Új Szó, 1973. október (26. évfolyam, 233-259. szám)

1973-10-21 / 42. szám, Vasárnapi Új Szó

1973. X. 21.

7

KRAJCZÁR IMRE DHOFARI RIPORTJA

kat, sokkal fontosabb tényeket örökít meg. Egy kisebb kör jelzi Szalalah támaszpontját: onnan indulnak el a helikopterek a szabadságharcosok ellen, és onnan szállnak fel a bombavető repülőgépek. Beljebb, mesz- sze a tengertől egy szikrázó pont látható a térképen: ez Szarfét, a felszabadított.területek központja. Fővárosa.

— Főváros ugyancsak épület nélkül — folytatja

az eszmefuttatást a jemeni milicista. És keserűen mosolyogva hozzáteszi: — nálunk nem lesz gond a falu és a város közti különbség megszüntetése. A szegénység, a megsemmisítettség egyenlősége lesz itt a háború után. Olajszultanátus felszabadításáért harcolunk, de tudjuk, hogy győzelmünk még arab viszonyok között is elképesztően nyomorúságos terepen következik be. Az ellenség mindent felperzsel. Lesz helye az olajmillióknak.

— Mikor érünk Szarfétbe?

— Addig még bőven ki kell lépni! — hangzik a válasz, de semmit sem tudok meg arról, hány órai vagy napi járóföldre van ide a hazafiak titokzatos központja. Fenséges kőrengetegben vagyunk, itt senki nem érzi szükségét annak, hogy számokkal jellemezze a valóságot: a távolságot a határtól, a várostól, a harctértől. Csodálkozom is, hogy olyan sűrűn nézik az órájukat ezek az emberek, akik számára az időnek alig-alig van valami értéke.

A felperzselt földön egy nyugodalmas völgybe érünk. Oldalt barlangnyílások tátongnak, körülöttük bibliai nyugalom. Néhány kecske lustán ágaskodik a levélvesztett ágak lágyabb csúcsa felé, odébb az asszonyok már a fejést készítik elő. Férfiak jönnek elénk, üdvözölnek bennünket. Az egyik kinyújtja a nyakát, belehallgat a levegőbe, de megnyugszik. Valami dörgött, és azt hitte, lőnek a közelben.

Pokrócot terítenek a földre, leülünk. Megkezdődik az ismerős arabok találkozásánál megszokott udvarias kérdezősködés, amely körülményesen kiterjed az egészségre, a családra, az állatokra és mindenre, ami a legutolsó találkozástól eddig megtörténhetett. A kérdések és a válaszok oly szabályszerűek, ismétlődők, hogy először azt hittem, imádkoznak vagy verset mondanak ... Beszélgettek. Hozzám, az idegenhez nem szóltak; engedték, hogy kipihenjem magamat.

Menekülttáborban vagyunk. A bombavetők elnépte- lenítik a vidéket, a lakosság országrésznyi tájakról költözik el — és jönnek a menekültek a szultáni területekről is. Mert a menekülőket nemcsak a harcok pusztítása űzi — a biztonság itt sem sokkal nagyobb. A sejkek, emirek, szultánok pribékjei, hivatalnokai kínozzák,, megalázzák az embereket, a kiterjedt korrupció, a hatalmaskodás, a hatóságok önkénye újabb és újabb áradatát indítja útnak a menekülteknek. S ők áttörnek, átszivárognak az arcvonalon, hogy a szabad zónában éljenek.

A menekülttábort lágerbizottság irányítja. A bizottság titkára — magas, nagybajszú férfi, a szabadságharc majd valamennyi ütközetében részt vett — a tábor helyzetét ismerteti.

— Látja, hol élünk, hol tengetjük életünket, mégis jól érezzük magunkat itt. Pedig nélkülöznünk kell a biztonságot: senki sem tudja, mikor fedez fel ben nünket az ellenség, mikor ered meg a bombaeső El tudja képzelni, honnan jöttünk mi, ha ahhoz ké pest ez a mostani helyzetünk békésnek, nyugalmas nak, sőt, biztonságosnak .tűnik?!

Járjuk a tábort és közben szüntelenül azon gondol kozom: miből élnek az emberek, a harcosok, a gyér mekek, az öregek, az asszonyok, a lányok ezen a szó morú, kietlen vidéken?

— A Front Központi Bizottsága kézbe vette a kö ellátást és a munkaügyet is. De természetesen tévé kenysége elsősorban a harc szervezésére, tervezésére bonyolítására irányul. A Központi Bizottság irányítá sa alatt járási bizottságok tevékenykednek, és bízott ságok vezetik a falvakat, táborokat is. Egyebek kö zött ezek gondoskodnak a közélelmezésről. Allatoka- tartanak ebben a táborban is, és ha megerednek i nyári esők, aki csak teheti, kint dolgozik a mezőn Gyümölcsöt, gabonaféléket, kerti növényeket termel nek és gyűjtenek be, sőt, a Front külön halászflottilá val is rendelkezik, s a zsákmány egy részét értéke siti. Más részét felélik a harcoló csapatok, a sebesül tek és mindenki, aki központi támogatásra szorul.

H

ol van a határ?

Kísérőim nem értik a kérdést. Örök óta bo- yongunk a reménytelenül szürke hegyekben, úttalan itakon. Még egy nagyobb fa sincs, amely támpontot idna a tájékozódáshoz. Néha megállunk, s a kis csoport vezetője puskájával a tükörsima sziklafal egyik fekete foltjára mutat: ott is emberek élnek. Barlangban. Itt mindenki barlangban él. Barlangban meg sátorban.

Válasz helyett hangzott el ez a magyarázat: ezen 9 vidéken a határt nem úgy kell elképzelnem, mint Európában, ahol már mindent felmértek, kijelöltek.

Tudtam, nem értjük egymást, ezért többször megpróbálkoztam, tovább erőltettem a kérdezősködést. A két ország, a Jemeni Népi Demokratikus Köztársaság és a Moszkat-omani Szultanátus határára voltam kíváncsi, bár megmondom őszintén, ezúttal nem a határátlépés szokványos izgalmát éreztem. Nem is volt okom arra, hogy útlevélkezelők barátságtalan kérdéseitől tartsak, hogy jóindulatú vagy szigorú vámőrök keresztkérdéseitől féljek.

Ezen a vidéken először lőnek, azután kérdeznek. De valami megkövesedett európai beidegződéstől, talán sznobizmustól hajtva, makacsul nézegettem az órámat, szerettem volna megjegyezni, pontosan mikor kerül sor arra, hogy életemben először illegálisan átlépjek egy államhatárt. Arra gondoltam, ha Innen a jelzőkarókat ki is irtotta a história — az emberek talán emlékeznek még, hogy valamikor itt végződött és itt kezdődött egy ország, egy feudális birodalom, egy gyarmati terület. Régi földrajzórák emléke kelt életre bennem, amikor a tanár azt magyarázta, hogy a gyarmatosítók vonalzóval jelölték ki a határokat, fittyet hányva arra, hogy a folyók merre folynak, a hegyek hol domborodnak és a népesség nyelv, vallás és nemzetiség szerint hogyan oszlik meg, milyen gazdasági vonzópontok köré tömörül.

Szerettem volna földrajzilag elkülöníteni: hol helyezkedik el a dél-arábiai térségben a Jemeni Népi Demokratikus Köztársaság haladó demokratikus forradalma, és hol kezdődik — hangsúlyozom, földrajzi értelemben — a dhofari szabadságharc, a Moszkat- Oman és a megszállt Arab-öböl Népi Felszabadítási Frontjának övezete. A két forradalom közti hasonlóságokról és különbségekről már sokat hallottam, kísérőim is fáradhatatlanul magyarázgatták ezeket a differenciákat, mégis elégedetlen voltam.

A határt kerestem.

A kérdésre soha nem kaptam választ. Fáradtak voltunk — főleg én — és ezért kísérőim eleinte két- három kilométerenként, később már félkilométerenként is engedtek a tempóból, pihenőt tartottunk. Öttíz perc elég volt a pillanatnyi regenerálódáshoz, s mikor újra indultunk, magam is az első sorban mentem, s hallgattam, amint a járőrparancsnok elmondja fiatalabb bajtársának, hogy ez a kis fennsík valamikor táborhely volt, de a rakéták a föld színéig lebe- retválták a környéket. Itt még száraz fatönkök se maradtak, csak rakétaalkatrészek, repeszek találhatók szerteszét. Amikor a tábort elhagytuk, elcsendesedett a beszélgetés, kísérőim diszkréten elémvág- tak, úgy mentünk tovább. A fegyvert lövésre készen maguk elé tartották, ezután már arra sem figyeltek, ha a fényképezőgépemet szerettem volna elkérni valamelyiküktől — mert még attól is megkíméltek, hogy a kilónyi súlyt cipeljem.

Kissé távolabb tőlünk, a magasban helikopter körözött, balra, messzebb a tengertől aknák robbanásának tompa zaja hallatszott. Kísérőim hátranéztek, remélve, hogy most megértem: itt géppisztollyal, aknavetővel és helikopterek rakétáival jelölik ki a határt napról napra, s annak már semmi jelentősége sincs, amit valamikor a brit gyarmatosítók megállapítottak.

— Negyedmillió ember lakta három járást ellenőrzünk a dhofari kormányzóságban — mondja ešte a Front Központi Bizottságának egyik tagja — s az ellenséget egyáltalán nem érdekli, hogy a felszabadított zóna hol érintkezik a dél-jemeni határral. A szultáni csapatok és az őket támogató nemzetközi

zsoldoslégió legfőbb gondja, hogy a szabad zónát elszigeteljék a még fel nem .szabadított területektől, hogy megakadályozzák a forradalom továbbterjedését. Tudják, hogy Aden, a demokratikus Jemen mögöttünk áll: mindkettőnk ellen fellépnek. Ott, ahol az arcvonal érintkezik. Most ez a határ. Itt érintkezik a hét éve kirobbant dhofari forradalom az évezredes félfeudális, félkapitalista, de félig még rabszolgatartó viszonyokat is tükröző világgal. Ez az igazi halár. Most ahhoz közeledünk.

Másnap tovább gyalogoltunk az arcvonal felé. Vigasztalan tájakon mentünk, utunk mellett lombja- vesztett, kiszikkadt fák. Épületnek, háznak, építkezésnek se híre, se hamva.

A partizánok, látva csodálkozásomat, kérdezés nélkül magyarázni kezdték:

— A felszabadított területen egyetlenegy kőház sincs. A sátor, a kunyhó és a barlang pótolja a lakásokat. Nyáron kint alszunk a szabad ég alatt, s csak évek múlásával vesszük észre csontjainkban, ereinkben, hogy az éjszakai lehűlések, a tisztátalan föld megteszik a magukét. De nem élhetünk másként, hiszen felül a helikopterek és a rakéták irtanak bennünket, lentről pedig a reuma és még ezernyi betegség támad, a rosszul tápláltsággal, az elmaradott higiéniai viszonyokkal, a tudatlansággal együtt. Nem könnyű harc ez. A vizet is nagyon messziről hozzuk — ki tudja, mi van benne?

Egy barlanghoz érünk, ott húzzuk meg magunkat, amíg eltűnik a helikopter. A barlang szájánál egy katona támaszkodik fegyverére. Bemutatkozik. Jemeni születésű, a dél-jemeni munkásparaszt milíciában teljesített szolgálatot, de már évek óta itt harcol, önkéntesként.

— Közös ügy ez — mondja. — Amikor a Jemeni Nemzeti Felszabadítási Front kiharcolta a függetlenséget, sokan reménykedtünk abban, hogy ez a környék is felszabadul. De az ellenség résen volt. Éppen elég gondot okozott azt elérni, hogy a hatodik dél-jemeni megye ne kerüljön a kezébe — keményen a sarkunkra kellett állni, hogy a mi szavunk legyen a döntő.

De mi ebben az országban is demokratikus, népi demokratikus forradalmat akarunk, és ehhez Jemen a legjobb hátország. Egyébként itt van velem a feleségem, ő is milicista volt.

Belekapaszkodok ebbe a szóba: hátország és ismét vissza akarok térni a határkérdésekre. A katona tréfáskedvű, előveszi zsebnaptárát. A Front kiadásában jelent meg, téglapiros kis könyvecske, s közepén tartalmaz egy térképet, amelyből egy kisújjkörömnyl lehet a felszabadított Dhofar. Az égre néz, nagy komolyan rámutat egy pontra az igen elnagyolt térképen és azt mondja: valahol itt lehet...

A térkép feltünteti a térség legfontosabb földrajzi, politikai tudnivalóit is. No, nem fővárosokat és folyóDhofari népünnepély. A hevenyészett asztalra lerakott géppisztolyok azt jelképezik, hogy az ifjú nemzedék felajánlja életét és fegyverét a szabadságharc céljaira.' (A szerző felvételei)