Új Szó, 1973. október (26. évfolyam, 233-259. szám)
1973-10-01 / 233. szám, hétfő
A férfi lassan igyekeatít visszafelé a háborúból, idegen földekről, idegen tájakról. Botjára támaszkodva, kínlódva sántikált. Egy erdős hegy ormán megállt, rágyújtott, végighordozta tekintetét a szemhatáron. Micsoda végtelen táj! Hát mégiscsak volt ezen a földgolyóbison még élettér, élettér, de mennyi élettér, pedig ott a háborúban egy nagy okos mást mondott, és azt állította, hogy éppei ezért kell harcolni, az élettérért. Hát itt aztán volt élettér, volt bőven! A férfi fújta a füstöt, és eltűnődött. Ott valahol a lapályon, egy mérföldnylre, van állítólag valami folyócska és úsztatni való fa a munkavezető mondta a faluban. Összeverődött már ott egy csomó férfi, nemsokára megkezdődik az úsztatás. Akadna hely számára is a csoportban, itt az alkalom, hogy megpróbálja. Bizony, bizony .. Egyszer csak megakadt a szeme egy mocsaras réten, mely előbukkant a messzeségből, és valószí- nűtlenül sötéten csillogott. Ingovány és víz, ettől félt, az áradás kezdte elvágni az útját. Odaér-e vajon egyáltalán? Már reggel úrrá lett rajta a kétség, amióta a hótakaró engedni kezdett a lépte alatt, és most ez a látvány csak fokozta aggodalmát. Az éjszaka már küszöbön állt. de a faúsztató tanyáig még egy mérföldnyi út volt hátra, és közben az áradó folyócska és az ingovány ... Felnevetett, észrevette, hogv fennhangon káromkodik, jóllehet amott bevett szokás volt ez. Most nem akadt, aki rossz néven vette volna, nem volt, aki hallja; beszélhetett szabadon, káromkodhatott is akár hosszú idő után újra. Mélyet lélegzett, és szinte új erőt merített az élethez minden lélegzetéből és lépéséből. Amint lefelé ereszkedett, ott a hegyoldalon, ismét eszébe jutottak a katonakőrház egyik doktorának szavai, rendes fickó volt az a doktor, úgy beszólt, mint hasonszőrűhöz. — Aha, szóval Karppinen tizedes itthagy minket véglegesen. Hová, merre tart? — Mit tudja azt egy utazó vándor — felelte ő. — Talán akad valahol faúsztatás is . . És sokat mondőan mutatott ki az udvarra, ahol már csöpögött az eresz alja, és vékony erecskék csobogtak — Látja, doktor úr, most már igyekezni kell ... , — Persze, persze, hiszen erdőjáró ember maga, Karppinen, no meg faúsztató. Odamegy, amerre a vére viszi. Elég hosszú pihenője volt magának is, ezek a háborús évek meg a kórház, neun igaz? — Az már igaz. Éppen elég volt négy évet munka nélkül ellógni. Egynapos vonatút, újabb nap egy rázkódó teherautón, aztán egy éjszakai kutyagolás a navevaarai erdőmunkás szállásig, ahol pihent egy napocskát, majd éjnek idején újra nekivágott a fagyott hómezőknek. És ugyancsak sietősre fogta, hiszen nem felejtette el, milyenek ezeken a hátságokon a tavaszi áradások. Megpróbálta fokozni az iramot, a hegy lábánál, a mocsár- szélén a fagyott hó még eléggé elbírta. A hátizsák ide-oda csúszkált a vállán, és szájából faúsztató szerszámok meredtek elő, a fejsze, a kéregkaparó, a nyeles fűrész, mind Navevaarából hozta magával. Furcsán üresen és pusztulón gubbasztott az a navevaarai szállás, ugyanaz, amely néhány évvel ezelőtt szinte a világ középpontját jelentette, és favágók százaitól volt hangos. Milyen meghökkentő látvánnyal szolgált a tavaszi éj halvány fényében! Egészen elborzasztotta, sokáig ott settenkedett körülötte, míg nekibátorodott, hogy beunen- jen. Igaz, mégsem volt a szállás teljesen kihalt; éppen egy egércsalád gurult végig a földbe süllyesztett lábdeszkák mentén nagy cincogva. A padlón szalmaszálak, üres gyufaskatulyák meg más efféle limlom, az asztalon egy bögre, egy rozsdás konzervdoboz és egy férfialsónadrág... Csak nem a „Kántoré“ volt? Meglehet, ő hajította oda ruhaváltás és a nagy háborús kalandhoz való civilizáló- dás közben, ahogyan ö maga szokta mondani. Amint abban az éjszakai rendetlenségben téblá- bolt, és a jól ismert helyeket nézegette, különös hangulat kerítette hatalmába. A kopott végű priccs elól előszedte a cserzőköténybe csavart szerszámokat, amelyeket akkor helyezett oda, amikor a háborúba indult. Óvatos mozdulatokkal bontotta szét a dohos és penésszagú tekercset, és buzgón káromkodott, amikor észrevette, hogy a szerszámok ólét alaposan kikezdte a rozsda. A gyufa lángjánál látta, hogy még sok más tekercs és batyu is hever a priccs alatt. Ezután rágyújtott, és ott ücsörgött egész éjszaka Dénes György: A Sajó partján a lóca szélén, s úgy érezte, mintha csak tegnap hagyta volna Itt ezt az egészet. Éppen pókereztek, és a Kántor a Harmonikáját nyaggatta. Késő estébe hajlott már az idő, éppen csak néhány perce tértek meg a farönkök világából. Csapkodták az oroszlános bankókat, pengett a nikkelpénz a nyúzópadokon, de egyszerre lesöpörtek mindent az asztalról, amikor , meghozták azt a hírt... Ijesztő dolgok történtek: az emberiség meg- dühödött és elhatározta, hogy verekedni fog! És meg ijesztőbb dolgok voltak készülőben: őket is, a kisembereket, a tisztességtudókat is háborúba viszik, kalandokba viszik majd ...! Nagyon felidegesedtek... Oj és különös eseményeket főztek ki valahol... És ők olyan szépen Heikki Lounaja: Egy férfi visszatér megborotválkoztak, ahogy csak tudtak, de hát akadt egy kétbalkezes, aki megvágta a szája szélét. Vér, vér már most! És becsavarták fejszéiket, szerszámaikat, nevüket ráírták, aztán ünnepélyes ceremónia közepette helyezték el e „megholt“ szerszámokat a priccsek alá. Kaaleppi szónokolt, és a Kántor mormolta el a szertartást. Ök meg a barakk közepén álltak, sapkájukat szorongatva, mint komoly fiúk, míg a, Kántor morzsolgatta a sok „goszpogyi“-t, és kántálta a faúsztatók szép miséjét. Ezután dühös vigyázzállásba vágták magukat. Mellkasuk kidomborodott, a hazának szüksége volt rájuk! Aztán hosszú sorban megindultak, Kaaleppi, Göthös Kalle és Kervinen, Kopogós Kaikkonen, Hilu, a Szép Ottó és a többiek, a homályos ösvényeken, borongós éjszakán arra a vidékre, ahol már várta őket a beígért kaland. Igaz, most, hogy már közel volt, nem csábította többé őket. Már az első kaland során elnyúlt az anyaföldön Kaaleppi, és búcsút mondott a vidám életnek. Északi fény hasongatta az ég kárpitját, ragyogtak a csillagok, és ők újra meg újra a halál elébe álltak. Fejük fölött ismeretlen lövedék süvített, idegenszerű halál. És a sötétben valahol egy másik halál kopogott, és ismét másik, végtelen sora a haláloknak. Végigsuhintott a mocsárvidéken, akár valami mennybéli ostorcsapás. és aratott kegyetlenül ... Göthös is hamarosan valami ismeretlen helyen göthösködött tovább, és hihetetlenül gyorsan elment Kervinen meg Navevaara vidám Kántora Is. Egyfolytában kopogott a halál, kopogott, kopogott... Navevaaraban sokkal-sokkal nvugodtabb volt az élet. És ők előrenyomultak és visszavonultak, gyűrűztek előre-hátra, mint egy hatalmas kígyó, jobbra és balra, mocsarakon gázoltak át, mezőkön tapostak keresztül, és egyre tolták maguk előtt a határt, mely úgy tágult, mint a gumipertli. És újra meg újra fedetlen fővel álltak az ég csillagai és tüzei alatt, és újra meg újra tisztelegtek^ egy halott, a háború hőse előtt, az ismerős előtt. És mivel tisztelegtek a háború hősei előtt, egyúttal a háború előtt is tisztelegtek, melyet meg sem értettek. Elborzadtak: mire való ez az egész? Miért fordították fel a földet, miért zúzták szét a fákat, miért dúltak fel mindent fenekestül? Miért gyilkolták a drága életet, miért haltak meg azok a vidám cimborák...? Hol a határ, a köztársaság határa és az ég határa? Hát az örökkévalóságig fog tágulni előttük? És most itt volt. Nestori Karppinen, tizedes, az egykori erdőmunkás. Itt volt újra ... Megjárta a háborút. Megtanították harcolni és ölni, azt mondták, ettől függ saját sorsa, családja és népe sorsa. Harcolt is eleget! De először bizony behunyt szemmel és csikorgó foggal sütötte rá puskáját a feléje zúduló ellenségre, mert nehezére esett megölni élő embert, aki meleg hús és áramló vér, s akiben ugyanolyan gondolkodó szellem él, mint benne. Második csatájában aztán már nem hunyta be a szemét, mert megtanulta, hogy az végzetes. Megtanulta a háborúzás mesterségét, és jól megtanulta. őt is magával ragadta a tömegőrület; a mai nemzedéknek csak egy feladata és célja van: a harc, a létért való küzdelem. Az élettérért folyt a harc, azt mondták. A földgolyóbis szűk lett, alapos ritkítást kellett tehát végezni... Egyszer, amikor a haláleső elől egy gránáttölcsérben keresett menedéket, esztelen nevetés fogta el, könnyes lett a szeme a hosszú, hisztérikus, őrült nevetéstől: szűk az élettér...? Hát legalábbis otthon, őnáluk aztán volt elég élettér, volt hely bőven, naphosszat is cap- lathatott, míg egy eleven lénnyel találkozott, ha találkozott egyáltalán. És igazán úgy látszott, itt sem volt kevés a hely. Még hogy szűk az élettér...! De ő csak háborúzott tovább, és múltak az évek. Amikor eljött az ideje, ő is felvarrhatta a váll-lapjá- ra a tizedesi fehér paszomántot, még érmet is tűztek a mellére a jól végzett munkáért Aztán egy napon a háború véget ért. A háború véget ért, így mundiaiv íe^adatát végrehajtotta, mehet haza az erdőibe. Egy pillanatig csak ámult. Miután a hadikórházból — ahová a háború végefelé sebesülése miatt került — megkapta a szabadságos levelet, csak forgatta egy keveset az ujjal közt, és álldogált vele az út közepén. Szóval most végleg szabad lett, és mehet, ahová akar. A hazának nem volt rá szüksége többé. A háborút megvívták, a földön béke volt és az emberek ismét jóakaratúak lettek Igaz, hallotta, hogy a háborút befejezték, de nem tudta megérteni, mit fejeztek be rajta. Egyáltalán miért harcoltak...? Vajon a haza szabadságáért? Hiszen a haza továbbra is létezett, továbbra is szabadok voltak ezek a falvak, városok, és községek, most is szabadon fújtak a szelek, szabadok voltak az utak és az emberek, ő is szabadon indulhatott bárhová. Semmi sem változott. De mégis: amint folytatta útját a kórházkapun túl, észrevette, hogy mindent másnak érez, mint azelőtt. A városban kihalt negyedeket látott — tehát itt is végigvonult a háború. A szembe jövők arcán szörnyű feszültséget látott, anyák és gyermekek százait pillantotta meg, akiknek arcán egyformán ott ült a kétségbeesés, ínség és nyomor, bánat és gyász vert tanyát mindenütt. Csak most kezdte me^órtprii- i-»át ilyen volt a pusztulás! De mi lesz most, Nestori Karppinen, volt tizedes, hajdani erdőmunkás, ml lesz most veled? Mindenekelőtt felhajtott egy bütykös kisüstit az állomás vécéjében, aztán jobb hangulatban vonatra szállt, mely kelet felé zakatolt vele. És lassan, ahogyan a reggel pirkadt, úgy kezdtek benne felmerülni a képek a múltról, az erdők mélyéről ahol bőven akadt élettér ... Hiszen onnan jött — most jutott csak eszébe —, onnan került a nagy kalandba, amelyben folyton- folyvást kopogott a halál, a halál ... És a vonat zakatolt, és vidáman füttyengetve vitte őt kelet felé és a vadon erdők felé, ahol számtalan fa tövénél volt elég élettér. Ott fogja talán ő is újra megtalálni az életterét. És mi kell több, ha olyan földön él, melyen egyetértés és jóakarat uralkodik. Vek, vek, vekhere-vek, vek-vek, hangzott fel hirtelen az ösvény szélén egy hófajd rekedt rikácsolása, és Karppinen akaratlanul Is felugrott. A pokolba! Mintha csak egy géppisztoly kattogott volna. Hű, a mindenitl Megállt, rágyújtott, és csak amint a gyufát dörzsölte, döbbent rá, hogy a keze reszket, és még mindig hevesen lüktet a vére... Hát így meg lehet ijeszteni egy háborút járt férfit? Ennyire kimerültek az idegei...? Hát nem, akkor legokosabb lesz megfordulni, és időben visszatérni 'az emberi településekre, mert ami még nyakába szakadhat ezeken a kietlen lapályokon... Ahol csóka kerreg, róka üvölt, fekete harkály kopácsol, és fülesbagoly huhog éjszaka... Itt aztán kapkodhatná magát szünet nélkül ... De nézd csak, ott vannak már a járókafák, átvezetnek az áradó csermelyen és az ingoványon, még nem lepte el őket a víz. Nem kell hát sietni . . . Levette a hátizsákját, és leheveredett egy fűcsomóra, melyről elolvadt a hó. Alaposan kimerült. Kezét feje alatt keresztbe tette, és bámulta a vöröslő felhők vég nélküli vándorlását az ég tengerén, és hosszan eltűnődött számtalan dolog felett, ő, Karppinen tizedes, a háborúból, a messzi, idegen földekről és tájakról megtérő férfi. GOMBÁR ENDRE fordítása Hányszor hevertem árnyas partodon, öreg folyóm, mélázva alkonyon, még ifjú szívvel ringatva bánatot, mint szilvafáid virágzó águkat. Rétek ölén Rétek ölén, a tűző nap alatt szénát takarnak lányok, asszonyok, lábuk körül fullánkos láng lobog s a lángfolyóba lépnek hallgatag. Erdei tisztás. Fény, Gyűszűvirág. Frissen lakkozva ringanak a fák. Fekszem a fűben boldogan, hanyatt, harmatként hull rám minden pillanat. Úfszéli fák Az alkonyára egyre közeleg s az útszéli fák el-elbóbiskolnak, úgy tetszik, egymáshoz áthajolnak, melengetőbben, mint az emberek. Esti bánat Leszállt a nap, kihűlt a szürke ég, a fáradt ember lehajtja fejét. A szerelem most csillagot keres, nem tudja még, hogy azt sem érdemes. 1973. X. 1. Mosereel: Egy ember szenvedései
