Új Szó, 1973. szeptember (26. évfolyam, 208-232. szám)
1973-09-30 / 39. szám, Vasárnapi Új Szó
e illő. A legfájdal- imi mé^ lost, meg- in is megnedvesítí tragikus balesete. A Stlan lovak megva- vele, s egyensúlyát uhant. A lábát teljéit a kerekek, örökre Olyasmi, mint mun- rmazó kártérítés a ’ látszik ismeretlen ha nem is ismeret- tás híján nagyon jól >gy jogászuk megvéd- snszern érdekeit az ny kocsissal szemvolt módjában a legfelelő színvonalú etet állítani a gyár- írt hagyta magát el- >1. Miért nem vigyá- inden. amivel kifi/olt látni az egész- 'f it, amilyen apám , tehetetlenül. Az- i erély és a mozgás, intról jöttem haza, sétlenség történt. A ink életére kihatott. >en sem ült tétlenül, Dlgozű kosarakat, áe szerény kis ál- ( kellett mondanunk, sresőt kellett pótol- géplakatos szeret- de hát ezek után a szó sem lehetett. A n be udvaros cseléd- iszler építésznél se- orgyár restaurálásái, 26 vagy 27 éve va- n a birtokon. Jó ér- óság. A felszabadu- ; úgy éreztem, hogy álom ezt, vagy azt, akad. Magam sem óbb, csak valami ki- bennem. Talán nem sebb. jövedelmezőbb , hanem az állandó- ágot. Hát az most idejében persze én > most, mikor a zse- lr gazdasági vezető lnőtt ikerfiamon kí- ínokám is van. Az íechanikus. a másik Én már megenged- autóval ig őke" Ä mai fia- a boldogság. Hát le- Lehet, hogy én ré- le nekem a boldog- sr, sem most nem a szegénységben is i. Mintha közelebb szüléinkhez, mint a Dzzánk. Ügy tetszik, az ember jobban szüleit, mint a jólét- ,ehet. Én így érzem, rekkoromban megé- zóltam, hogy adjon hát csak azt mond- gyma meg a kenyér, rossz, szappanos rozskenyér volt az, az úgynevezett cselédőrlésből készült. Hiába dagasztotta édesanyám, hogy a veríték is hullt a homlokáról, nein sült abból finom, ruganyos, puhabélű vekni soha. Mégis meg tudtuk becsülni. Sehogy sem vagyok kibékülve azzal, hogy most nincs becsülete a kenyérnek. — Múltkoriban tráktorversenyt rendeztünk, mert most ilyesmire is telik időből, pénzből, meg hát aztán ez többet is jelent, mint puszta szórakozást. Kijöttek az iskolások is nézőnek. Mikor már vége volt a látványosságnak és elcsendesült a határ, az embereink a táblán fél kasra való kenyeret szedtek össze, kifliket, fél kifliket találtak eldobálva. Egyik vajjal volt megkenve, másikban szalámi. A jólétet jobban kellene megbecsülni, mert az ilyen jelenségek csak megbecstelenítik. Aki így tesz, az nem érdemli meg a jólétet. Élni kell tudni azzal is, ha emberek vagyunk. — Régen kisebb volt a kenyér, mert nem volt munka, most viszont munka van, de kevés a munkás. És nem örvendetes, hogy éppen ezért, mert bőven van munka, akárcsak kenyér, a munka is kezdi a becsületét veszteni. Azt sem becsülik sokan. Ez se jó, az se jó, ezt azért nem vállalják, azt meg azért. Válogatnak, mint... Bezzeg, ha munkanélküliség lenne .... Dulai Józsi meg három testvére hát az ÁG-ban dolgozik. Nem kérdeztem, rákérdezés nélkül is tudom, hogy megbecsülik a munkáját. Másképpen nem lehetne vezető beosztásban. Ha a munkás becsüli a munkát, a munkást is megbecsülik, másként nem is lehet. Elbúcsúzom Sallai Pista bácsitól meg Dulai Jóskától, s viszem, őrzöm magamban e találkozások örömét. Tóth Janira gondolok, aki a mikolai kompot kezeli, Földi Endrére, aki Lévára jár be, ott a járási statisztikai hivatal igazgatója. Mindketten osztálytársaim voltak. Ök itt maradtak, itt élnek s arcuk összeolvad bennem 'a szülőföld drága tájaival. Ha már itt járok, el nem mulasztom, hogy be ne nézzek az angolparkba az országút túlsó oldalán. Meglep, hogy a gyönyörű utakon nem találkozom emberrel. Ezek a fák Schubertnek is adtak árnyékot. A zselízi kastély büszkesége Schubert, az osztrák dalköltő. Általa emelkedett a kis barokk kastély kultúrtör- ténelml emlékké. Maga a falu különben ősrégi település, egy hajdani római „castellum“ maradványain épült. A kastélyt az Esterházyak építették 1720-ban, de még előbb, s a török megszállás alatt erős török helyőrség állomásozott itt, Elvius Cselebi török világutazó leírása szerint. Franz Schubert zeneszerzői talentumát kétségtelenül teljesebbé tették, színezték az itt nyert benyomások, a magyar népzenei motívumok nem maradtak rá hatás nélkül. Erről tanúskodik a Divertissement á la hongroi- se (Magyar vigalom), h-moll szimfónia. A Szép molnárné című szerzeményében pedig mindvégig hallani a malom kallózását és a Garam igé- zetes csobogását. A park egyik felében építették fel a zselízi kórházat kétségtelenül azzal a gondolattal, hogy a betegeknek kitűnő környezetet fog nyújtani a már ott található zöld gyep, árnyas sétányok, fák. Valóban, egy kórházat sokkal könnyebb felépíteni, mint kü- réje parkot nevelni, mégsem tartom helyesnek, hogy a kórházhoz jó darabot kikanyarítottak a park területéből. Az építkezésnél is sok minden ment veszendőbe, s míg egyrészt minden igyekezetünkkel azon vagyunk, hogy minél több zöld területet hozzunk létre, másrészt készen kapott, ősrégi, értékes, a Műemlékvédő hivatal által kellene hogy védett legyen parkokat csonkítunk, érték- telenítünk. Még kevésbé érthetek egyet a park, kastély előtti tágas gyepén létesített amfiteátrummal. Nem alkalmas hely ez a park zajos népünnepélyek megtartására, mert sajátos méltósággal rendelkezik, ez a méltóság árad minden négyzetméteréből. Itt sétálni lehet, sétálni, megpihenni öregeknek, akik élvezik a természet ajándékait, melyekben még ök is részesülhetnek, s emlékeiket Idézhetik itt, sétálni lehet fiatal mamáknak, papáknak a gyerekkocsival, vagy kisgyermekeikkel, idegeikbe lopni a természet megnyugtató s örökké teremtő erejét, megszerettetni gyermekeikkel a fákat, virágokat, sétálni lehet a magányosoknak, akik a csend után áhítoznak, akik gondolataikat akarják koncentrálni, akiknek a környezet serkentő, inspiráló munkatárs, sétálni lehet a szerelmeseknek, akiknek érzéseit méginkább elmélyíti, megnemésíti s táplálja az őket körülvevő illatos, madárdaltól hangos park. A kastélyban most óvoda van, tehát hasznos feladatot tölt be az épület, mégis úgy érzem, szükségfeladatot. Hiszen semmiképpen sem felelhet meg azoknak a követelményeknek, amelyeket egy korszerű óvodától elvárunk. Szeretném hinni, hogy ez a korszerű óvoda mielőbb felépül, a kastélyt pedig átadják valamilyen célnak, aminek természete szerint megfelel. Múzeumnak lehet berendezni egy részét, időleges kiállításokat lehet benne rendezni, a belső, zárt átriumba hangversenyeket lehetne megtartani és ehhez hasonló módon kihasználni, mert hiszen ilyesmire nagyszerű atmoszférája van. Minden utcát végigjárok, mindenütt ellenőrzőm a változásokat. Van elég. Tervszerűen folyik a városiasodás. A templom mögött egész sor házat bontanak le, régi falusi házacskákat és helyükre soklakásos bérházak kerülnek. A sáros, majd később aszfaltozott főutca most csupa virág. Szép lett, megfiatalodott az én falum. A legközelebbi viszontlátáskor talán már nem is merem majd falunak nevezni. Az emberek már csak emeletes villákat építenek, szinte kivétel nélkül. Egy félórára betévedők Dó- káék udvarába is: Dóka Józsi most az efsz elnöke, s ő is most építkezik. Fő a feje, mert az építkezés, a munkások, az anyag biztosítása ezer gondot jelent, de a szeme csillog, mint a fekete szén. Emlékszem a régi házra, a zöldre festett falakra, amely után a ragadvány-ňevet is kapták: Zöldházi Dóka. A régi kávéház helyén új vendéglátó kombinát épült, kávéházzal, étteremmel és szállodával. Szebb, ragyogóbb, mint a régi volt, zenegép is van benne, egy koronát beledob az ember és nem is tudom hány dal közül válogathat. Talán száz közül is. Oda-oda is lép időnként valamelyik fiatalember, kiválasztja a lemezt, megnyomja a gombot és felcsendül a muzsika. Mikor a Kolompárék bandája húzta, a Sándor, a Neő, meg a többi, bizony kitágultak a régi, kopott, füstös falak és gyönyörű lett minden. Érezték-e már ezek a fiatalok, milyen varázsa van a hegedűnek, a vonónak, vagy a csak a gépzenét ismerik? A modernizálódásnak ez a jele nem lelkesít. Kicsit elszomorodom tőle, úgy érzem, nem jelent többletet, inkább elszegényedést. Vagy én lennék ebben az esetben konzervatív? A teljességet számomra a huszonöt éve tartó, óriási léptekkel haladó szociális, gazdasági fejlődés és az okos, szép megtartás együttesen jelenti. A jól felszerelt kórház, az új postahivatal, a komfortos szálloda, a jólétről tanúskodó szép új házak sokasága, a megszaporodott autók együtt melegítik át szívemet a park óriási, öreg fáinak hűst és madárdalos csöndet lehelő lombkoronáival, a templom homályában gyengéd fénnyel derengő freskó gótikus angyalának rózsaszínűén világító szárnyával. Schubert valamelyik itt született dalának s ugyanakkor a sárói vagy zselízi muzsikuscigányok vonója alatt megszólaló s elhalt nótáinak fülembe visszacsengő foszlányaival. Leballagok a Garamhoz, azon az úton, ahol valamikor kora reggelenként az apró termetű, mongolos baj- szú kanász fújta a kürtjét s hajtotta a disznókat. Mielőtt még elérni tűnne az ezüstösen csillogó vízszalag, már érzeti) a folyó hasonlíthatatlan szagát, szívom, megtelik vele a tüdőm. Aztán ott állok a parton. Körülbelül azon a helyen, ahol a régi, a front alatt levegőbe röpült vashíd állt, s nézem a lejjebb felépített új, szép hidat. Leereszkedem a vízhez, leguggolok, bemártom kezem a folyóba, s hagyom, hogy kinyújtott öt ujjam között átfolyjon. Siet a víz, sürgős az útja, a Dunába igyekszik, aztán a tengerbe. Arra gondolok, hogy a mi utunk nem ilyen könnyű, egyszerű és magától értetődő. Mi is a célunk felé igyekszünk, nem mindig a legrövidebb, a leghelyesebb úton, nemegyszer állnak útunkba fenyegető akadályok, de meg nem állíthat semmi, el nem terelhet, tántoríthat semmi sem. Jó itt a víznél üldögélni, s elgondolkozni mindarról, mérleget készíteni magamban mindenről, amit néhány rövid hét alatt itt, szülőföldem tájain láttam. Jó felidézni azoknak az arcát, akikkel beszéltem. Űj élet, erőteljes, diadalmasan bimbózó hajtások az öreg fán. Ez az én szülőföldem! Jó volt csapongani a múltban, szomjasan kutatni a jelenben, mert ígéretes jövő képe bontakozott ki előttem. S ebben a kis darab földben — ahogy a vízcseppben a tengert — az egész országot láttam. mVIN; TUDOMÁNYOS TANÁCSKOZÁS Kérdezzék meg a jelmosórongyot, hogy ki a legokosabb nálunk, az előszobában. „A Szandál Ős a Kalocsai“ — válaszolja kapásból. A Szandál és a Kalocsni arról nevezetesek, hogy mihelyt egymás niellé kerülnek, azonmód tudományos vitákba keverednek — Milyen vizes ez a világ! — kezdi a Kalocsni. — Bármerre mész, tenyérnyi száraz helyet sem lelsz! — Ugyan kérem! Mit beszél? - méltatlankodik a Szandál az egé$z világon tartós szárazság uralkodik! — Nem kérem, ellenkezőleg! — Tökéletes szárazság! Vitáiknak általában a Papucs vet véget: Kartársak, kartársak! Kerüljük a jelesleges nézeteltéréseket! A világ esetenként nedves, esetenként száraz. Ha a gazdasszonyunk felmossa a konyha kövét, akkor vizes — egyébként teljesen száraz. PLÁGIUM — Most képzeljék el! — dühöngött a festékesdoboz — az Ecset saját alkotásának mondja a Képet, pedig minden festék tőlem származik! Csak egy kicsit más sorrendben kente fel.. A FÜGGÖNY Ahogy közeledett az előadás vége, a függöny lámpaláza folyton nőtt. Izgatottan készült szereplésére. Hogyan jogadja majd a közönség? Izgult ... Még egyszer finoman végignézett magán s méltóságteljesen kivonult a színpadra. A nézőtér hirtelen megelevenedett. A nézők felugráltak székeikről, tapsoltak, „éljen, éljen“ kiabáltak. A Függönyt, bár már tapasztalt szereplő volt, meghatotta a forró fogadtatás. Ezért csak könnyedén meqlejtette magát és pirulva sietett a kulisszák közé. A tapsvihar egyre erősödött ... „Hívnak ..." — gondolta — „Mit tehetek, mennem kell!“ így ismétlődött gyors egymásutánban néhányszor, de miután megszokta a szűnni nem akaró tapsot, a színpadon maradt. Meg szerette volna köszönni a nézők figyelmét, de egyszer csak — micsoda hálátlanság — a publikum felszedelőz- ködött és hazament \ PARTON — Nem félsz, hogy bele fúlsz abba a nagy vízbe?— kérdezte a Hordalék a Hullámtól. Belefúlni? ... nyugtalankodott a Hullám ... azt mondtad: belefúlni? S a Hullám először érzett félelmet, először szeretett volna a parton élni... Éppen jókor ért a partra. Remek helyet kapott. Elégedetten helyezkedett el a finom, puha homokon és új életet akart kezdeni, mikor megdöbbenve érezte, hogy fokozatosan elveszti talpa alól a talajt. — Segítség!... megfúlok !!! — kiáltott fel rémülten és eltűnt a földben Fordította: Pálházy József NAUM LABKOVSZKIJ: Az elnök pápaszeme fölött kipillantva, végigtekintett az egybegyűlteken. — Ki kíván elsőnek szólni? A terem néma volt, mint a sír. „A régi história — gondolta búsan az elnök. — Senki sem akar elsőnek beszélni.“ A gondosan fényezett szónoki emelvény magányosan álldogált hagyományos helyén, a dobogó sarkában. A csiszolt vizespohár magányosan álldogált hagyományos helyén, a szónoki emelvény sarkán. Azt lehetett volna gondolni, minden ékesszólásra ösztönöz, de senki sem akart elsőnek felszólal- ni. Hirtelen azonban a fejek erdeje fölött egy kar szökött a magasba. — Kérem, kérem, szíveskedjék kifáradni — örvendezett az elnök. — Első hozzászólónk ... — ... Kruglikov. — Kruglikov elvtárs aki... — ... a 7. egyesülést képviseli... — Kruglikov elvtárs a 7. egyesülést képviseli. A szabályzat szerint a hozzászólás ideje öt perc. Kruglikov elvtárs felkapaszkodott az emelvényre, hörpin,tett a vizespohárból és belefogott mondókájába. Hamarosan mindenki előtt nyilvánvalóvá vált, hogy nincs semmi mondanivalója, mégis helyeslően hallgatták, az elnök pedig valósággal szerelmes tekintettel bámulta. Pontosan öt perc múlva Kruglikov ütemes Jtaps közepette lebotorkált a szónoki emelvényről. Azután minden úgy ment mint a karikacsapás. Egymás után léptek fel az emelvényre a szónokok, -vizet hörpintettek a pohárból és beszédet mondtak. Fokozatosan ellentmondások bontakoztak ki, vita keletkezett, a gyűlés magas színvonalon folyt. A fogasnál az elnök észrevette Kruglikovot. Odalépett hozzá, hosszasan megrázta a kezét, végül pedig átölelte a vállát és megkérdezte: — Vallja be, ml vezérelte önt, amikor elsőnek szólalt fel? — A dolog úgy áll — vallotta be Kruglikov elvtárs — hogy az éti szervezetem ellenállóképessége igen gyenge. Mindig azon igyekszem, hogy elsőnek Igyák a pohárból, amely a szónoki emelvényen áll... Fordította: Gellért György zsi Istv/ i felvétele
