Új Szó, 1973. október (26. évfolyam, 233-259. szám)

1973-10-28 / 43. szám, Vasárnapi Új Szó

és szemenként sodorta el a kavicsot, egyre újabb és újabb marékkai kellett hozzátennie. A gát az egész árkot befogta, de a víz tovább emelkedett, megkerülts az akadályt. Simítani kezdte a gát falát, hogy szép egyenes legyen, amikor motorkerékpár berregése hangzott fel az úton. Gvorsan felegyenesedett, s csak most, hogy itt álldogált piszkos kézzel, és híg sár csepegett róla, ébredt rá, mekkora pocsolya keletkezett az úton, s úgy hullámzik, mint egy kis tenger. El- szégyellte magát, de ahhoz már késő volt, hogy lerombolja a gátat, a motor ideért, s egy borostás képű kis ember ült rajta. Megrökönyödve pislogott a védőszemüveg alatt, felhúzta a lábát, átrobogott a pocsolyán, s épp közepén szakította át a gátat. A víz nekiszabadult, s az emberke még vissza is nézett, nem tudva, mit gondoljon az egészről.

Miro lehajolt, és teljesen szétrombolta a gátat. Elfelejtettem fát vágni, gondolta, és sietett hazafelé. A távolból még sokáig hallotta a motor berregését.

habot, rápislantott Miróra, és megszólalt: — No, látod! — Üldögélt, a pohárral játszott. — Hej, fiúk, fiúk! Nem hallgattok ť az emberre. — Aztán elment.

— Mit csináltál? — kérdezte jóindulattal az Idősebbik villanyszerelő. Miro dünnyögött valamit az orra alatt, az egészből csak annyit lehetett érteni, hogy hagyjanak neki békét. Kinézett az ajtón, a rendőr nyitva hagyta, sütött a nap, s már elég meleg is volt odakint. A rendőr biztosan megemlegeti Rasťót, sok baja volt vele. A rendőr sok emberre emlékszik, még Miro születése előtt került a faluba. Nemsokára nyugalomba vonul, s valószínű, hogy itt is marad. Miro nemrég felkereste, egy igazolásra volt szüksége a vezetői jogosítványhoz, s a rendőr éppen fát aprított a fészer alatt. Rögtön, rögtön, csak ezt az egy hasábot elintézem, mondta. Nézd csak, magyarázta favágás közben, ezt a nyelet még a nagyapád csinálta, de még mindig tart. És könnyű, akár a pehely. Ilyen mestert ma már nem találsz. S igaza is volt, még ma is a fél falu az ö szerszám- nyeleit használja. Itt is, ott is emlegetik az emberek. Van, akit a nép emlékezete sokáig megőriz, s van, aki nyomban kihull belőle. Az öreg Baštáné minden vendégnek megmutatja Maťo fényképét. A legény a felkelésben esett el, s az állomáson márványba vésték a nevét. Olyan is van, akitől az emberek alig tudnak megszabadulni. Mint például ők, az öreg vegytanárnőtől. Fél évkor meghalt, nagy temetése volt, s azóta vegytan helyett vagy az iskola kertjében kapáltak, vagy matematikaórájuk volt — egy ostoba véletlen folytán a számtantanárnak akkor volt lyukas órája. Csak két hónap múlva kaptak két tanárt, egy alacsony termetű embert, aki jártában-keltében gyakran fütyörészett. Mindjárt az első napon azzal hívta be őket a laboratóriumba, hogy ki kell takarítani. Félve léptek be az ajtón, egyre csak az öreg tanárnőt látták maguk előtt, amint a kékes láng fölé hajol, és nem veszi észre, hogy majd az egész osztály a kilencedikeseket lesi, akik az udvaron rúgják a labdát. Néha megjegyezte halkan, nem biztos, hogy a kísérlet sikerülni fog, mert a nátrium igen öreg. S az új tanár csak fütyörészett, a próbacsöveket tisztogatta, átrendezte a szekrényeket. Ijesztő rendet teremtett. Érdekesen vezette az órákat, de az ő eszük egyre csak az öreg tanárnőn járt, s ezt mondogatták: ő így csinálta, ő így magyarázta, s úgy tűnt fel, hogy az öreg tanárnő csinált mindent a legjobban.

— Olyan nincs — kiáltotta a fiatalabb villanyszerelő —, engem aztán nem tesz lóvá! Rendes áram alatt?

— Igen — állította nyugodtan az idősebbik. — Fent voltam az oszlopon, és valamelyik szamár bekapcsolta a hálózatot. Elhiheted, hogy nem volt a leg- rózsásabb hangulatom.

— Olyan nincs — makacskodott a fiatalabbik. — Már rég a föld alatt lenne! — Miro hallgatott és figyelt. — No, mit szól hozzá? — fordult hozzá a fiatalabbik villanyszerelő —, igaz-e, hogy lehetetlenség? — Miro nem válaszolt, a pohárral kezdett játszani.

— Mi van ezzel a fiúval? — kérdezte az idősebbik szerelő Ruženától.

— Meghalt a barátja, karambolozott.

— Ugyan! Hogy hívták?

— Rasfo Bašta. Traktorista volt.

— Egy olyan alacsony, szőke fiú? Ismertem. — A fiatalabbikhoz fordult. — Egyszer fát fuvarozott nekem, én meg behívtam, üljön le egy kártyapartira. Éppen nálam volt a Ferdo meg a Laco, egy ember hiányzott még. Nemigen fé-, lejtem el, ahogy az a fiú bánt a kártyával. Ügy elkentük a másik kettőt, hogy csak. Lám, így végezte a szerencsétlen ... De indulunk is, veszek még kenyeret, nehogy az asszonytól kikapjak. Viszontlátásra!

Egy darabig még hallatszott, ahogy minden lépésükre megcsörrennek a mászóvasak. Ružena leült Miro mellé.

— Ružena — szólt —, ő nem szeretett téged. <

— Kit szeretett?

Miro még el akarta mondani, hogy az abroszhistória nagy hülyeség, de megsajnálta Ruženát, s inkább nem szólt, csak

ennyit: — jó kislány vagy Ružena. — Aztán a-kövér legyet figyelte, ahogy újra megjelent, és zümmögve körözött. — Szörnyű, — szólt hirtelen — kibírhatatlan ez a légy.. — S kiszaladt az utcá- ra.

Odakint a hó utolsó darabkái olvadtak, s a csurgókban dalolt a víz. Onnan ráfolyt az útra, és patakokba gyűlve folyt tovább. Egvkbr régén gátakat emelt a sárból, s egy ízben sikerült akkora pocsolyát duzz'asztania, hogy elfogta a fél utat. Ahogy lecsapolta, a víz nagy hullámban ömlött az úton. Építész lesz belőle, mondta akkoriban az anyja. Abban az időben úgy érezte, nincs is annál szebb, sárból gátakat építeni, de aztán hamarosan ráunt. Mindenre ráúnt. Észrevette, hogy piszkos valamitől a jobb keze. Megmártotta az árok zavaros vizében, s ujjai hegyén érezte az apró kavics meg a sár érintését. Belevájta az ujjait, kiemelt egy marékkai, aztán a másikkal is, kis dombot épített, csúcsa a víz fölé magasodott. A víz körülmosta,

autózást, az eszeveszett szán- jtőn, amikor a világ hátrafelé 3 haját tépdesi a halántékán;

útkereszteződéseket estefelé, k egymásba ütköznek a siető öttük zúgnak az automobilok,

moldvai uszodából, az a szeszélyes ötlete támadt, hogy menjenek be a közeli parti kocsmába egy pohár sörre. A fiú engedett a rábeszélésnek.

Az asztaloknál hajósok, tutajosok, vízimunkások-ültek magas csizmában, kigombolt ingben,

b L BRACHT:

iraosok, tolongnak az utasok a szerette a a fűrészportól, lo- lozók hímösztönétől szagló ifolt kávéházakat az esős >kon; a népünnepélyeket a §s a városszéli ligetekben; külvárosi tánctermeket, ahová és a szeme úgy izzott ilyen- ik megvásárolható lányé.

1 délutón, amikor víztől, nap- ergő bőrrel hazaindultak egy

időnként fölálltak és az uszályokon megszokott ringó léptekkel a söntéshez vitték poharukat, hogy a csapos újratöltse. Hűvös volt itt, a le- bocsátott zsalugáterek zöld félhomályba burkoltak mindent, a levegőben sör- és hagymaszag terjedt. Kínos feltűnést keltettek úri öltözetükkel, a gazda barátságtalanul kérdezte, mit kívánnak. Leültek az egyik durván ácsolt x-lábú faasztalhoz, és sört, sajtot, kenyeret rendeltek.

És ebben a homályos helyiségben, amely hűvös bűzeivel kiáltó ellentétben állt az illatos,

forró nyári nappal, ebben a helyiségben történt az ami életének húshagyókeddjét hamvazószerdává változtatta.

Az asztaluknál egy kék szemű, fiatal hajós ült, nem lehetett több tizenhat évesnél. Bicskájával egyforma darabokat szelt a kenyérből, szájába dugta, és kényelmesen őrölte széles állkapcsával. Amikor a söröskorsója után nyúlt, észrevették, hogy a keze fejére kék szív van tetoválva, közepén nagybetűs név, Marie Paz- derniková, fordított N-nel.

— Mi ez? — kérdezte a lány a szívre mutatva.

A fiú kelletlenül a kezére pillantott, majd mogorván a kérdezőre, és nem felelt.

De a lány nem tágított.

— Ki az a Marié Pazderníková? — kérdezte csábító mosollyal.

— A szeretőm — vetette oda a fiú hanyagul, mintha jelezni akarná, hogy egy ilyen fölösleges kérdésre nem is kellene válaszolni.

De, mint a többi férfi, ő se tudott ellenállni a lány tekintetének, és elmondta hogy a festéket szorosan egymáshoz kötött tűk hegyével szurkálják a bőr alá. A lány feszülten figyelt; új kedvese, mert a fiút arra a néhány percre kedvesének érezte, teljesen lenyűgözte, pupillája, amely kint a napon csupán pontnyi volt, most kiszélesedett, és csaknem magába nyelte szeme szürkeségét.

— Nem lehet lemosni? — kérdezte álmélkod- va.

— Ezt? Már hogy lehetne!

— És ledörzsölni? Valami marószerrel?

— Azt se.

— Nem kopik ki?

— De nem ám!

— Hát akkor... — előrehajolt, mellel az asztal szélének feszült — hát akkor sehogy se lehet eltüntetni? Sehogy se?

— Sehogy se. Ki kellene piszkálni. Késheggyel — és mindjárt mutatta is a bicskájával, hogyan kellene.

— Hihetetlen... hihetetlen — ismételte a lány, és hangja olyan gyengéd, olyan kedvesen csodálkozó volt, mint még soha. Aztán hirtelen kiegyenesedett, mintha valami borzongást akart volna elűzni, elhallgatott, és lenézett a földre.

— Akkor ez a név — szólalt meg újra — Marie Pazderníková neve az élete végéig ott marad a kezén, és csak a sírban oszlik föl s testével együtt?

— Hát persze — vetette föl fejét büszkén a fiú, és elmosolyodott, nem értve, min csodálkozik a kisasszony.

A kisasszony nem szólt többet.

Amikor a matrózkocsma hűvösségéből kiléptek a júliusi nap forróságába, előresietett maga mögött hagyva a fiút. aki valamive! később jött ki, mert fizetnie kellett. A fiú, amikor végre utolérte és rápillantott, hogy fölfedezze arcán ugyanazt a mosolyt, amelyet a kocsmai beszélgetés emléke az ő ajkára csalt, meglepetten tapasztalta, hogy a lány elfordul tőle. Néhány lépés után odahajolt hozzá, hogy megkérdezze, mi okozza rosszkedvét, s ekkor, életében először, észrevette, hogy a lány ajka száraz ép a szeme nedves.

— Drágám .. — kezdte bensőségesen, de mielőtt a kérdést kimondhatta volna, a karcsú kéz, amelyet meg akart simogatni, félrelökte, és a két könnyes szem, ameiynek tekintetét kereste, gyűlöletet lövellt.

— Menj! Nem szeretlek! — És futni kezdett o megálló felé., ahová éppen akkor érkezett meg a villamos. Cipője hangosan kopogott a kövezeten, és selyemszoknyája zizegve csapódott lábikráihoz.

A fiú megkövültén állt a forró járdán, és semmit sem értett abból, ami történt.

Peter Romaňák: SZÉP NAP