Új Szó, 1973. szeptember (26. évfolyam, 208-232. szám)
1973-09-30 / 39. szám, Vasárnapi Új Szó
Sebes Tibor riportja a laoszi fővárosból Ma meSkérdeznék a Vientianéban *■** dolgozó laoszi és külföldi újságírókat, mi az első számú kívánságuk, hová szeretnének legelőször ellátogatni, bizonyára valamennyien azt felelnék, hogy a világszerte Patet Lao néven ismert Neo Lao Hakszat (Laoszi Hazafias Front) vientianei táborába! Nem a csodálatos, aranyozott pagodák, vagy éppen egy királyi kihallgatás az, ami a Laoszi Királyság fővárosában hírekre vadászó újságíró vágyai között a legelérhetetlenebb, hanem egy látogatás a 200 ezer lakosú főváros központjában levő Patet Lao táborban! Megvallom, magam is elsősorban ezért repültem a Mekong-parti Vientia- neba, s persze azzal a reménnyel, hogy a vietnami fegyverszünet után Laoszban is létrejön a béke. Ezzel kecsegtetett a két szembenálló laoszi fél — a Sou- vanna Phouma vezette vietnami királyi kormány és az ország kétharmadát ellenőrzése alatt tartó baloldali Neo Lao Hakszat — között 1973 februárjában aláírt egyezmény is. Ez az elvi megállapodás többek között előirányozta egy nemzeti egységkormány 30 napon belül történő létrehozását a két politikai irányzat képviselőinek részvételével, s a király jóváhagyásával. 200 nap is elmúlt azóta, de a nemzeti egységkormány még nem jött létre. A laoszi fővárosban azonban már a repülőtéren, a Royal Lao Air Force feliratú, a felségjel nélküli, meg az Air America szállítógépeinek szinte percenkénti érkezése és felszállása is a katonai tevékenység intenzitását bizonyította. A repülőtéren piros sapkás ejtőernyősök vigyázták lépteinket. A tájékoz/atási minisztériumban 1000 kip-ért (körülbelül 15 koronáért) újságírói működési engedélyt kaptam. Persze, akkor még nem gondoltam, hogy a királyi díszszemle fotózásához, a Laoszi Hazafias Arcvonal (Patet Lao) Vien- tianeban körülkerített egységének meglátogatásához is újabb és újabb ele- fántbélyegzős papirosra lesz szükség . . . Laosz még mindig hadban álló országként fogadott. A vientictnei h'rtrörzén A Hotel Constellation már nem tartozik Vientiane legelőkelőbb szállodái közé, noha néhány esztendővel ezelőtt még ezt írta róla a Hongkongban nyomtatott baedecker. Amióta a Me- konghoz közelebb felépült az elegáns Lane Xang hotel, az újságírók egy része az ottani strandon cseréli az információkat — az igazi hírbörze azonban ma is CaL'iverie úr szállodája, a Constellation. A Samsenthai úton épült hotel modernizálására az utóbbi évtizedben ugyan alig költött valamit monsieur Calavarie. a Constellation még mindig népszerű. Különösen a franciák és az újságírók között. A vendégek között azonban egyre több az ópiumot élvező hippi, és az „ismeretlen foglalkozású“, hírekre vadászó, fülelő — amerikai S az újságírók? Az angol Reutertől a szovjet TASZSZ-ig, a Washington Posttól a hongkongi Far Eastern Economic Reviewig számos hírügynökségnek és világlapnak fiókja sorakozik a bárpult mellett. Ide hozzák naponta az amerikai és a francia követség bulletinjét, meg a szovjet Novosztyi hírszolgálat kőnyomását, sőt a Laoszi Hazafias Arcvonal nyilatkozatait is a Constellation ablakán találni. Angol vagy francia nyelvű helybeli napilap hiányában ezekből tájékozódtunk, amiért persze naponta betérnek ide az újságírók. Ha csak nincs „uborkaszezon“ — amikor elrepülnek Bangkokba, esetleg Saigonba, vagy Hongkongba. Ott sokkal nagyvilágibb az élet, nem olyan vidékies, mint ebben a 200 000 lakosú „faluban“, amit Vientianenak hívnak. Vientiane „földszintes város“. Ezt azért illik idézőjelbe tenni, mert a legutóbbi évtizedekben jó néhány többemeletes irodaház, szálloda és néhány lakóház épült. Főként a Samsenthai a Setthathirath úton, meg a Lanff:"Xan- gon. Hány kip ér eav dollárt? Amerikai és japán pénz fekszik ezekben, de főként a japánok rendezkedtek be az itteni üzleti életben, ám a kis butikok, üzletek többsége ma is indiai és kínai kereskedők tulajdona. Akad köztük néhány francia, meg vietnami is. Az utóbbiak főként a francia gyarmati uralom idején települtek ide. A thaiföldiek a taxik világát uralják, de csak a sofőrségig jutnak a ranglétrán. A rengeteg taxi — Vientianeban nincs más közlekedési eszköz — általában gazdag laosziak, katonatisztek, orvosok, kereskedők tulajdonában van. A sofőr naponta 3000 kipet (nem egészen négy dollárt) köteles összeszedni, s gondoskodni a *>°nzlnről, meg saját megélhetéséről ia. A vientianei kormány katonai rendőrei A szédületes inflációra jellemző, hogy egy évtizede még 35 kipért egy dollárt — napjainkban a fekete piacon 880 kipet fizetnek érte! Nem kellenek hozzá a Laoszban kedvelt asztrológusok, hogy megjósolják: még az idén elérik az ezres átváltási kurzust! Egy kormányhivatalnok fizetése a C kategóriában 10 ezer kip havonta — és a hús kilója 1000 kip, 5 kiló szabad piaci rizs ára 12 ezer kip! Ezt egy kormánytisztviselő mondta hozzátéve, hogy Laosz ban „a fizetés csak zsebpénz". Mindenki korrupcióra, „külön üzletre" kényszerül, ha nem akar éhenhalni. Ha kiönt a Mekong... Még a miniszterek is kevés fizetést kapnak — mindössze 25 ezer kipet. Nekik persze könnyű pótolni, jut az amerikai segélydollárokból. De azokhoz, akik a félfeudális társadalom legalsó ranglétráján tengődnek, legfeljebb centek gurulnak a milliókból. Vientiane még mindig csatornázatlan főváros. A szennyvíz ott csordogál a Samsenthai utca aranyüzletei előtt, s ha a monszun végén megárad a kilométernél is szélesebb Mekong, akkor Vientiane utcáin csak csónakkal közlekedhetnek! Ilyenkor mindent elönt a mocskos áradat, még a repülőtér betonját is ellepi a víz! A gépek sem tudnak felszállni. De hiába, nincs pénz gátépítésre ... Épült ugyan néhány új kórház meg mozi. De mi lesz, ha újra kiönt a Mekong? Csak két utcányit kell menni a Me- kong'ó! távolodva, s előttünk sorakoznak a cölöpökre vert faházak — ahogyan a hárommillió laoszi kilenctizede él. Ebből a hárommillióból több mint egymillió ember él a Patet Lao által felszabadított területeken. (Igaz, Laoszban sohasem volt országos népszámlálás!) Ott egy kiló rizs 40 kip, egy csirke 250 kip (Vientianeban 700 kip), a gyógyszer, az orvosi kezelés ingyenes (a fővárosban egy injekció beadása 1500 kip). Ezért is várják a nemzeti egységkormány megalakítását, amiről a Neo Lao Hakszat képviselőjének véleményét akartam hallani. Ehhez nem elegendő a tájékoztatási minisztérium papírja, még Bountieng generális engedélyére is szükségem volt. Betévedtem a hadügyminisztériumba Bountieng tábornokot keresve tévedtem kollégámmal a hadügyminisztériumba, ebbe a magas fallal körülvett valóságos kis városrészbe, ami napjainkban is tele van „civil“ amerikaiakkal. De mindenütt rangjukon szólítják őket: colonel captain, major — kinek mi dukál. Ezt civil öltözetükben is a megszokott szalutálással viszonozzák. Valószínűleg engem is ilyen „civil amerikainak“ véltek, mert az őrség igazoltatás nélkül beengedett a kapun ... Amerikai szokás szerint minIlyen házakban lakik a laosziak többsége — a fővárosban is denesetre magam is tisztelgéssel viszonoztam a felém figyelő királyi katonák csodálkozását. Már a főépületben jártunk, amikor a harmadik kérdezős- ködés után („Hol találjuk Bountieng generálist?“) egy ejtőernyős tiszt igazoltatott és dühösen megmutatta — a kijáratot! .. . Ha nem kérdezzük olyan szorgalmasan Bountieng tábornok hivatalának helyét, alighanem a vezérkarnál kötünk ki — esetleg újdonsült „amerikai“ tanácsadóként. Mielőtt azonban mélyebb benyomásokat szerezhettem volna ennek a „szabad országnak“ hadseregéről, távozni kényszerültem a hadügyminisztériumból. Persze, tisztelegve az őrségnek, ahogyan azt az amerikai katonai tanácsadók szokták ... Hogy milyen sok ilyen „civil amerikai“ él Laoszban, azt szeretném titokban tartani, de mindenki tudja, hogy számuk ma is ötezer fölött van. Az amerikai nagykövetségnek több „városnegyede“ van Vientíaneban, amelyek mind saját víztoronnyal, villanyteleppel, étkezdékkel, amerikai tengerész- gyalogos őrséggel, sőt saját postahivatallal is rendelkeznek! Az USAID — amely „fejlesztési hivatalnak“ álcázva nemcsak a CIA-ügynökök fedőszerve, hanem a „civil“ katonai tanácsadók, kiképzők irányítója is — valóságos várost alkot a fővároson belül. Vientianei tábori postahivatalának száma: 96352. Bountieng tábornok a miniszterelnöki hivatal melletti barakjában ugyan kiadta az engedélyt, de amire a Patet Lao tábornokának kapujába értünk, oda telefonáltak, hogy a királyi katonai rendőrök ne engedjenek be bennünket a hazafiakhoz. A Patet Laónál Ez csak két nap múlva, barátaink közreműködésével sikerült. Akkor már vártak a kapuban a Patet Lao képviselői, s így a királyi őrök hátráltak. Beléphettünk tehát erre a szinte „talpalatnyi földre“, egy zöld ruhás Patet Lao-harcos vezetésével. Noha a hazafiak hadseregében nem viselnek rangjelzést, kísérőnk francia nyelvtudása is elárulta, hogy tiszttel van dolgunk. A Patet Lao 1962-ben, a legutóbbi egységkormány idején vezényelt két század katonát Vientianeba. A genfi egyezmény értelmében került sor erre. Az amerikaiak eszközévé lett jobboldal azonban 1963 szeptemberében [10 éve!) halomra lőtte az egyik Patet Lao századot. A másik egységet Watta- na király mentette meg. Ezek a zöld ruhás, gumírozott vá- szoncipős harcosok egy évtizede védik a „talpalatnyi szabad földet“ Vientiane központjában. Barakkokat építettek, felástak minden talpalatnyi földet, hogy édesburgonyát, zöldség féléket ültethessenek a század ellátására. Többször dobtak be hozzájuk kézigránátot, belőttek puskával és géppisztollyal, sőt még rakétával is rájuk támadtak. Többet elragadtak és megkínoztak közülük. Ök azonban állták az ostromot. Tíz évet öregedett itt ez a század. Sokan közülük gyerekfejjel érkeztek ide s azóta felnőtt agglegények lettek. Egy évtizede szorítják kezükben állandó riadókészültségben a géppisztolyt a kapun belüli őrségen — anélkül, hogy tölténnyel célba lőttek volna. Hiszen hol rendezhetnének lőgya- korlatot az ötvenméteres táboron belül? Röplabdáznak, olvasnak, tanulnak — és őrséget állnak ... Amióta a Souvanna Phouma kormánnyal megkezdődtek a tárgyalások, látszólag könnyebb a helyzetük. Négyen gépkocsival járnak bevásárolni — de a körülöttük levő gyűrű nem nyílik szét. Soth Phetrasi ezredes, a Neo Lao Hakszat állandó vientianei képviselője, a tábor vezetője a hátsó épület társalgójában ismertette a februári megállapodás utáni helyzetet. A Neo Lao Hakszat lényeges, engedményei ellenére a vientianei kormány igyekszik megtartani valamennyi fontos miniszteri tisztséget a leendő nemzeti egységkormányban. Az adminisztratív főváros (Vientiane) és a királyi székhely (Luang Prabang) semlegesítése érdekében az NLH három, illetve két zászlóalj katonaságot akar küldeni ebbe a két városba, hogy ott biztosítsa kádereinek biztonságát, ezzel akadályozva meg az évtizeddel ezelőtti gyilkosságokat. Souvanna Phouma kormánya csak közös rendőrség felállítására hajlandó és a katonai kérdéseket helyezi előtérbe — ettől remélve bizonyos területek visszaszerzését. A fronton azonban már mindenütt barátkoznak, együtt szórakoznak a királyi hadsereg katonái a Patet Lao harcosaival. Azért már Vientianeban is érzik a változás szelét, s a nép várja az egységkormány megalakulását, amely majd véget vet a háborúnak, az inflációnak, a drágaságnak. És amikor a Patet Lao harcosai reggelenként vásárolni mennek, egyre több üdvözlő kéz integet feléjük a fővárosban is...
