Új Szó, 1973. szeptember (26. évfolyam, 208-232. szám)
1973-09-30 / 39. szám, Vasárnapi Új Szó
ORDÓDY KATALIN: smét a lévai állomáson vagyok, várakozom a döcögő kis vicinálisra, amelyen any- nyit utaztam Zselíz és Léva között. Ismertem szinte minden villanypóznát, amelyek között a kifeszített huzalok a szaladó vonat ablakából nézve hol a magasba emelkedtek, hol alászálltak. A kép alig változott, az állomások rendben követik egymást: Léva, Szecse, Várad, Nagysalló és Zselíz. Zselíz — ez a szó mindig a hazaérkezés ujjongó boldogságát jelentette nekem. Igaz, Léva a szülővárosom, de alig töltöttem be kilencedik évemet — tehát alig kezdtem eszmélni, gondolkodó emberré válni, mikor Zse- lízre kerültünk. Zselíz járási székhely volt akkor, de bizony falu maradt; az én szememben Lévával ösz- szehasonlítva mindenképpen az. Alig volt járdája, nem létezett közvilágítás, csatornázás, de létezett romantika, a falusi élet ezer varázsa, ami gyermekszívemet, képzeletvilágomat megragadta és örökre magához kötötte. Mindig is falusinak fogom érezni magamat, sohasem városinak. Jószerivel nem tudom megmagyarázni, miben rejlik valójában a lényege ennek a megkülönböztetésnek, de, más az igazán városi ember ettitüd-' je, mint a falusié, másképpen rezo- nálnak az élet egyenes jelenségeire. A falun töltött gyermek- és ifjúkornak frissen sült kenyérszaga, frissen fejt tejszaga van, szabadabb, vadabb, édesebb. Ezt a meggyőződésemet semmi sem tudja megingatni. Falun az emberhez közelebb van a föld és közelebb az ég. Közelebb az élet. Amíg egyik állomástól a másikig érkezünk, a viszontlátás izgalma készteti a szívemet erősebb dobogásra. Kattogó zajjal gördül át a vonat a hídon, amely alatt a Garam kanyarog. Az én folyom. Milyen meghitten ismerős a vize az én bőrömmel. Ölelését, futó habjainak beszédét sohasem lehet elfelejteni. Nem igyekszem erőt venni ellágyulásomon, nem keményítem meg magamat, kitárulkozó lélekkel fogadom, iszom be a részleteiben egyre ismerősebb tájat. Innét, Nagysallóból búcsú napján gyalog is megtettem már az utat kis barátnőmmel a sínek mellett, amikor lekéstük a vonatot. A vonat elment, nekünk pedig este legkésőbb nyolcra haza kellett érnünk, hiszen augusztus vége volt, s mint a fecskék délre szállásuk előtt gyülekeznek, mi, diákok is még egyszer össze akartunk gyűlni, mielőtt még szétszéledünk a kül önféle iskolákba szeptember előtt, hogy elbúcsúzzunk, kitől barátsággal, kitől kicsit sajgóbb szívvel. Hol vannak az akkori diákok? A fecskék mindig visszatérnek. Mi szétszóródtunk az iskolákból, az ipolysá- gi, komáromi, pozsonyi, prágai iskolákból, szerte az országban, és az országhatárokon túl is. Bizonyos vagyok abban mégis, hogy mindannyian, bárhol vannak is volt diáktársaim, szívesen emlékeznek vissza ezekre a jószagú falusi estékre, a muzsikára, a táncra, s főleg a beszélgetésekre, amikor még nem ismertünk nacionalizmust, nem vert éket közénk árja — nem árja ellentét, amikor még bármiféle elmecsiszoló és elmecsillogtató vitákat folytattunk is, egyesülni tudtunk a közös célban: valahogy szebbé, tökéletesebbé tenni a világot. Ki tudja, ez kinek mennyire sikerült ott, azon a területen, ahol él és dol* Részlet az írónő díjnyertes irodalmi riportjából. gozik. Ki tudja, hogy gondoltak-e rá azóta is? Munka közben nem is igen jut ilyesmi az ember eszébe. Ez azonban nem is fontos. Fontos maga a munka. A jól végzett munka. Megérkeztünk. Kikászmálódom a vonatból, ismerős arcokat hiába keresnék, hiszen az én arcom sem ismerős itt már régen. Aztán megpillantom a kertet és a házat, ahol ifjúságomat töltöttem. A kertet úgy szegik a nyesett orgonabokrok, mint azelőtt. Csak a két fenyőfa hiányzik belőle, amelyeknek egészen a csúcsáig feltornázhatta magát az ember s akkor messzire ellátott a falu felett, rálátott a szemben lévő grófi park ősi fáinak koronáira, s hintázott a szellőben hajlongó fa csúcsával. Szédületes és szédítő élvezet volt. A ház most az Állami Gazdaság igazgatóságának ad otthont. A kapu felé pillantok. Most is zöldre van festve. A következő pillanatban kitárul előttem s én csaknem harminc év után újra átlépem a küszöböt. Egy pillanatra elfog a szédület, lehunyom a szemem s látom a régi szobákat, bútorokat, ajtónyílást hallok, talán apám vagy anyám lép elébem: hát hazajöttél? Az Állami Gazdaság egyik dolgozója áll előttem, érdeklődik, mi járatban vagyok. A fürdőszoba helyén információs fülke van, oda lép be az illető, az a munkahelye. Állok az előcsarnokban az ablaka előtt, s bejelentem magam az igazgatónál. Nemsokára az egyik szobában ülök egy klubgarnitúra foteljében, velem szemben az igazgató, mellettem pedig gyerekkori jó ismerősöm, a grófi kertész fia, az ÁG egyik vezető dolgozója. Beszélgetünk, társalgunk, de nem tudom miről. Helyettem egy idegen felelget és kérdez, mert én nem figyelek oda, csak arra gondolok, hogy itt, ez a szoba volt az enyém. Igen, ott állt az ágyam, s ott meg a nagy cserépkályha előtt a szőnyegen hasalva olvastam a lobogó fahasábok lángjánál a Musza Dag-ot, mikor anyám parancsára már el kellett oltanom a villanyt, mert túl későre járt. Ott állt a nagy állótükör, amelyben annyit nézegettem magam, mikor randevúra késziilőd- ~tem. Es megint az ágy. Ott született a kislányom. És jönnek, jönnek, megrohannak az emlékek. Milyen jó, hogy kétfelé szakadtam és a másik énem nyugodtan cseveg a két férfival. Nem tudom, miről beszélnek. Az a másik issza a kávét, megkevergeti, de én nem érzem az ízét. Mégis sor kerül rá végül, hogy megkérjem az igazgatót: engedje meg, hogy végigjárjam a helyiségeket, hiszen ez egyszer az én otthonom volt. Kívánságomat természetesnek tartja és készséggel a rendelkezésemre áll. Apám szobájában állok, majd az ebédlőben, és szinte érzem a ré'g tálalt ételek illatát. Az ablak előtt vadgesztenyefák lombsátora vet árnyékot az útra. Aztán a szoba, amely most szertár és tanácskozó terem. Ä közepén hosszú, zöld posztóval bevont asztal. Ilyen hosszú asztal állott itt akkor is, mikor az esküvői ebédem vendégei ülték körül. Ebbe a helyiségbe jószerivel az egész mai, komfortos lakásom beleférne. Anyám szobája a sok napsugárral, a konyha, a nappali. Csak aki átesett hasonló találkozáson régi otthonával, az tudja megérteni, milyen szívet szorongató az ilyen viszontlátás. Szentimentális hangulatot azonban csak pillanatokra, legfeljebb percekre hagyhat magán eluralkodni az ember. A jelen mindig erősebb, mert érzékelhető valóság és nem szétfoszló emlék. A jelen pedig inkább csak előre szeret nézni, ritkán hátra. S a ház jelene nem elszomorító. Élet zajlik benne mint azelőtt, de nem egy kis, hanem egy nagy közösségé. A gazdaság emberei itt futnak össze az irodán, itt hozzák a döntéseket, amelyek a nagy birtok sorsát irányítják, azokét a határban elterülő földekét, majorokét, amelyekhez a legtöbb közöm van az országban. Amelyeknek a dűlőit, ösvényeit összebarangoltam, amelynek fái alatt megpihentem, erdeiben kukoricát, szalonnát sütöttem, árokpartján virágot szedtem, néztem a búzakalászok hullámzását a szélben, s hallgattam a cséplőgépek búgását, még olykor a mázsálásnál is lábntlankodtam, segédkeztem, hiszen mázsamesterként a ponyvasátorban rendszerint valamelyik diákpajtásom tevékenykedett, hogy a va- kációzást, a kellemeset a hasznossal kösse egybe. Az én földem ez, ha messze is estem tőle, s az itt élő, itt dolgozó emberek is közelebbi testvéreim, mint az országban bárhol másutt. Tudom, sok kedves régi arccal nem találkozom, pedig de szívesen váltanék velük néhány szót. Weisz Marika, akivel egy osztályba jártam s ő is itt lakott az udvarban, de sok mindenre íhegtanított. Például, hogy az ő döngölt földű szobájuk (a cselédlakásban nem volt padló, bár az épület minden más helyiségében, így a mosókonyhánkban is volt) milyen kiválóan alkalmas arra, hogy lyukat mé- lyesszünk bele, s a koronáért vett tarka golyókkal célozgassuk meg. De sok szép golyót nyertem, vesztettem ott! Egy ízben annyire belefeledkeztünk a játékba, hogy a délutáni tanításról is elmaradtunk. És enni is nagyon szerettem a Weisz néni kosztjából. Micsoda sült tökök kerültek ki a sütőjéből! A biracsok cukros tapadására, édes, különös ízére is emlékszem. Azóta sem ettem, nem is tudom divatban van-e még ez az étel. Hát a kukoricamáié. Mennyire szerettem volna Marikának valamivel viszonozni ezeket a különös, finom ízeket, de nagy bánatomra, amivel én tudtam megkínálni, a vajas-mézes kenyeret a világért sem ette volna meg. Undorodva fordult el a vajtól, talán meg is hal, ha egy falatot le kell belőle nyelnie. Ha Marika nem is szerette a vajaskenyeret, az epret legalább úgy szerette, mint én. Csorny bácsiék lakása, kertje pedig ugyanahhoz az uradalmi épületkomplexumhoz tartozott, mint a miénk. Csaknem úgy jártunk Csorny néni eprére, mint a magunkéra, míg egyszer meg nem sokallta s fülön nem fogott. A lengyel származású Csorny bácsi volt a grófné lovásza. Ö tanított meg lovagolni nyereg nélkül és nyeregben. Szinte hallom az ostora pattogását, amint körben futtatta a lovat s vezényelt. Milyen büszke voltam, mikor helyből könnyedén tettem meg a fél fordulatot trappolás közben, hogy háttal ültem a ló nyakának, s a következő vezényszónál egy félfordulattal visz- szalendiiltem. ■ Sok ismerős, kedves arcot hiába keresnék, de nagy az öröm, ha váratlanul mégis egymásra bukkanunk. Az ÁG igazgatóságának épületében akadok össze Sallai Pista bácsival, aki már a hetvenhannadik évét tapossa, de még mindig nem gondol arra, hogy nyugdíjba menjen. Pedig megengedhetné magának. De mikor még nem érzi az évek terhét, és nem érzi ezért a munkát sem tehernek. Valamikor a Dombi-majorban laktak, ami az oroszkai cukorgyárhoz tartozott. Három család alkotta a major egész lakosságát. Pista bácsi apja juhász volt ott, ő maga meg kocsisgyerek lett a grófnénál. Szerette a lovakat nagyon s nem cserélte fel őket később sem semmi mással. Most is kocsis, itt az igazgatóságon. Vajon meddig lesz még szükség kocsisokra? Meddig lesz még szükség lovakra? Ezt a kérdést olvasom ki a szeméből, s mennyire megérteni őt, hogy semmiféle autócsoda nem hódítja el szívét okos, kedveskedő négylábú barátaitól. A gyerekek felnőttek, felnőttek mar az unokák is, került közben egy saját kis házra is. Az élet csendes mederben folyik tovább. A gondok, az élet neheze mögötte van. Ahogy nézem szép vonású barna arcát, ősz bajuszát, kúnos szemét, lefoszlik róla a harminc esztendő. Mintha csak olvasna gondolataimban, megszólal: „De jó volna most fiatalnak lenni! Most mindenre jobban jut, a gyerekeim élete is más volt már, mint az enyém, az unokákról nem is szólva. Pista bácsi a változást csak a gyerekein, az unokáin keresztül tudja lemérni, azt hiszi, az ő élete nem változott meg. Kocsis volt azelőtt is, kocsis most is. Nem vetette fel azelőtt a pénz és hazudnánk, ha azt állítanánk, hogy most felveti. Létbizonytalanság azonban nem fenyegeti, ha beteg lenne és munkaképtelen, akkor sem kellene félnie, hogy szükséget lát majd. Jó közérzetéhez pedig nem csekély mértékben hozzájárul az, hogy a gyermekeit, unokáit is jó és biztos elhelyezésben tudja. Mert a jelen és a jövő a hetvenharom éves embernek sem közömbös. Nem kell belfTTnenekülnie a reménytelenség diktálta magatartásba: utánam a vízözön! Sokáig fogok emlékezni erre a szép öreg arcra, sokáig tölt még el jóérzéssel az a derű. amely sugárzott róla. Egy másik találkozásom ugyanitt Dulai Jóskával esett. — Nini, a Kati — mondta, mikor meglátott, és minek tagadjam, jólesett, hogy annyi év után első látásra megismert. Jóskáék öten voltak testvérek, de rajta kívül csak a Marikára emlékszem, éppoly nefelejcskék szemű szőke kislány volt, mint a Jóska, vékonyka és igen daloskedvű. Jóska édesapja a cukorgyár zselízi majorjában volt kocsis. Beszélgetésünk egy-kettőre visszakanyarodik a gyerekkorba, 'amelyről közös emlékeink is vannak, hiszen Nemes tanító úr osztályaiban együtt koptattuk az iskolapadokat, ahogy azt mondani szokták. Jóska száját egy keserű szó nem hagyja el, mikor gyerekkorára emlékezik. Nagyon boldog gyerekkora volt, mert olyan szép, meleg családi szeretet fűzte őket össze, ami szinte a példabeszédek masifu -;m léke, lett fbxfi koráb szemét, édesapja fiatal, még zabo dúlva elszaladtai vesztve közéjük : sen szétroncsoltá megnyomorodott. kabalesetből szí cukorgyárnál úg dolog volt, vagy len, balesetbiztos értettek ahhoz, h je a hatalmas ötgyerekes szegé ben, akinek nen maga számára i és súlyú képvise ral szemben. „Mi ragadni a lovakt zott!“ Ez volt n zették. — Szenvedés séges, derék fé volt, tolószékbei előtt maga volt a Én éppen a fr amikor a szeren baleset mindnyáj Bár apám a szék rokkant. is ti szatyrokat font, mainkról mégis 1 hiszen a kényért nunk. Én példáu tem volna lenni, szakmatanulásról plébánoshoz állta nek. Egy ízben ľ gédkeztem a cul nál. — Nem is tudó gyök itt állandó« zés ez az állam lásig mindig csa ideiglenesen csii amíg jobb nem tudtam, mi az a elégítetlenség éli is a jobb, előnye munkát keresten ságot, a bizton megvan. A mag; is megnősültem, lízi majorban n vagyok, a két f vül egy kisfiú egyik fiam autó vasesztergályos, hetten»^ tágami ajándékozzam m taloknak az autó gyen meg nekik gimódi vagyok, sághoz sem akt kell ilyesmi. Mi boldogok voltun lettünk volna a mi gyerekeink 1 a szegénységbei tudta szeretni a ben. Tévednék? — Mikor gy( heztem, aztán édesanyám enni, ta: ott a vöröshe Emlékszem méj Őszi jegyzetek Kön I
