Új Szó, 1973. szeptember (26. évfolyam, 208-232. szám)

1973-09-03 / 209. szám, hétfő

E

gy ifjúkori barátom, aki szerette a könyvet, többször hangoztatta előttem, hogy minden könyvnek megvan a maga sorsa. E kijelentésen "én már azért sem találtam semmi kivetnivalót, mert szeretem a könyvet és barátom állítása nem volt ellentétben szenvedélyes könyvszeretetemmel. E kijelentésen csak később, évek múlva, 1944-ben gondolkoztam el, amikor egy ragyogó, aranyszínű őszi napon Balzac Go- riot apójának olvasása közben elfogott a Gestapo. Fogságom mindössze néhány órát tartott, de a pokol kínjait éltem át... utána csodával határos módon megmenekültem.

E néhány pokolian keserves órán át a kezemben tartottam Balzac olcsó kis, sárgaszínű Goriotját és szorgalmasan olvastam ... Emlékszem, lapozgattam is benne oly izgalommal, mint egy detektívregény- ben. Azért kell ezt különösképpen hangsúlyoznom, mert egy szót sem értettem a regényből, hisz a Gestapo hatalmában voltam és nemcsak mozdulataimat, de szemem rebbenését is figyelték. Mégis szentigaz, hogy elmélyedtem a sárga könyvecskébe és remegő szívem izgalmával lapozgattam ... Amikor kiszabadultam a Gestapo markának halálos szorításából, és újra szabad levegőt szívtam, a könyv olvasását nem folytattam. A sárgakötésű olcsó Goriot gondjaim közepette valahol elkallódott, és bár azóta már megvettem a magyarul megjelent teljes Balzac kiadást, méghozzá bőrkötésben, sosem jutott eszembe, hogy Goriot apót ebben a drága, jobb és szebb kiadásban olvassam. Nem tudom magam az igazi okát, de én ragaszkodtam az olcsó, sárga kiadáshoz. Olvasni csak az eredetileg hasonló Goriot apót akartam, amely velem volt nagy ínségemben és amelynek betűit úgy olvastam, hogy nem is láttam őket. Ezek a betűk, lapok és az egész könyv úgy hallgatott, és úgy segített, mintha barátom és cinkosom volna.

Évek óta azonban hiába kerestem ezt az olcsó Tolnai-kiadást, a rikító sárga könyvet. Végre egy napon, hónapokkal ezelőtt ráakadtam a vékony kétkötetes Goriot apóra, amely mindössze hat koronába került.

Boldogan fizettem, hisz könnyen lehet, hogy éppen ez a könyv, ez a példány volt kiszabadulásom tanúja. Forgattam, tapogattam, majd gyöngéden simogattam széthulló lapjait, és a könyvnek úgy örültem, mint valaminek, ami nagyon kedves nekünk. A szívem kalapált, vert közben, nitroglicerint kellett szednem, hogy szívem megnyugodjék és a hirtelen megelevenedett Gestapósok alakja elhomályosodjon előttem... Csak aztán kezdtem olvasni, először az előszót, utána a könyvet, magát Balzacot, akiről azóta sokkal többet tudok... és úgy él bennem, mint egy kedves, pótolhatatlan rokon, aki törődött velem, és mindig csak jóra tanított.

Párizsi házában, amelyet múzeummá alakították át, láttam bronzba öntött kezét, egészen apró volt, mint egy női kéz, és szinte hihetetlennek tűnt, hogy bírta szusszal a gazdája diktálta iramot. Száz- es százezer oldalt írt le és javított ki, újra meg újra, hogy egyre tökéletesítse alkotását, a nagy művet, a „Comédie Humaine“-t, amelyet 143 könyvből állónak tervezett és amelyből csak 91 készült el. Utána az apró kéz megszűnt működni, nem használt többé sem fekete kávé, sem hatalmas képzelőereje, amely annyi embert, jellemet teremtett, hogy művét balzaci világnak lehetne nevezni: a szív megállt, utána bronzkezével bevonult a múzeumba. Kevés látogatóval találkoztam ott, de könyvei ma is fogynak. En csak a Szajna parti antikvár-bódékban álltam, amint fiatal és idősebb olvasók alkudoztak egy-egy könyvén. Köztük volt a Vesztett illúziók, Pons bácsi, Grandet Eugénia és persze Goriot apó.

Minderre gondolnom kellett most, az előszó olva- sára közben, és valami forróság hullámzott át rajtam, amikor nekifogtam újra a mű olvasásához, amelyet rég, 1944-ben, azon a bizonyos aranyszínű, őszi napon abbahagytam. Nem önszántamból hagytam abba, mert hiszen Goriot apó egy nagyon érdekes könyv, hanem — amint már említettem, — a Gestapósok beavatkozása volt az oka... Nem tűrték, hogy valaki egy aranyszínű vásárinkon, a külvárosban, egy pádon ülve, békésen könyvet olvasson. Ez a nyugodt, békés állapot gyanús volt nekik, maga a napsütés és az olvasó ember is ellenszenves jelenségnek számított a fasiszták szemében. Egyszerűen tűrhetetlen volt nekik, hogy valaki olvasson olyankor, amikor ők visszavonulóban vannak, ők, a nagy hősök, akik biztos győzelem tudatában, a hódítók

büszke magatartásával pusztító fegyvereikkel lépték át szomszédaik határait, hogy gyilkolhassanak és romba dönthessék milliók és milliók otthonát —, most meg a saját gyilkos bőrüket mentve, futva vonulnak vissza. Egy „becsületes ember“ ilyenkor nem olvas holmi ellenséges francia könyvet. Egyedül a Mein Kampf mentett volna meg a szörnyű vizsgálattól és a halálos veszélytől, amikor felszólítottak, hogy szálljak a kocsijukba. Ismétlem, csak a csoda mentett meg, a higgadtság és fegyelmezettség, az akaraterőm összpontosítása a menekülésre, miközben lapozgattam a sárga, kis, Goriot apóról szóló könyvet.

SZABÖ BÉLA:

GYÖNGY és GÖRÖNGY

Ó, áldott légy Goriot apó abban a vacak, homályos zsírszagú penzióban, ahol étkeztél és ahol olcsó, kemény ágyadban arról álmodoztál egy ideig, hogy lányaid boldogak. Háború akkor nem volt Franciaországban, a penzióban ezért csak amolyan apró súrlódások, veszekedések zajlottak le, mint mindenütt, ahol kisebb-nagyobb embercsoportok élnek együtt. Balzac ebben a penzióban különféle figurákat vonultat fel. Mindegyiknek külön-külön, másmás érdekei és céljai vannak és ezekért harcol, szenved és álmodik.

Goriot apó életét férjezett lányai sorsa tölti be. Legfőbb óhaja, hogy boldogok legyenek ... De nem boldogok, ellenkezőleg, gazdaságuk ellenére mindig pénzzavarban vannak és szegény, nyugalomba vonult apjukat pumpálják, ő pedig évi járadékát is feláldozza, csakhogy mosolyt varázsoljon könnyelmű lányai arcára. Közben, persze, fellép a zsírfoltos penzió többi figurája is. Van köztük özvegy, árva, törtető, besúgó és a megszökött gályarab, aki itt tisztességes kispolgárként szelíden éldegél. A penzióban tehát az étkezésen és alváson kívül, nagyban folyik a lesbenállás és haszonlesés, miközben a jámborak templomba járnak és fohászkodnak.

Egy biztos, mindenki fél és retteg itt a jövőtől. Éppen ezért folyik a penzióban a helyezkedés... a lányok és özvegyek mindenképp férjhez akarnak menni, a férjjelölt csúnya is lehet, az a fontos, hogy elegendő pénze legyen, biztosítsa asszonya kényelmét és méltóságát, ami azt jelenti, ne neki parancsoljanak, hanem ő parancsoljon másnak. A gályarab szolgálatkészen arra vár, hogy a törtetőtől intést kapjon, és parancsára örökre eltakarítson egy gazdag örököst az útból, a millió a vagyonból ki közösített lánynak jut, a törtető ezután feleségül veszi, és az álarcos gályarab „nemes“ szolgálatáért húsz százalékot kap, azaz kétszázezer frankot.

Balzac már itt, ebben a sötét penzióban rengeteg típust alkot, előre látva a pénz hatalmát és mindenható erejét... Olyan messzire azonban ő sem látott, hogy megalkossa a fasisztákat. Balzac jellemei még bonyolultak, összetettek. Fejlődésüket több regényben mutatja be. Itt például a penzióbeli törtető Rastignac még visszaretten Vautrin úr (a gályarab) ajánlatától. A törtető még ártatlan embernek tartja magát, csak éppen jól szeretne élni, és ezért zsarolja húgait és az anyját, hogy küldjenek neki pénzt, különben tönkremegy. Azok elküldik az utolsójukat, az „ártatlan“ Rastignac pedig szép ruhát csináltat, hogy megjelenhessen az arisztokraták báljain és főiskolai tanulmányait természetesen elhanyagolja. Jól látja ezt Vautrin, tudja kivel van dolga, ezért teheti neki azt az ajánlatot, hogy a gazdag örököst a kedvéért, illetve a kettőszázezer fiánként a másvilágra küldi. A törtető még gubóban van, de Vautrin csalhatatlanul látja, hogy idővel mivé válik ez az ember. De sem Rastignac, sem Vautrin

nem gondol arra, hogy valakit érdek nélkül becsapjon vagy megöljön.

Az érdek, a pénz hatalma a hajtó- és formáló erő, erre gondolok minduntalan a Goriot apó olvasásakor és a regény figurái közt újra és újra felbukkannak a gestapósok, az SS-ek. A gestapósok és az SS-ek között lényegében nem tudtam különbséget tenni, azt hiszem nem is volt fontos, annyit tudtam, hogy egyenruhájuk a halál egyenruháját jelenti számomra. Az ilven gyilkos légkörben nem a részletekre, hanem az egészre, a nagyon fontosra gondol. Ezért akárhogy is erőlködöm, nem látom a gestapósok arcát, akik a kocsiban körülvettek és parancsszerűen tettek fel nekem kérdéseket, én meg határozottan és gyorsan válaszoltam. Valami titkos hang azt súgta nekem, hogy nem szabad haboznom, és semmi másra nem szabad gondolnom, csak az elhangzó kérdésre, arra, hogy honnan való vagyok, mi a foglalkozásom, hány testvérem van?... Az utóbbi kérdésre belülről megremegtem, mert ötöt közülük már megöltek, illetve elgázosítottak. E remegés azonban csak pillanat műve volt, és válaszoltam, az öt halott testvért is az élők közé soroltam. Hogy miért?.. . hisz nem mondhatom meg, hogy ők a gyilkosaik... Én emlékszem, még valamire gondoltam akkor. Hogy mire, azt nem tudom... és már évtizedek óta töröm rajta a fejemet, hogy mire is gondoltam... Valami fontos lehetett; De nem jut eszembe, hogy mi az. Most is, Goriot olvasása közben igen intenzíven gondolok rá ... és váratlanul hirtelen felvillan ... Arra gondoltam, hogy engem nem fognak elgázosítani. A gondolat nagyon mélyből, rideg fohászként tört fel, ekkor az alacsonyabb ges- tapós bizalmasan a fülemhez hajolt azzal a parancscsal, hogy vetkőzzem.

Csak arra emlékszem, hogy az egyik alacsonyabb volt, mint a másik, és arra is, hogy szemüknek olyan volt a színe, mint az egyenruhájuknak. Vetkőzés közben a szemük gyilkos színére gondoltam. A gyilkosok tudni akarták, az üldözött fajhoz tartozom-e?... Bennem akkor meghalt a félelem, a kocsi ablakán át láttam az őszi napfényt meg a hervadozó, gyűlölt szőlővenyigék leveleit. Nagyon szép volt ez a

világ... és szinte hihetetlennek tűnt, hogy halálos veszélyben vagyok.

Emlékszem, amikor pucéran álltam előttük és félig aléltan, meggörnyedve, arra gondoltam, hogy én ezt senkivel soha meg nem tenném, még akkor sem, ha meg kellene halnom, azt sem vettem észre, hogy

ez a gondolat tartást, erőt sugároz tagjaimba. Az

alacsonyabb gyilkosnak, aki szakértő módján meztelenségemhez nyúlt, majd rámemelve egyenruhás tekintetét, azzal vádolt, hogy sárgacsillagos vagyok. Én meg azt válaszoltam: Nem. Ennyi erőm volt még, ennyi ellenállásom, tudtam, bármit is mond ez a szemét-ember, ez az alja minden aljasságnak, én csak Nem mel válaszolhatok.

Újra rendbehoztam a ruhámat, kezembe vettem a sárgakötésű Goriot apót és olvasgattam, lapozgattam, mintha olvasnék... mintha misem történt volna. — Most, hogy újra a kezemben van ez a sárga könyv, amelynek színe az akkori sárga csillagokra hasonlított, arra gondolok, vajon Balzac sejtette-e, hogy valaki a halál küszöbén lapozgatni fogja ezt a művét?! Persze a kérdésre nem nagyon válaszolhatok, csak éppen eszembe jut. Mint ahogy az is, most olvasás közben eszembe jut, hogy a gestapósok annál a regényjelenetnél invitáltak a kocsijukba, amikor Vautrin olyat ütött Goriot apó kalapjára, hogy az lecsúszott a szemére. Ez a rosszindulatú játék az öreggel, a gyengébbel kínosan érintett... Amióta élek, mindig a gyengébbel éreztem. Ha bántottam vagy megsértettem valakit, okkal tettem, és az mindig erősebb volt nálam.

Persze, nem ezért a jó tulajdonságomért szabadultam a gestapósok vagy SS-legények markának halálos szorításából. Véletlen és jelentéktelen esemény játszott közre, hogy ma itt beszélhetek, írhatok az ügyről. Az történt, hogy az igazoltatásnál egyik, négyrétre hajtott iratom felbontásánál kiesett néhány nyugta, amely bizonyította, hogy több esztendeje egyházi adót fizetek. Az „urak“ nyomban meg- változtak irányomban, visszaadták az irataimat és elbocsátottak, anélkül, hogy példátlan gorombaságukért bocsánatot kértek volna tőlem. Én távoztam az „uraktól, akik a Halál igazi segédei voltak, sietni, rohanni szerettem volna, hogy minél távolabb legyek tőlük, de nem tettem. Lassan lépegettem, anélkül, hogy egyszer is visszafordultam volna feléjük, és csak, amikor egy ösvényhez értem, amely szőlőkhöz vezetett, gyorsítottam meg a lépteimet, és tíz percnyi gyaloglás után egy sziklára ültem, ahol megeredtek a könnyeim. A fasizmus évei alatt akkor sírtam, zokogtam először, holott öt testvéremet vesztettem el és láttam a szörnyű, végtelennek látszó halálmenetet is. Keservemben a száraz őszi göröngyöket morzsolgattam ujjaim között, és csak amikor felszáradtak a könnyeim és szívem mélyéből a megkönnyebbülés sóhaja tört fel, éreztem, hogy szabad vagyok és hogy szülőföldem göröngyeit morzsolga- tom, simogatom.

„Gyöngy a göröngy“ bukkant fel hirtelen emlékezetem mélyéből ez a verssor. Tudtam, hogy egyszer, nagyon régen, évtizedekkel ezelőtt olvastam a Nyugatban, de hogy ki írta, arra nem emlékeztem. Csak egy név villant fel előttem hirtelen. József Attila. De hogy valóban ő írta ezt a verssort, azt ma sem tudom biztosan. Nem néztem utána, de tény, hogy a verssor zengetes értelme szinte bevilágította egész életemet, könnyebbé vált elviselni a szégyent, megaláztatást és halálveszedelmet, amit a fasizmus tartogatott mindazok számára, akikhez tartoztam és akikhez úgy ragaszkodtam, akár az életemhez.

A bizonytalanság nem hagyott nyugton és kutatni kezdtem az eredeti verset. így akadtam rá a Nyugat Repertóriumában. Kiderült, hogy József Attilának 1928-ban a Nyugat augusztusi számában Gyöngy című verse jelent meg. A vers második szakaszának első két sora így hangzik:

Hulavány búr a göröngy, ö is csámpás barna gyöngy.

Világos tehát, a „Gyöngy a göröngy“ szavakat nem József Attila írta, és mégis, az említett sor Gyöngy című verséből ragadt meg emlékezetemben. Ha nem olvasom ezt a verset, sosem jut eszembe, hogy gyöngynek lássam és érezzem a hazai göröngyöt.

Szitasi Ferenc: Keresztmetszet

Elszórtam magam a kapavágások alá,

a lópata nyomokba,

jó, hogy elszórtam magam.

Nem tolált meg senki az eke vasában, az apám tenyere alatt, a meztelen fák fészkében, jó, hogy nem talált meg senki.

Hasonló volt homlokom a földhöz, a nyarat nyárként tisztelte a kaszám, kezem sarló volt, más nem lehetett.

Szemem korsója tele volt vízzel, úsztak benne a kiszáradt torkok, de este kidöntöttek a virágok tövére.

Ismerem magam: szétkapkodtak a vásárban, mint a cukordinnyét, pedig keserű voltam - - Nem sírtam,

bőrömbe csavarták a Napot: világítottam éjjel, reggelre piros lett az ingem, és hazavittem a fájdalmakat.

Lehetnék szebb is, olyan, mint a tarló, vagy a felrepedt kenyér.

Csak egy úton jártam, fölöttem az ágak levél vasa, nehéz volt a lábam, nem vezetett haza

Tavasszal sarat vitt %T a konyhába, s nem önérdekből vágtam fel a mellem, néztem, mint ömlik a piros láva, mert nézni mindig szerettem

Nyáron téglát hordtam - legyen házam, teteje lett véres homlokom, s vártam, hogy otthonomban megalázzon a legközelebbi rokon

Az ősz hamvas éjszaka volt, repedt a szőlő, hullott az alma, szemembe lógott a Hold, eltörött sarló volt az ajka.

Fehér tűz volt a tél - : keresztül futottam rajta, mert éreztem, hogy sebem vér a gyógyulásért marja-