Új Szó, 1973. október (26. évfolyam, 233-259. szám)
1973-10-28 / 43. szám, Vasárnapi Új Szó
DUŠAN KUŽEĽ: ház előtt temérdek ember szorongott, s a gyerekek a kerítésre is felmásztak, hogy belássanak a szobába. Hosz- szabb ácsorgás után Miro végre rászánta magát, kinyitotta a kiskaput, és belépett az udvarba. Lassan ment, habozva, s alig hagyta el a ház sarkát, amikor megtorpant. Az öreg Bašta fát aprított. Olajos vasutas-egyenruhát viselt, és apró, görnyedt teste olyan volt, mint egv összeszorított ököl. — Jó napot — köszönt Miro bátortalanul és megállt. A vén Bašta lassan feléje fordult, rávillantotta drótkeretes szemüvegét, és ugyanolyan tisztelettudóan, ugyanolyan mély meghajlással köszöntötte, mint mindig. — Jó napot, Huška úr. — Fát aprít? — Aprítok — felelte —, befűlök a szobába, mert fázik szegény, igen hideg, hadd melegedjen fel egy kicsit. — Megfordult, és tovább aprította a fát, makacs és kétségbeesett, gépszerűen pontos mozdulatokkal, szép, szabályos hasábok röppentek ki a fejsze alól. — Fázik szegény, hideg — morogta közben —. igen hideg, hideg bizony ... Miro hirtelen mozdulattal berontott a szobába. Amikor már odabent volt, és ott látta az ágyon maga előtt, megérintette, hogy meggyőződjék, valóban hideg-e. Néhány szál gyertya lobogott körülötte, a szoba levegője elnehezült a gyertyalángtól, s volt az egészben valami furcsa, valami természetellenes — odakint most volt felkelőben a nap, s a fényözönben a gyertyák pislákoló lángja gyönge volt, fakó és fölösleges. Ott feküdt előtte az ágyon, mégsem akarta elhinni, hogy igaz. Akaratlanul is felkacagott, egyszeriben borzalmas ne- vethetnékje támadt, eszébe jutott, hogy bújt be egyszer valaki egy halott ágya alá, s egy pálcával emelgetni kezdte a halott fejét, amire az emberek ijedtükben mind elmenekültek a házból. Szamár, magyarázta magának, értsd meg, hogy meghalt! Meghalt, kihűlt. Az ágy fölé hajolt, és belebámult a holttest arcába. Az arc jobb fele csupa horzsolás. A bal arcon egyetlen karcolást sem talált, kivéve egy ki daganatot a felső ajka fölött, de az már azelőtt is ott volt, talán több mint egy hete. Biztosan egykettőre begyógyult volna. A legutóbbi mulatságon, a szomszéd faluban kapta. Miro már nem is tudja, hogyan történt a dolog. Csak annyit, hogy kiszaladt a rossz levegőjű helyiségből, vakon a fénytől, semmit sem látott, csak hallotta, hogy a bűzlő árnyékszéken valaki ök- lendezett. — Rasťo! — kiáltotta, de a fiú valahonnan jobb felől jelentkezett. Egy farakás bizonytalan körvonalait látta, valami sötétlett rajta, s ez a sötét valami akkor szívta meg a cigarettáját. Miro egykettőre felmászott hozzá és leült. — Történt valami bajod? Rasfo megérintette ujjával a felső ajkát, s vércseppet mutatott neki. Ez semmi, mondta, de én bevertem az orrát. S újból szippantott egyet, mulatságosan csinálta, a cigarettát teljesen a szája jobb sarkában kellett tartania. — Mit akart tőled? — Á, semmit... Hogy kint voltam ezzel a kis kék ruhás fruskával. Hallgattak. — És Elena? Vele már szakítottál? — Hisz tudod ... már igen elhúzódott az ügy. Járj vele. ha akarsz.. — Fejét a falnak támasztotta valahová az égre tekintett s a hamú a kabátjára hullott. — Tudod — mondta aztán —, nekem már kezd az idegeimre menni az egész. — Micsoda? — Á, minden. Berúgsz, alig állsz a lábadon, de reggel megint józan vagy. Kipucolod a cipődet, s másnap újra piszkos. Ma befejezel egy munkát, holnap újat kapsz. Mindig csak ugyanazt csinálod, semmi változatosság. Dühösen áthajította a cigarettát a téglakerítés fölött, s kezét összefűzte a tarkóján. Miro hallgatott, s a lábát ló- bálta. Badarság az egész gondolta. S így szólt: — Gyere, megiszunk még egy litert! — Nos ... gyere hát! Megitták a litert, aztán Miro táncolt, Rašťo pedig tenyerébe hajtott fejjel ült az asztalnál. Poharát be akarta hajítani a táncolók közé, kiabált, hogy ő még ma valakinek beveri az orrát, feldöntötte az üveget, és végül sajnálta a kiömlött bort. Miro kénytelen volt Rašťót kézen fogva kiráncigálni a kocsmából, mert a bevert orrú legény visszajött, s a bandáját is magával hozta. A motorkerékpárt a kertek alá tolták, aztán rá az útra, és elindultak. Akkor is a Sokolica alatt hajtottak vele. Jó a kanyar hajlása, de any- nyira éles, hogy egészen az úttest szélére dobja az embert. A motor egyhangúan berregett, s reflektor fényében fehér kilométerkövek imbolyogtak, és sorra eltűntek, mintha zsákba gyűjtené őket valaki. A kanyarban a gép megingott, de Rašťo nyomban helyrebillentette, és tovább rohant. Fáradtan és álmosan értek haza, de a friss levegő egy kicsit magukhoz térítette őket. Rašťo valami kis daganatot hozott magával, közvetlenül a felső ajka fölött, s ez máig itt látható, bár hamarosan eltűnt volna, ha nincs ez a kanyar. Azóta már jó egvpár- szor megtette az utat, minden alkalommal vidáman tért vissza. A kis kék ruhás fruska után lárt. Miro előtt hihetetlennek tűnt fel ez az egész, talán elég, ha kihúz a dunnából egy kiálló tollat, megcsiklandozza vele az orrát, és Rasťo felül, álmosan hunyorít, elneveti magát jellegzetes kotkodá- csoló nevetéssel, és azt mondja — Jól belógattak titeket! Nem szólt, csak leereszkedett az asztal mellé, és egy kövér légy zümmögését figyelte. A légy körözött, neki-nekiszállt az ablaknak, s végül a mennyezetre ült, pont az ő feje fölött. Miro hátravetette a fejét és rámeredt, s így az egész világot megfordítva látta, s úgy találta, hogy szép. Ha most elengedné a széket, körülbelül épp oda pottyanna, ahol a légy ül, lehet, hogy el se taposná. Ott sétálgatna a lámpa körül, s az asztalok, a székek, a pult — mindez a fele fölött csüngene. Ružena lépett hozzá, teli poharat tett eléje, hozzáért, és ezzel a világot ismét visszaállította a rendes helyzetébe, mert nem tűrt semmi rendetlenséget. — Láttad őt? — kérdezte Ružena félénken, és leült szembe a fiúval. Miro bólintott. — Milyen? — Mit tudom én... mint a többi. Egy idősebb férfi és egy rövidre nyírt hajú fiatalember lépett a söntésbe. — Kisasszony, két sört! — Szerelőruhát viseltek, s a kopott aktatáskájukon mászóvas lógott. Behúzódtak a sarokba, itták a sört. — Tudod — mondta Ružena, amikor visszajött a pult mellől — szeretnék mutatni valamit, de nem tudom, érdekel-e... talán azt hihetnéd, hogy meghibbantam. Egy homállyal, nyirokkal és üres üvegekkel teli hátsó helyiségbe vezette a fiút. Pókhálóval teliszőtt törött ládák hevertek a sarokban. Ružena titkolózó arccal nézett körül, s az egyik láda alól összehajtogatott abroszt húzott elő. A felső ládára terítette. Az abroszt vörös borfoltok tarkították, egy helyen tintaceruzával húzott vonalak, s alatta bizonytalan betűkkel ez a szöveg: Miro marha, Ružena tehén. — Ö nem tehet róla — szólt halkan Ružena. — Részeg volt, talán emlékszel is, még azon a tűzoltóbálon. Szomorú volt, meg mérges. Ha berúgott, mindig szomorú volt, meg mérges. Eldugtam, nehogy a főnök meglássa, otthon ki akartam mosni, de most arra gondoltam, hogy megtartom emlékül ... tudod, maradjon valami utána .. . Visszamentek a söntésbe. A villanyszerelők sokat mondó pillantást váltottak. Miro leült, a legyet kereste, de az közben elrepült. Tehát a tűzoltóbál... Ružena, tölts még! Ha nem töltesz, látni se akarlak többet. Ogy, úgy, töltsél csak, ha olyan bolond vagy! Körmét belemár- totta abba a néhány cseppbe, amit kiöntött, és írni próbált vele. A betűk gyorsan elillantak, nyomuk se maradt. Ružena, tölts még! A lány bort hozott, és tanácstalanul megállt. — Miro, ha akarod, neked adom az abroszt, te voltál a barátja. — Nem — nyugtatta meg a lányt. — Csak tartsd meg. Minek ez nekem? Ružena megörült, öntsek? — kérdezte. Miro bólintott. — Be fogsz rúgni, Miről De a te helyedben én is leinnám magam. Kár, hogy én nem értek hozzá. Miro le akart részegedni, de ugyanakkor az anyjától is félt. Tegnap csak éjfél után keveredett haza. Végig a kocsmában ült, s hallgatta, hogy szakadt Raš- ťóra a baj. Hogyan rúgott be, hogyan repült ki motorkerekén a kanyarban a Sokolica alatt, és gurult lefelé a lejtőn. Legalább tízszer hallotta egymás után, de még mindig az volt az érzése, hogy a többiek mind jobban tudják, mint ő. Otthon az édesanyja fennmaradt a vacsorával. Eddig a tűzhelyen szokta hagyni az ételt, ha Miro későre maradt. Tegnap ott ült a széken és szunyókált. Rögtön látta Mirón, hogy részeg. Te is így vég- zed majd, sóhajtott, és felélesztette a tüzet. Aztán álla alá támasztott kézzel, szótlanul nézte, hogyan eszik. Amikor Miro aludni tért a szobájába, az asszony másodszor is felsóhajtott. A körzeti rendőr jött a kocsmába. Lazított a derékszíjon, sört kért, lefújta a I zzó szemű, nedves ajkú, huszonegy éves lány volt. — Az élet húshagyó kedd! — mondogatta. S valóban úgy tetszett, hogy az élete egyetlen vad tánccá változik, amikor kigyúlnak a villanylámpák, s a harsogó zene hullámzó mezővé változtatja a parkettet és megremegteti a csillárok üvegkristályainak atomjait, amikor illatoznak a testek és a virágok, s a nők csípője csaknem szétfeszíti a ruhát, szabadulni akarván tőle; valóban úgy tetszett, hogy az élete egy utolsó húshagyókeddi galopp, a legkitartóbbaké, akiknek tánckedvét az eszméletlenségig korbácsolja a hamvazószerda közeledte, mert mihelyt megjön, kioltja a lámpák és tükrök fényét, elnémítja a zenét, s a zimankós utcán fagyot lehel a jégkérges pocsolyákat kerülgető emberek feltűrt gallérja mögé. — A szerelem egy pohár bori — mondogatta. S valóban úgy tetszett, hogy szerelme kristálypohárba töltött szikrázó bor, s a kristálypohár aranyszínű, mert egy dukátot dobtak a formába, mielőtt a forró kvarcoldatot beleöntötték. és olyan karcsú, mint az ő alakja; meg kell ragadni és egy hajtásra kiüríteni, ha nem akarjuk, hogy a szikrák kihunyjanak a borban, s a gyöngyöző öröm ecetté savanyodjék. — Égek a szerelemtől, szomjazom a szerelemre, nem tudok szerelem nélkül élni, és meghalok abban az órában, amikor le kell mondanom róla — mondta a mindig engedelmes, újra meg újra megcsalt fiúnak, és a szeme izzott, és az ajka nedves volt. — Sem te, sem más nem adhat annyi szerelmet, mint amennyi nekem kell. Kacagok a hűségen. Kacagok az életre szóló köteléken, kacagok a pohárban megsavanyo- dott boron, kacagok a herbáriumba való száradt virágokon. És téged csak azért szeretlek, mert holnap mást fogok szeretni. Nem kell a te örök szerelmed, a te legszebb szerelmed kell. Árulj el holnap, de ma légy egészen az enyém! Szerette a vad kázást, lefelé a U rohan, és a szél szerette a váró? amikor az ember tömegben, s köri csilingelnek a vl megállóhelyeken vaktól és a raj cirkuszokat; a vasárnapi délutí Moldva szigeten szerette a fül léc álöltözefben járl kor, mint bárme Egv >rró júli tói, októl bi BARTA GYULA: A Kelet-Szlovákiai Vasmű egyik kohója
