Új Szó, 1973. szeptember (26. évfolyam, 208-232. szám)

1973-09-30 / 39. szám, Vasárnapi Új Szó

Sebes Tibor riportja a laoszi fővárosból Ma meSkérdeznék a Vientianéban *■** dolgozó laoszi és külföldi új­ságírókat, mi az első számú kívánsá­guk, hová szeretnének legelőször ellá­togatni, bizonyára valamennyien azt fe­lelnék, hogy a világszerte Patet Lao néven ismert Neo Lao Hakszat (Laoszi Hazafias Front) vientianei táborába! Nem a csodálatos, aranyozott pagodák, vagy éppen egy királyi kihallgatás az, ami a Laoszi Királyság fővárosában hí­rekre vadászó újságíró vágyai között a legelérhetetlenebb, hanem egy látoga­tás a 200 ezer lakosú főváros központ­jában levő Patet Lao táborban! Megvallom, magam is elsősorban ezért repültem a Mekong-parti Vientia- neba, s persze azzal a reménnyel, hogy a vietnami fegyverszünet után Laoszban is létrejön a béke. Ezzel kecsegtetett a két szembenálló laoszi fél — a Sou- vanna Phouma vezette vietnami királyi kormány és az ország kétharmadát el­lenőrzése alatt tartó baloldali Neo Lao Hakszat — között 1973 februárjában aláírt egyezmény is. Ez az elvi meg­állapodás többek között előirányozta egy nemzeti egységkormány 30 napon belül történő létrehozását a két politi­kai irányzat képviselőinek részvételé­vel, s a király jóváhagyásával. 200 nap is elmúlt azóta, de a nemzeti egység­kormány még nem jött létre. A laoszi fővárosban azonban már a repülőtéren, a Royal Lao Air Force feliratú, a felségjel nélküli, meg az Air America szállítógépeinek szinte percenkénti érkezése és felszállása is a katonai tevékenység intenzitását bi­zonyította. A repülőtéren piros sapkás ejtőernyősök vigyázták lépteinket. A tájékoz/atási minisztériumban 1000 kip-ért (körülbelül 15 koronáért) újság­írói működési engedélyt kaptam. Per­sze, akkor még nem gondoltam, hogy a királyi díszszemle fotózásához, a Lao­szi Hazafias Arcvonal (Patet Lao) Vien- tianeban körülkerített egységének meglátogatásához is újabb és újabb ele- fántbélyegzős papirosra lesz szük­ség . . . Laosz még mindig hadban álló országként fogadott. A vientictnei h'rtrörzén A Hotel Constellation már nem tar­tozik Vientiane legelőkelőbb szállodái közé, noha néhány esztendővel ezelőtt még ezt írta róla a Hongkongban nyomtatott baedecker. Amióta a Me- konghoz közelebb felépült az elegáns Lane Xang hotel, az újságírók egy ré­sze az ottani strandon cseréli az in­formációkat — az igazi hírbörze azon­ban ma is CaL'iverie úr szállodája, a Constellation. A Samsenthai úton épült hotel modernizálására az utóbbi évti­zedben ugyan alig költött valamit mon­sieur Calavarie. a Constellation még mindig népszerű. Különösen a franciák és az újságírók között. A vendégek kö­zött azonban egyre több az ópiumot élvező hippi, és az „ismeretlen foglal­kozású“, hírekre vadászó, fülelő — amerikai S az újságírók? Az angol Reutertől a szovjet TASZSZ-ig, a Washington Posttól a hongkongi Far Eastern Eco­nomic Reviewig számos hírügynökség­nek és világlapnak fiókja sorakozik a bárpult mellett. Ide hozzák naponta az amerikai és a francia követség bulletin­jét, meg a szovjet Novosztyi hírszolgá­lat kőnyomását, sőt a Laoszi Hazafias Arcvonal nyilatkozatait is a Constella­tion ablakán találni. Angol vagy fran­cia nyelvű helybeli napilap hiányában ezekből tájékozódtunk, amiért persze naponta betérnek ide az újságírók. Ha csak nincs „uborkaszezon“ — amikor elrepülnek Bangkokba, esetleg Saigon­ba, vagy Hongkongba. Ott sokkal nagy­világibb az élet, nem olyan vidékies, mint ebben a 200 000 lakosú „faluban“, amit Vientianenak hívnak. Vientiane „földszintes város“. Ezt azért illik idézőjelbe tenni, mert a leg­utóbbi évtizedekben jó néhány többeme­letes irodaház, szálloda és néhány la­kóház épült. Főként a Samsenthai a Setthathirath úton, meg a Lanff:"Xan- gon. Hány kip ér eav dollárt? Amerikai és japán pénz fekszik ezek­ben, de főként a japánok rendezkedtek be az itteni üzleti életben, ám a kis butikok, üzletek többsége ma is indiai és kínai kereskedők tulajdona. Akad köztük néhány francia, meg vietnami is. Az utóbbiak főként a francia gyarmati uralom idején települtek ide. A thai­földiek a taxik világát uralják, de csak a sofőrségig jutnak a ranglétrán. A ren­geteg taxi — Vientianeban nincs más közlekedési eszköz — általában gazdag laosziak, katonatisztek, orvosok, keres­kedők tulajdonában van. A sofőr na­ponta 3000 kipet (nem egészen négy dollárt) köteles összeszedni, s gondos­kodni a *>°nzlnről, meg saját megélhe­téséről ia. A vientianei kormány katonai rendőrei A szédületes inflációra jellemző, hogy egy évtizede még 35 kipért egy dollárt — napjainkban a fekete piacon 880 kipet fizetnek érte! Nem kellenek hozzá a Laoszban kedvelt asztrológu­sok, hogy megjósolják: még az idén el­érik az ezres átváltási kurzust! Egy kormányhivatalnok fizetése a C kategó­riában 10 ezer kip havonta — és a hús kilója 1000 kip, 5 kiló szabad piaci rizs ára 12 ezer kip! Ezt egy kormánytiszt­viselő mondta hozzátéve, hogy Laosz ban „a fizetés csak zsebpénz". Minden­ki korrupcióra, „külön üzletre" kény­szerül, ha nem akar éhenhalni. Ha kiönt a Mekong... Még a miniszterek is kevés fizetést kapnak — mindössze 25 ezer kipet. Ne­kik persze könnyű pótolni, jut az ame­rikai segélydollárokból. De azokhoz, akik a félfeudális társadalom legalsó ranglétráján tengődnek, legfeljebb cen­tek gurulnak a milliókból. Vientiane még mindig csatornázatlan főváros. A szennyvíz ott csordogál a Samsenthai utca aranyüzletei előtt, s ha a monszun végén megárad a kilométer­nél is szélesebb Mekong, akkor Vien­tiane utcáin csak csónakkal közleked­hetnek! Ilyenkor mindent elönt a mocskos áradat, még a repülőtér beton­ját is ellepi a víz! A gépek sem tudnak felszállni. De hiába, nincs pénz gát­építésre ... Épült ugyan néhány új kór­ház meg mozi. De mi lesz, ha újra kiönt a Mekong? Csak két utcányit kell menni a Me- kong'ó! távolodva, s előttünk sorakoz­nak a cölöpökre vert faházak — aho­gyan a hárommillió laoszi kilenctizede él. Ebből a hárommillióból több mint egymillió ember él a Patet Lao által felszabadított területeken. (Igaz, Laosz­ban sohasem volt országos népszám­lálás!) Ott egy kiló rizs 40 kip, egy csirke 250 kip (Vientianeban 700 kip), a gyógyszer, az orvosi kezelés ingye­nes (a fővárosban egy injekció beadása 1500 kip). Ezért is várják a nemzeti egységkormány megalakítását, amiről a Neo Lao Hakszat képviselőjének vé­leményét akartam hallani. Ehhez nem elegendő a tájékoztatási minisztérium papírja, még Bountieng generális enge­délyére is szükségem volt. Betévedtem a hadügy­minisztériumba Bountieng tábornokot keresve téved­tem kollégámmal a hadügyminiszté­riumba, ebbe a magas fallal körülvett valóságos kis városrészbe, ami nap­jainkban is tele van „civil“ amerikai­akkal. De mindenütt rangjukon szólít­ják őket: colonel captain, major — ki­nek mi dukál. Ezt civil öltözetükben is a megszokott szalutálással viszonoz­zák. Valószínűleg engem is ilyen „ci­vil amerikainak“ véltek, mert az őrség igazoltatás nélkül beengedett a ka­pun ... Amerikai szokás szerint min­Ilyen házakban lakik a laosziak többsége — a fővárosban is denesetre magam is tisztelgéssel viszo­noztam a felém figyelő királyi kato­nák csodálkozását. Már a főépületben jártunk, amikor a harmadik kérdezős- ködés után („Hol találjuk Bountieng generálist?“) egy ejtőernyős tiszt iga­zoltatott és dühösen megmutatta — a kijáratot! .. . Ha nem kérdezzük olyan szorgalma­san Bountieng tábornok hivatalának he­lyét, alighanem a vezérkarnál kötünk ki — esetleg újdonsült „amerikai“ ta­nácsadóként. Mielőtt azonban mélyebb benyomá­sokat szerezhettem volna ennek a „szabad országnak“ hadseregéről, tá­vozni kényszerültem a hadügyminisz­tériumból. Persze, tisztelegve az őrség­nek, ahogyan azt az amerikai katonai tanácsadók szokták ... Hogy milyen sok ilyen „civil ame­rikai“ él Laoszban, azt szeretném ti­tokban tartani, de mindenki tudja, hogy számuk ma is ötezer fölött van. Az amerikai nagykövetségnek több „vá­rosnegyede“ van Vientíaneban, amelyek mind saját víztoronnyal, villanytelep­pel, étkezdékkel, amerikai tengerész- gyalogos őrséggel, sőt saját postahiva­tallal is rendelkeznek! Az USAID — amely „fejlesztési hivatalnak“ álcázva nemcsak a CIA-ügynökök fedőszerve, hanem a „civil“ katonai tanácsadók, kiképzők irányítója is — valóságos várost alkot a fővároson belül. Vien­tianei tábori postahivatalának száma: 96352. Bountieng tábornok a miniszterel­nöki hivatal melletti barakjában ugyan kiadta az engedélyt, de amire a Patet Lao tábornokának kapujába értünk, oda telefonáltak, hogy a kirá­lyi katonai rendőrök ne engedjenek be bennünket a hazafiakhoz. A Patet Laónál Ez csak két nap múlva, barátaink közreműködésével sikerült. Akkor már vártak a kapuban a Patet Lao képvise­lői, s így a királyi őrök hátráltak. Be­léphettünk tehát erre a szinte „talpa­latnyi földre“, egy zöld ruhás Patet Lao-harcos vezetésével. Noha a haza­fiak hadseregében nem viselnek rang­jelzést, kísérőnk francia nyelvtudása is elárulta, hogy tiszttel van dolgunk. A Patet Lao 1962-ben, a legutóbbi egységkormány idején vezényelt két század katonát Vientianeba. A genfi egyezmény értelmében került sor erre. Az amerikaiak eszközévé lett jobbol­dal azonban 1963 szeptemberében [10 éve!) halomra lőtte az egyik Patet Lao századot. A másik egységet Watta- na király mentette meg. Ezek a zöld ruhás, gumírozott vá- szoncipős harcosok egy évtizede védik a „talpalatnyi szabad földet“ Vientia­ne központjában. Barakkokat építettek, felástak minden talpalatnyi földet, hogy édesburgonyát, zöldség féléket ültethessenek a század ellátására. Többször dobtak be hozzájuk kézigrá­nátot, belőttek puskával és géppisz­tollyal, sőt még rakétával is rájuk támadtak. Többet elragadtak és megkí­noztak közülük. Ök azonban állták az ostromot. Tíz évet öregedett itt ez a század. Sokan közülük gyerekfejjel érkeztek ide s azóta felnőtt agglegények let­tek. Egy évtizede szorítják kezükben állandó riadókészültségben a géppisz­tolyt a kapun belüli őrségen — anél­kül, hogy tölténnyel célba lőttek vol­na. Hiszen hol rendezhetnének lőgya- korlatot az ötvenméteres táboron be­lül? Röplabdáznak, olvasnak, tanulnak — és őrséget állnak ... Amióta a Souvanna Phouma kor­mánnyal megkezdődtek a tárgyalások, látszólag könnyebb a helyzetük. Né­gyen gépkocsival járnak bevásárolni — de a körülöttük levő gyűrű nem nyílik szét. Soth Phetrasi ezredes, a Neo Lao Hakszat állandó vientianei képviselője, a tábor vezetője a hátsó épület tár­salgójában ismertette a februári meg­állapodás utáni helyzetet. A Neo Lao Hakszat lényeges, engedményei ellené­re a vientianei kormány igyekszik megtartani valamennyi fontos minisz­teri tisztséget a leendő nemzeti egy­ségkormányban. Az adminisztratív fő­város (Vientiane) és a királyi székhely (Luang Prabang) semlegesítése érde­kében az NLH három, illetve két zász­lóalj katonaságot akar küldeni ebbe a két városba, hogy ott biztosítsa káde­reinek biztonságát, ezzel akadályozva meg az évtizeddel ezelőtti gyilkossá­gokat. Souvanna Phouma kormánya csak közös rendőrség felállítására haj­landó és a katonai kérdéseket helyezi előtérbe — ettől remélve bizonyos te­rületek visszaszerzését. A fronton azonban már mindenütt barátkoznak, együtt szórakoznak a ki­rályi hadsereg katonái a Patet Lao har­cosaival. Azért már Vientianeban is ér­zik a változás szelét, s a nép várja az egységkormány megalakulását, amely majd véget vet a háborúnak, az inflációnak, a drágaságnak. És amikor a Patet Lao harcosai reggelenként vá­sárolni mennek, egyre több üdvözlő kéz integet feléjük a fővárosban is...

Next

/
Thumbnails
Contents