Új Szó, 1973. október (26. évfolyam, 233-259. szám)

1973-10-29 / 257. szám, hétfő

A népek tartós békére vágynak

(Folytatás a 3. oldalról)

Nem kis szerepet játszhat a Szovjetunió és az Egyesült Államok között a stratégiai fegyverek további korlátozásáról és lehetséges csökkentéséről folyó tárgyalások új szakaszának sikeres befejezése. Mint Önök tisztában vannak vele, ez nem egyszerű feladat, de megállapodtunk abban, hogy mindent megteszünk megoldása érdekében.

Mi mindnyájan, Önökkel

együtt, kedves barátaim, szeretjük, a békét, tartós békét akarunk, és erőnkhöz, lehetőségeinkhez mérten harcolunk biztonságáért. Örömünkre szolgál a nemzetközi feszültségben végbemenő enyhülés és az államok közötti békés együttműködés fejlődésa Ugyanakkor nincs jogunk elfeledkezni arról, hogy földünk különböző pontjain még mindig háborúk lángolnak fel, emberek pusztulnak el, városok, üzemek, falvak dőlnek romba. Ezek a háborúk a mai viszonyok között rendszerint ott és akkor keletkeznek, ahol és amikor az imperializmus és a reakció erői megkísérlik erőszakkal elnyomni a népeik felszabadító mozgalmát, megzavarni az államok szabad és független fejlődését.

A földön élő emberek milliói számára a béke még nem létezik, kénytelenek fegyverrel kezükben harcolni az imperialista agresszorok és csatlósaik ellen, a hódítók önkénye ellen, a szabadságért és függetlenségért, azért az elemi jogért, hogy saját házukban ők legyenek az urak. A béke híveinek ebből le kell vonniuk a következtetéseket.

Nincs jogunk elfeledkezni arról sem, hogy az enyhülés viszonyai között is folytatódik, sőt erősödik a folyamat, amely a világháború materiális előkészítését jelenti.

Az északatlanti tömb országainak katonai költségvetései évente 2—3 milliárd dollárral növekednek, és ezek mögött a számok mögött egyre újabb típusú tömegpusztító fegyverek állnak. A fegyverzet minőségi tökéletesedése soha nem látott méreteket öltött.

Eközben kísérletek történnek, hogy igazolják mindezt arra való hivatkozással, hogy ezek hozzájárulnak a fegyverzetek korlátozásáról folyó tárgyalások sikeréhez, „alkudozási ütőkártyát" adva ezekhez a tárgyalásokhoz. Teljesen nyilvánvaló, hogy a felfokozott fegyverkezési hajszán kívül ezek az „ütőkártyák“ valójában semmi mást nem eredményeznek. Ami a fegyverzetek korlátozásáról folyó tárgyalásokat illeti, ezek sikeréhez nem új katonai programokra, hanem a fegyverkezési hajsza megfékezését célzó őszinte törekvésre van szükség, amelyet kellő önmérséklet támaszt alá.

Még ma is, csaknem három évtizeddel a második világháború befejezése után a földművelő ekéje, az építő munkás exkavátora nem ritkán ütközik lövedékbe és aknába. A háború hallat magáról, kockáztatva az emberek életét a mai békés napokban is. De vajon nem ezerszer veszélyesebbek-e azok a hatalmas, az emberiség történetében példátlan tömegpusztító fegyverkészletek, amelyek készen állanak a kilövő állásokon, a járőrtevékenységet végző repülőgépek és tengeralattjárók fedélzetén, szerte a földgolyón megtöltik a katonai támaszpontok raktárait — most és ma.

De építhetjük-e biztonságban a hosszú és tartós békét, ha alapja alatt megmaradnak azok a modern lőporos pincék, amelyek akár az Rgész földet is felrobbanthatják.

A tőkés államok katonai készülődései a szocialista országokat is arra kényszerítik, hogy a szükséges összegeket fordítsák a védelemre és elvonják azokat a békés építés céljaitól, holott ezeknek szeretnénk szen- lelni minden erőnket és minden anyagi erőforrásunkat. A fegyverkezési hajsza röppályá- jára sodródnak a fiatal független országok tucatjai is, s ez természetesen elősegíti, hogy az imperializmus hol a világ egyik,

hol pedig a másik térségében fenyegeti a függetlenségüket.

Imperializmus agresszív körei által szított fegyverkezési hajsza további szélesedése és a nemzetközi feszültség kezdődő enyhülése két, egymással ellentétes irányban haladó folyamat. A végtelenbe fejlődni — úgymond, párhuzamosan — nem képesek. Ha azt akarjuk, hogy az enyhülés és a béke tartós legyen, meg kell állítani a fegyverkezési hajszát.

Pontosan ebből indul ki a Szovjetunió és a szocialista országok számos arra irányuló kezdeményezése, hogy megvalósuljon az általános és teljes leszerelésnek az ENSZ által jóváhagyott programja. Ugyanezeket a célokat szoigálják az e téren teendő részleges lépésekre vonatkozó javaslatok, beleértve a Szovjetuniónak az ENSZ jelenlegi közgyűlése elé terjesztett javaslatát is a Biztonsági Tanács állandó tagállamai katonai költségvetéseinek 10 százalékos csökkentéséről, valamint arról, hogy az ily módon megtakarított összegek egy részét a fejlődő országok segélyezésére fordítsák.

Szerelném felhívni a figyelmet még egy körülményre. A Szovjetunió és az Egyesült Államok a köztük lévő megállapodás értelmében bizonyos lépéseket tesz annak korlátozására, amit az állami szintű okmányokban hadászati fegyvernek neveznek. Olyan világban élünk azonban, ahol minden szoros kapcsolatban áll egymással. Világos, hogy a nukleáris háború megakadályozásáért Indított harc huzamosabb időn keresztül nem szorítkozhat csupán két állam erőfeszítésére, főképp akkor nem, ha más államok — és elsősorban a nukleáris hatalmak — ez alatt az idő alatt tovább növelik fegyverzetüket.

Ügy gondoljuk, ki kell szélesednie azon államok körének, amelyek csatlakoznak a már létező ilyen nemzetközi megállapodásokhoz, mint például a baktériumfegyverek eltiltásáról szóló konvenció, az atomsorompó és az atomfegyverkísérletek eltiltásáról szóló szerződés. A béke valamennyi őszinte hívének közvetlen kötelessége, hogy ezt energikusan követelje.

L. I. Brezsnyev hangoztatta, hogy a fegyverkezési hajsza nem végzetszerűen elkerülhetetlen. Ezt a hiedelmet meg kell cáfolni.

Világosan látni kell, hogy a békét konkrét társadalmi csoportok, szervezetek és emberek fenyegetik, így például, még a legnagyobb nyugati országok legtekintélyesebb személyiségeinek tanúsága szerint is, a hivatásos militaristák és a harci eszközök gyártásából meggazdagodott monopóliumok kárho- zatos szövetsége, amelyet hadiipari komplexumnak szoktunk nevezni. Ez a szövetség mintegy „állam lett az államban“ s rendkívüli erőre tett szert. A militarizmus nem csupán azt a társadalmat korcsosítja el, amely szülte. A háborús készülődés gépezetének kipufogó gázai a gyűlölet, a félelem és az erőszak kigőzölgésével mérgezik földünk politikai légkörét. A gépezet létezésének igazolására le- gendákat költenek a szovjet veszélyről, az úgynevezett nyugati demokráciák védelmének szükségességéről. A militarista robotgépet mint kedvenc csecsemőjüket dajkálják a legreakció- sabb, legzsarnokibb fasiszta re- zsimek, és feletetik vele a demokratikus szabadságjogokat.

Nézzék csak a legutóbbi chilei eseményeket. Az ország alkotmányának leplezetlen megcsúfolása, egy egész nemzet demokratikus hagyományainak gátlástalan lábbal tiprása, — az elemi törvényesség semmibe vevése, agyonlövetések, kínzások, barbár terror, könyvégetések — ez a katonai junta valódi fasiszta vicsorító foga, ez a belső és külső reakció igazi arculata, amely bármilyen bűn- cselekményre képes, hogy a nép világosan és szabadon kifejezett akarata ellenére visszaállítsa privilégiumait.

Chile tragédiája éles fájdalmat keltett az emberek millióinak szívében, a világ összes országa demokratikus közvéleményének legkülönbözőbb köreiben. Salvador Allende és az életét a szabadságért és a békéért áldozott többi hős neve örökre megmarad emlékezetünkben. Engedjék meg, hogy a kongresszus szónoki emelvényéről fejezzem ki a chilei demokratákkal és hazafiakkal való legteljesebb szolidaritásunkat, hangot adjak annak a szilárd meggyőződésünknek, hogy az igazságos ügy, amelyért harcoltak, és oly nehéz viszonyok közt jelenleg is harcolnak, a függetlenség, a demokrácia és a társadalmi haladás ügye, legyőzhetetlen és elpusztíthatatlan, és mindezeknek a nagy értékeknek védelme, megvalósítása, a harc azok ellen, akik ezeket az értékeket veszélyeztetik és megpróbálják megsemmisíteni, elválaszthatatlanul kapcsolódik a tartós béke biztosításáért folytatott harchoz.

Amikor az államok társadalmi rendszerüktől független békés egymás mellett élésének és békés együttműködésének politikájáról van szó, gyakran kérdeznek bennünket, kommunistákat: összeegyeztethető-e ez a politika a forradalmi nézetekkel? !

Emlékeztetek arra, hogy Lenin — ez a forradalmár-óriás — a következőket mondotta: a forradalmak nem megrendelésre vagy megállapodás alapján mennek végbe. Hozzá lehet fűzni, hogy a forradalmat, az osztályharcot, a felszabadító mozgalmakat megváltoztatni sem lehet megrendelésre, vagy megállapodás alapján. Nincs a földön olyan erő, amely visz- szafordíthatná a társadalmi élet megújulásának feltartóztathatatlan folyamatát. Ahol gyarmatosítás van, ott harc folyik majd a nemzeti függetlenségéért. Ahol kizsákmányolás van, ott harc folyik a munka felszabadításáért. Ahol agresszió van, ott szembe is szállnak ezzel az agresszióval.

A népek, a tömegek a világ megváltoztatására törekednek és meg is fogják változtatni a világot. Ami pedig a Szovjetuniót illeti, mindig a szociális haladás erőinek oldalán fog állni. Mi ellenezzük „a forradalom exportját“. Ugyanakkor Szovjetunió Kommunista Pártja, az egész szovjet nép nyíltan és egyértelműen kifejezi külföldön harcoló osztálytestvéreivel, kinyilvánítja a felszabadító anti- imperialista mozgalmakkal való szolidaritását. Ez az álláspont egyáltalán nem mond ellent a békéért, az államok békés együttműködéséért folytatott harcnak.

A békés egymás mellett élés elveit védelmezve azért harcolunk, ami mindennél drágább a földön élő emberek milliárd- jainak: magához az élethez való jogért, annak a veszélynek elkerüléséért, hogy az élet a háború lángjaiban megsemmisüljön. Egyidejűleg azonban küzdünk valamennyi ország és nép társadalmi haladását előrevivő kedvező nemzetközi viszonyok biztosításáért. Minden nép arra való jogának elismeréséről van szó, hogy az általa kívánt társadalmi rendszert válassza, a népeknek teljes mértékben jogukban van az agresszió visszaverése. A világ két rendszerre való szakadásának viszonyai között a nemzetközi biztonság csak a békés egymás mellett élés elveinek teljes és feltétel nélküli tiszteletben tartására és különösen az államok belügyeibe való be nem avatkozásra épülhet.

Ezzel kapcsolatban nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy az utóbbi időben bizonyos nyugati körök meg akarják kerülni ezeket az elveket „a hidegháború“, vagy ha úgy tetszik, a „pszichológiai háború“ egyfajta új kiadását ajánlva. Arról a kampányról van szó, amely a szocialista országokban élők „emberi jogainak védelme“ képmutató jelszavával folyik.

E kampány kezdeményezői közül egyesek azt állítják, hogy az enyhülés lehetetlen, ha nem következik be változás a szocialista országok belső rendjében. Mások nem lépnek fel az enyhülés ellen, de lenyűgöző nyíltsággal hangot adnak annak

a szándékuknak, hogy az enyhülési folyamatot a szocialista rendszer meggyengítésére és végeredményben lerombolására használják fel. A széles közvélemény számára ezt a taktikát az emberi jogokról való gondoskodás, vagy rendszerünk úgynevezett „liberalizálása“ formájában tálalják.

Nevezzük nevén a dolgokat. Szabadságról és demokráciáról, az emberi jogokról beszélnek, valójában azonban ez az egész zajos kampány egy célt szolgál: hogy elfedje a szocialista államok belügyeibe való beavatkozási kísérletet, hogy elfedje e politika imperialista céljait. Liberalizálásról beszélnek, valójában azonban a szocializmus gyakorlati vívmányainak felszámolására, a szocialista országok népei társadalmi, politikai jogainak aláaknázására gondolnak.

Nincs okunk arra, hogy kitérjünk az emberi jogok komoly megvitatása elől. Forradalmunk, a szocializmus győzelme országunkban nemcsak meghirdette, hanem ténylegesen biztosította is bármely nemzetiségű dolgozó ember jogait, a dolgozó tömegek millióinak jogait — mégpedig úgy, ahogy ezt a kapitalizmus sehol, egyetlen országban sem tudta biztosítani.

Lehet, hogy a burzsoá világnézet szemszögéből az olyan emberi jogok, mint a munkához, a művelődéshez, a társadalombiztosításhoz, a térítés- mentes orvosi segélynyújtáshoz, a pihenéshez való jog és a többi jog csupán másodrendű, sőt talán elfogadhatatlan jog, csupán egy szám. A nem szocialista országokban a munkanélküliek száma ma már körülbelül százmillió. Sok kapitalista államban korlátozzák a nemzeti kisebbségek, a külföldi munkások jogait, a nőknek azt a jogát, hogy a férfiakéval egyenlő munkabért kapjanak. Vajon sok nyugati hatalom nem emiatt maradt-e kívül mind ez ideig azokon a nemzetközi szerződéseken, amelyek az emberek szociális és politikai jogainak biztosításával függenek össze?

Az országunkban végbement gigantikus társadalmi gazdasági átalakulások a néptömegek legszélesebb körű és tudatos politikai alkotó tevékenységének és ezzel együtt annak az akaratuknak az eredménye, hogy megvédik minden merénylettel szemben a maguk teremtette rendet. Ezért nem tűrnek el a szovjet emberek semmiféle merényletet államunknak mint társadalmi-politikai vívmányaik védelmezőjének szuverenitása ellen. Ez a szuverenitás nem akadály az érintkezés és a cserekapcsolatok útján, hanem megbízható szavatolása népünk nem könnyen megszerzett jogainak és szabadságának.

A szovjet törvények széles körű politikai szabadságjogokat biztosítanak állampolgárainknak. Ugyanakkor megóvják rendszerünket, a szovjet nép érdekeit az e szabadságjogokkal való bármiféle visszaélési kísérlettel szemben is. Ez pedig teljesen megfelel az emberi jogokról szóló, a Szovjetunió által ratifikált nemzetközi megállapodásoknak.

Nálunk például van olyan törvény, amely tiltja a háborús propaganda bármilyen formáját. Van olyan törvénykezés, amely kizárja a faji eszmék: a nemzeti viszály és gyűlölet, valamely nép nemzeti méltóságát sértő eszmék terjesztését, vannak olyan törvények, amelyek az amorális jelenségek elhárítására, a társadalom erkölcsi szét- züllesztése ellen irányulnak. Talán azt akarják, hogy az eszmék és információk szabad cseréje nevében mondjunk le ezekről a törvényekről is?

„Vagy megváltoztatjátok az életformátokat, vagy hidegháború“ — mondják nekünk. És ha mi is ugyanezzel válaszolnánk? Ha a normális államközi kapcsolatok fejlődésének előfeltételeként megkövetelnénk a burzsoá társadalom azon törvényeinek és rendeleteinek megváltoztatását, amelyek ellentétesek az igazságosságról és a demokráciáról vallott felfogásunkkal? Feltételezem, hogy az effajta követelések nem javítják

meg az államközi kapcsolatok egészséges fejlődésének távlatait.

Nyíltan kimondjuk: a szocializmus világát ma már senki sem tudja megrendíteni, a béke ügyét azonban jajnos még lehet. Ami a Szovjetuniót illeti, a mi államunk hajója átszeli a szocializmussal szemben ellenséges propagandakampányok sekély hullámait, s a jövőben is magabiztosan követi irányát, — a nemzetközi élet napirendjén szereplő problémák konstruktív megoldása felé.

III.

Kedves barátaink! Az emberiségnek tartós békére van szüksége. Hogy ez mikor következik be és milyen lesz, az attól függ, hogy mennyire képes minden békeszerető erő maradéktalanul kiaknázni a már kialakult lehetőségeket.

Gondolom, közöttünk senki sem kívánja, hogy a béke, mint korábban, „az elrettentés egyensúlyára“ épüljön. Az ilyen béke .nem sokban különbözne a „hidegháborútól“. Ez „hideg béke“ lenne, amely nagyon könnyen visszacsúszhatna a népek tudatát és életét leigázó, világraszóló konfliktussal terhes feszült konfrontációhoz.

A népek olyan békét akarnak, amely megbízható és megfordíthatatlan, amely a biztonság és a kölcsönös bizalom — ha szabad így kifejeznem magam — egyensúlyán alapul. Ez a béke nyitva áll a fejlődés érdekében megvalósítandó széles körű nemzetközi együttműködés számára.

A béke felbecsülhetetlen értékű kincs. A legfőbb jó, ha annak tudatában élhetünk, hogy sehol sem ontanak vért, ha biztosak lehetünk abban, hogy holnap sem bombázhatják le a házunkat, s a gyerekek úgy nőhetnek fel, hogy nem kell megismerniük az idősebb nemzedék által átélt szenvedéseket és tragédiákat.

A béke azonban nemcsak a biztonság kérdése, hanem legfontosabb előfeltétele annak is, hogy megoldhassuk a modern civilizáció legsúlyosabb problémáit.

Elegendő itt csak néhányat felsorolni azon problémák közül, amelyek máris sokaknak gondot okoznak: az energiatartalékok problémájának megoldása, a környezetvédelem, az olyan jelenségek felszámolása, mint az éhínség: a veszélyes betegségek: a világóceán kincseinek birtokba vétele.

Mindez megköveteli a kormányoknak, a gazdasági és a tudományos körök és természetesen a legkülönfélébb — politikai, szakmai, kulturális szervezetek képviselőinek sokoldalú, őszinte, gyakorlati együttműködését.

Érthető, hogy az effajta együttműködés legelső feltétele a béke. A nemzetközi kapcsolatoknak a békés egymás melleit élésen alapuló rendszerén kívül nem juthatunk el a jövő egyetemes emberi problémáinak megoldásához, sem pedig korunk sok elodázhatatlan feladatának sikeres teljesítéséhez.

Az ilyen, mindannyiunk által akart béke felé való előrehaladás konkrét irányai világosak. Fentebb már beszéltem róluk. Ezeket maga a kialakult nemzetközi helyzet sugallja. És mi mélységesen meg vagyunk győződve arról, hogy közös erőfeszítésekkel. megoldhatók azok a létfontosságú feladatok, amelyek most kerülnek a béke megszilárdításáért vívott harc előterébe.

— Mindenekelőtt a még meglévő fegyveres konfliktusok igazságos alapon történő rendezésének elősegítése;

— kollektív biztonsági rendszer megteremtése Európában, majd Ázsiában is, ami lehetővé tenné, hogy fokozatosan megszűnjék a világ jelenlegi katonai-politikai tömbökre való felosztottsága;

— a nukleáris és másfajta fegyverkezési hajsza megszüntetése az államok önként vállalt kötelezettségeinek becsületes teljesítése, valamint annak

(Folytatás az 5. oldalon)

1973. X. 71.

4