagi és lélektani okait most nem firtatom, nem tárom jel. Azt viszont bevallom, hogy szinte gyerekes lelkesedéssel élek minden, sajnos, nagyon ritkán ydódó alkalommal, ha valaki meghív egy lehetőleg hosszú potyaautótúrára. E nyáron is így kocsikáztam a Duna mentétől egészen a Magas-Tátra aljáig. Zsuzsika papája és sógora hazafelé tartva magával vitt abba a kisvárosba, ahol kamaszkor ómat, kora ifjúságomat, boldog-boldogtalan diákéveimet töltöttem. Este már meghitt családi körben örvendtem a viszontlátásnak, s farkasétvággyal fogyasztottam el a számomra szokatlanul bőséges és a vidéki vendéglátás íratlan törvényeinek hagyományos tiszteletben tartását bizonyító ízekben, zamatokban dús vacsorát. Zsuzsika mellettem ült és bájosan mosolyogva, kedvesen csevegve elűzte a hosszú út következtében már-már nyomasztó fá radt Ságomat. Másnap, reggeli után megkérdeztem Zsuzsikat, eljönne-e velem egy hosszú, ebédidőig tartó sétára. „A maga kedvéért szívesen“ — csicseregte elbűvölően, majd tekintetét selymes szempillái mögül ravaszkásan a szemembe sugározva megjegyezte: „A barát nőim ma hiába várnak a strandon, de cseppet sem bánom", így hát lassacskán végigsétál lünk a városon. Először az ódon főtéren és a zegzugos utcácskákon, majd a vadonatúj, sokemeletes típusházakból épült, korszerű peremvároson is. Zsuzsika, akár egy pompás mozgású párduckölyök (aminőt csak filmeken láttam) lép delt mellettem. Fürge, rujga nyos járását tapintatosan igazította öreges cammogásom- hoz. Amikor ösztönösen támaszt keresve hűvös tapintású, piciny kezéhez nyúltam, tenyere engedelmesen simult az enyémbe. Pajkosan össze kacsintottunk, és néha paj- táskodva meglóbáltuk egymásba fonódott kezünket. A történelmi múlt évszázadainak dohosságát lehelő vár bástyái mögötti kis parkban leültünk egy (valóban, nem csak a romantikus hangulat kedvéért) korhadt fapadra, s néhány perce elnémulva hallgattuk a vén fák lombjait meg-meglen- gető, kellemesen hűs tátrai szellő susogását. Minden bizonnyal szentimentális vénembernek tarthat bárki, ha azt mondom, hogy ennek a halk szellömelódiának a szövege nekem így hangzott: Zsuzsika, leien fellángolt gyűlölködésről, a haláltáborokba innét elhurcoltak s a várkápolna falánál kivégzett partizánok vér- tanúságáról és még sok-sok mindenről. A máskor fáradhatatlanul csacsogó Zsuzsika néma csöndben figyelt minden szavamra, pedig most már tuZsuzsika ... Elmélázva üldögéltem, mígnem Zsuzsika megkért, mondjam el, mi mindent tudok a városról. Habár Zsuzsika már a legújabb korban jött világra, mégis minden érdekli, ami régen történt. A kronológiai sorrendet mellőzve fűztem szót szóhoz. Beszél tem a várúrról, Thököly Imréről és vitézeiről, a város sok- nemzetiségű, sokféle felekezetű polgárai békés együttélésének éveiről, a munkanélküli proletárok tüntetéseiről, a háború okozta szenvedésekről, a több száz éves iskoláról, egykori tanáraimról, pajtásaimról, a fasizmus itt is dúló rémuralmáról s az akkor hir dóm (nem tudom, hogy ezt pont akkor miért nem tudtam ), szívesebben hallgatott volna vidámabb históriákat. A kis parkból elindulva, ismét kéz a kézben folytattuk sétánkat, hogy a hosszú fasoron végighaladva a folyó partjára érjünk. Most már kizárólag Zsuzsikáé volt a szó. Apró, csilingelő kacajokkal tarkítva pötyögtette a hegedűhúron pengetett, szívderítő muzsikához hasonlóan csengő mondatait, amelyek lány- és fiúpajtásairól, a strandolás örömeiről, ritka szép új ruhájáról s mindenféle bohókás elképzeléséről szóltak. A folyó hídjáról egy ideig elnéztük a gyors iramii parányi hulló mok csillogását. Csobogásukat is szívesen hallgattuk volna, de egyhamar elzavart benniin két a mellettünk állandóan elrobogó gépjárművek dübörgése. „Itt a tízórai ideje" — szóltam, és a vérbeli gaval lért tréfásan megjátszva meghívtam Zsuzsikát a közeli, akár fővárosunkban is irigy lésre méltó, ízlésesen berendezett, tágas cukrászdába. Zsuzsika elpirulva szabadkozott, de azután mégis elfogadta a meghívást. Kora délelőtt lévén, édes kettesben kanalaz tűk a kitűnő fagylaltot és kortyoltuk a jegelt szódavizet. Zsuzsika ekkor minden előző figyelmeztetést mellőzve, egy kacér mozdulattal megmutatta, hogyan képzeli el legújabb, homlokba fésült frizuráját. „Ezt valamikor frufrunak, vagy huncutkának nevezték, de most is nagyon modern — méltattam szépérzékét. Zsuzsika diszkréten kuncogott a furcsa,. avitt szavak hallatán, majd kedveskedve a séta foly tatását javasolta. Nem tagadom, nagyon szerelem Zsuzsikát. Gyakran nézegetem gyönyörködve otthonom egyik díszhelyére állított fényképét, amellyel néhány éve megajándékozott. Zsuzsika akkor ötéves volt. Most már nyolcéves. KOLÁR MARCELL 1973. X. 7. A faluépítés problémái BOJTOS JÓZSEF
