Új Szó, 1973. szeptember (26. évfolyam, 208-232. szám)

1973-09-30 / 39. szám, Vasárnapi Új Szó

1973. IX. 30. N em közönséges hétfő ez a mai. Utazunk. Méghozzá a legnagyobb hőségben. A hőmérő higanyszála árnyék­ban is mutathat harminc fokot. Délfelé jái az idő. Pontosan csak akkor tudom meg, hány őrá van, ha átlépjük a határt. Autóbuszunk rekkenő hőségben, kitűnő aszfaltozott úton száguld Erdély felé. Bors határállomáson gyorsan átesünk a vámvizsgálaton. A tizenhat kilométeres útszakaszt Nagyváradig rövid idő alatt tesszük meg. A városba érve sofőrünk egyre kisebbre veszi a sebességet, lát­szik rajta: ismeretlen helyen jár. Egy ideig autóbuszunk szinte lépésben kering körbe-körbe a széles főtéren, amelynek közepén pompázó virágágy húzódik. Vég­re a Fekete Sas Szálló közelében talá­lunk egy üres parkolóhelyet. A személy- gépkocsik jelzéseiről mindjárt megállapí­tom, hogy rengeteg itt a külföldi turis­ta. Bőröndjeinket fölvisszük a szállodai szobába. Most aztán az ember dönthet: otthon marad-e és kipiheni az utazás fá­radalmait vagy becsavarogja a várost. Mi természetesen az utóbbit választottuk. Ez hát Nagyvárad. Bihar megye, vagy ahogy a nép nevezi: Biharország főváro­sa. A Körös két partján fekszik. A ha­gyomány szerint a város a XI. század­ban I. László magyar király által emelt vár körül alakult ki. A XIII. században a tatárjárás elpusztította. A Hunyadiak s főleg Mátyás korában a város ismét vi­rágzásnak indult. Az 1514-es Dózsa György-féle parasztfelkelés idején a vá­rad! várat megostromolták. A XVI. szá­zadban törökök dúlták a várost, a XIX. század első felében tűzvész pusztította. sa. Egy hosszú asztal mellett, piros fo­telben helyezkedünk el. Megpihenünk. Mire a kávéházből kilépünk, alkonyodik. Keressük a szállodánkat. Lassan hala­dunk, közben a püspöki palotát is meg­nézzük. A palota jellegzetessége, hogy száz szobája és háromszázhatvaijöt abla­ka van. A székesegyház tőszomszédságá­ban találjuk a nagyváradi múzeumot, amelyben a'vidék sok évszázados fejlő­dését tükröző értékes anyagot őriznek. A Körös partján ballagunk. Hallgatom a víz csobogását. Megtekintjük még a Szent László templomot, a Városi Nép­tanács tornyos épületét, a megyei könyv­tárat. Belül egyaránt megtalálhatók a barokk, a rokokó és a reneszánsz stí­lus elemei. Szemben, a tér másik olda­lán áll a görögkeleti székesegyház. A nagyváradiak „holdas templomnak“ is nevezik. Hogy miért? A torony külső fa­lában egy három méter kerületű gömböt helyeztek el 1784-ben. Ezt egy szerkezet mozgatja a Hold Föld körüli forgásának megfelelően. A gömböt félig feketére, félig pedig aranysárgára festették. 28 naponként egyszer fordul meg tengelye körül s így mindennap pontosan mu­tatja a holdállás fázisát. Amikor a gömb aranysárga fele teljesen látszik, akkor van holdtölte. Ez a szerkezet a mai na­pig is pontosan működik, és egyik lát­ványossága a térnek. Az Augusztus 23. térre értünk. A tér régente sivár vásártelep volt. Ma szépen parkosított térség terül el a szemünk előtt. A téren állították fel „A felszaba­dító román katona“ emlékművét, a fasiz­mus elleni harcokban elesett román hő a košicei (kassai) székesegyháznak Is. A Szent Mihály-plébániatemplom déli oldalán áll Mátyás király bronzból ké­szült lovasszobra, Fadrusz jános alkotá­sa. A várost járva itt is, akárcsak Nagy­váradon, lépten-nyomon a dicső történel­mi múlt emlékeivel találkozom. Az egyik ismeretlen utcában a kapu melletti fal­részen bronzból öntött emléktábla hir­deti, hogy itt született Hunyadi Mátyás 1446. február 23-án. Tovább ballagunk. A múltból a jelenbe. Az utóbbi években létesült a Diákváros, egy nagy művelődési házat és több sport­pályát is építettek az ifjúság részére. Művelődési intézményeken, múzeumokon, könyvtárakon, kutatóintézeteken kívül írószövetségi, képzőművészeti, szövetségi stb. helyi csoportok is működnek a város­ban. Nincs időnk sokáig nézegetni a vá­ros nevezetességeit. Rohanni kell tovább. Utunk következő állomása Torda. Itt is csak fél órát tölthetünk. Akinek kedve van, elrohan megtekinteni azt az épüle­tet, ahol Petőfi Sándor 1849. július 22-én örökre elbúcsúzott feleségétől és kisfiá­tól. Családját a református papéknál, Miklóséknál hagyta, de még aznap, ahogy Marosvásárhelyre érkezik, ír Júliá­nak. Nem készült a halálra. Petőfi nyomában utazunk Marosvásár­helyre. Késő este, fáradtan érkezünk meg. Itt is töltünk egy éjszakát. Milyen ' éjszakát? Éjfélig sétálunk a neonfényes város utcáin. Jó érzés magunkba szívni a város levegőjét, amely olyan friss, mintha éppen akkor öntözték volna az utcákat. Jólesik az éjszakai fényben föl-le járkálni a tiszta, virágokkal tarkí­(Üti naplód A város nagyarányú fejlődése a felsza­badulás után kezdődött. Az új lakóházak teraszairól úgy bólongatnak felénk a muskátlik, az estikék, a hajnalkák, mint­ha minket üdvözölnének. Járjuk a várost. Minden egyes utca, tér tartogat számunkra valami meglepe­tést. Az egyik tér sarkán Ady szobrát pillantom meg. Mögötte, öreg fák tövé­ben áll az Ady Emlékmúzeum, az egyko­ri nyári cukrászda. Itt vetette papírra Ady Endre: „Másképpen lesz holnap, másképpen lesz végre, Üi harcok, új szemek kacagnak az égre". A nyitott teraszról ráláthatott az egy­kori vármegyeházra, melynek ormára föl­szállott a páva, sok szegény legénynek szabadulására. Itt, az egykori Müller- cukrászda hársillatú környezetében fogta meg Léda először Ady Endre kezét, és indította el a világirodalom kikötője felé. Az árnyas fák lombjai alatt gyüle­keztek Ady vezérletével a Holnaposok. Az Ady Endre Emlékmúzeum felavatására a párt- és állami szervek támogatásával 1955. november 26-án került sor. Az em­lékmúzeum- kiállítótermelt első ízben a város szülöttje, Ady Endre jó barátja, Tabéry Géza rendezte be. A székesegyház előtt a volt püspöki palota udvarán áll 1. László ércszobra, Fadrusz János alkotása. Ezzel a palotá­val szemben van az úgynevezett Ka­nonok-sor, a kanonokok volt lakásaival. Ady itt, Váradon kerül először ellentét­be a társadalmi renddel, amikor egyik cikkében bírálja a kanonoksori lakók dőzsölő életét. Ezen a „Poros hársfaso­ron“ bizony gyakran sétált Ady, lesve Léda érkezését. Mert Léda háza is ezen a soron van; Ma vasutas klub. Tovább sétálunk a nagy hőségben. A Körösre néző impozáns helyen áll a neoklasszikus stílusú Állami Színház, előtte Szigligeti Edének, a város szülöt­tének, a magyar népszínmű megterem­tőjének mellszobra látható. A szemet gyönyörködtető szép épületek nézésébe bele is fáradunk és megszomjazunk. A színháztól nem messze van az Asztória kávéház. A forróság elől ide menekü­lünk megpihenni, szomjúnkat oltani. Az épület falán emléktábla hirdeti: sokat járt ebben a házban Ady barátaival szó­rakozni, itt írta verseinek egy részét. Most már nem csak szomjas, de kíván­csi is vagyok. Egy kicsit meghatódva lé­pem által először azt a küszöböt, ame­lyet Ady bizonyára nagyon sokszor átlé­pett. A kávéház „előszobájából“ csigalép­csőn megyünk fel az első emeletre. Ady helyét keresem. Végig járom a kávéhá­zat, de Ady helyét nincs, aki megmutas­sök emlékére. Ezen a téren látunk még egy hatalmas modern épületet. Ez a Kul­túrpalota. Mire újból a park közepébe érünk, ránkesteledik. Még egy szempillan tást vetünk a különböző színekben pom­pázó rózsákra, virágokra, amelyek a friss víztől üdék és harmatosak. A „vándor­nak“ néhány percre jólesik leülni egy fapadra és magába szívni a rózsáktól illatozó friss levegőt... Hajnallájt intünk búcsút Nagyvárad­nak. Száguldunk kelet felé, elhagyva a síkságot. Egyre beljebb a dimbes-dom- bos vidékre. Autóbuszunk szerpentinen halad felfelé a Királyhágóra. Tetejéről sz^p kilátásban gyönyörködhetünk, jól látjuk a Királyerdő szikláit, és a Meszes­hegység magaslatait. A Királyhágó tete­jéről a szerpentinen völgybe érünk, Csú­csára. Állítólag itt volt molnárlegény Ki­nizsi Pál, és innen indult el ragyogó had­vezér! pályája. A község keleti végén, a domboldalon sűrű, lombos fák között meglátjuk a Boncza-kastélyt. Kíváncsi természetű emberek vagyunk, közelebb ről is megnézzük a kastélyt. Betonlépcsőn megyünk felfelé a meredek hegyoldalon Mire elérjük a kastélyt, igencsak pihe günk. Fáradtságunk azonban a friss er­dei levegőtől csakhamar elmúlik. Az a tudat is újabb erőre serkent, hogy kí- vtilről-belülről látjuk a Boncza-kastélyt, ahol Ady Endre sokat időzött Boncza Bertával (Csinszka) kötött házassága után. A kastélyt hatalmas füves park ve­szi körül. Rohan az idő. Mi is rohanunk. Csak­hamar elérjük a Kalotaszegi-medencét. Körülbelül egy órányit töltünk Kalotasze- gen. Igen híres e vidék fafaragása, nép viselete. Nagyon szépek a kalotaszegi varrottasok, párnahuzatok, asztal- és ágyterítők. Szinte minden ház előtt zsi­nóron lógnak végig a falon a piros, fe kete vagy zöld színű kézimunkák, öt hatéves kislányok a ház előtt ülve ügye­sen öltögetik a tűt, az asszonyok kedve­sen kínálják áruikat. Kolozsváron vagyunk. Románia harma­dik legnagyobb városában. Lakosainak száma 200 000. A város az utóbbi évtized­ben rohamosan fejlődött. Új városrészek keletkeztek, melyekben a régi nyomor- negyedek lakói kaptak minden igényt ki­elégítő lakást. A Szabadság teret (ez volt hajdan a város piactere) a hely­beliek még ma is főtérnek, olykor piac­térnek is mondják, bár a piactér már ré­gen másutt van. A tér közepét a Szent Mihály-plébániatemplom foglalja el. Ve­zetőnk különleges alakú kapuira hívja fel figyelmünket. Ezekhez hasonló kapui vannak a brassói Fekete-templomnak és tott széles tereken, nézegetni az üzletek kirakatait. Az éjszakai csöndet nem za­varják a város csilingelő villamosai. Állok a Petőfi téren. Itt van az úgyne­vezett Görög-féle ház, ahol Petőfi 1849- ben megszállt. Innen ment Bereckre jú­lius 25-én, aho'l Bemmel találkozott. Sír­va összecsókolóztak. Petőfi július 28-án érkezett ismét Marosvásárhelyre és innen július 30-án Egressy Gáborral együtt in­dultak Bem kíséretében a Fehéregyháza — Segesvár melletti csatába. Mielőtt Segesvárra mennénk, egy ki- ruacanást teszünk Szovátára. Ez Erdély leghíresebb fürdővárosa. A várost kö­rülvevő, sőt a városba is betolakodó gyö­nyörű fenyvesek között gyönyörű üdülő- házak. „kiskastélyok“ vannak. Az erdő között tó található. Amikor megérkeztünk, csak az egyik fürdőhelyiség van nyitva. Nekem ez is elég. Lassan megyek lefelé a falépcsőn, illetve csak mennék, mert mindjárt a harmadik lépcsőfokon meg- csúszok és a vízbe huppanok. Rémülten keresem a tó fenekét, hogy lábra áll­hassak, de nem találom. Nyelek is egyet- kettőt a tó vizéből. A szememet a só majd kimarja. De aztán rájövök, hogy a tó vizében alig kell úszni, mert a tö­mény sóoldatban lebeg az ember. Ezután én is éppen hogy a kezem mozgatom, szinte elterülök a víz felszínén, pihenek a kellemesen váltakozó langyos-meleg hullámok hátán. A sós víztől felfrissülve hangulatunk is feloldódik. Petőfi megzenésített verseiből éneke­lünk, közben autóbuszunk a dimbes- dombos vidéken Segesvár felé rohan. Se­gesvár előtt az országút szélén vadvirá­got szedünk és koszorúba fonjuk. Seges­várt elhagyva autóbuszunk kis utcába kanyarodik, föl, egyre följebb megy, s egy kisebb dombon megáll. Szótlanul ballagunk a fehéregyházi emlékmű elé. Néhány perces csenddel adózunk a sza­badságharcban elesett hősöknek. Koszo­rúinkat az emlékműre helyezzük, a zseb­kendők is előkerülnek. „Ott essem el én, a harc mezején“ — szavalja az egyik kol­léga Tehát ez az a harcmező . Segesvár és Fehéregyháza környéke, a végzetes harcmező. ahol az a förtelmes gonosz­tett történt — gondolom magamban, s szememből megerednek a könnyek. Széjjel nézek. Látom a hatalmas völgy­katlant. Még kukoricás is van. Magam elé képzelem Petőfit, aki már nem bírta az iramot, üldözői elől fedetlen fővel, széteresztett ingnyakkal, lengő zubbony­ban az országútról balra a kukoricás felé igyekezett. Fegyver nélkül volt, nem védekezhetett. A szúrást élőiről kap­ta 1 Az emlékmű körül kis park van. Jobb oldalon van a Petőfi Emlékmúžeum. Ked­vetlenül besétálok a múzeumba. A szo­bákban a nagy költő helyett csak az em­léktárgyak beszélnek. Szomorúan beírom a nevem az emlékkönyvbe és kiballagok a múzeumból. DUDÁS TERÉZ ■ m _ Kulturális HÍREK □ A párizsi tv I. műsora nagy si­kerrel mutatta be Marcel BluwaI kitűnő dokumentumfilmjét Rosa Luxemburgról, amely két évig állt „dobozban“, amíg végre engedé­lyezték. Az ORTF vezetőség© csak a baloldali sajtó hosszú és kitar­tó hadjárata után tűzte műsorra a 90 perces, sok régi metszetre és filmhíradórészletekre épülő alko­tást, amely felidézi a kor nagy eseményeit a párizsi kommüntől az októberi forradalomig. A l’Hu- manité példamutató filmnek mond­ja BluwaI szenvedélyesen izgal­mas, tanulságos alkotását. □ Az ENSZ legújabb évkönyve számokban fejezi ki a világ gaz­dasági és kulturális helyzetét az 1971-es esztendőben. A közművelő­désre vonatkozó adatokból kide­rül, hogy a lakosság számához vi­szonyítva Luxemburgban olvasnak legtöbb újságot: minden lakosra jut egy példány. A legtöbb tévé- készülék az USA-ban működik: 1000 lakosra 449 készülék jut A könyvkiadásban a Szovjetunió ve­zet: évente 85 000 könyveim jelenik meg, az USA-ban 80 000, az NSZK- ban pedig 40 000. □ A párizsi Editions Socialies Kiadónál megjelent Tran-Duc Thao hanoi filozófus könyve Kutatások a nyelv és a tudat eredetéről címmel. A jeles vietnami tudós va­laha a párizsi Tanárképző Főisko­lán oktatott, s 1951-ben már meg­jelent egy jelentős munkája Feno­menológia és a dialektikus mate­rializmus címmel. □ A varsói Teatr Maly bemutat­ta Joyce Számkivetettek című, ke­véssé ismert drámáját. Főszerep­lő: Andrzej Lapicki. Q Eleonora Duse egykori kosz­tümjében énekelte a Francesca da Rimini címszerepét egy fiatal énekesnő, akiről azt írják Olasz­országban, hogy ő lesz Maria Cal­las utóda. A neve: Raina Kabai- i/anszka. A bolgár énekesnő leg­utóbb igen nagy sikert aratott Torinóban A szicíliai vecsernye Elenájának szerepében is. □ A wiesbadeni Keletre néző ablak nevű fesztiválon előadást tartott: a Bolsoj balett, a prágai Nemzeti Színház és az Obrancov- bábszínház. A Bolsoj egy Anna Karenina-táncjátékot mutatott be Maja Pliszeckajával, a Giselle, a Carmen-szvit és a Hattyúk tava mellett. A wiesbadeni modern ze­nei programot az idén Berio, 6a- thy Berberian és a „London Sinfo- nietta“ zenekar töltötte ki. □ A hónap francia könyvsikere Francois Nourissier Allemande cí­mű regénye. A könyv cselekménye a német megszállás alatt játszódik és — a kritikusok szerint — ön­életrajzi jellegű. □ A Cambridge University Press kiadta Richard Freeborn The Rise of Russian Novel című könyvét, amely Puskin és Lermontov verses regényeitől kezdve, újszerű felfo­gásban mutatja be az orosz regény fejlődését. ■ Az Amerikai Egyesült Álla* mokban — megalapozott becslések szerint — a hetvenes évek végére mintegy 2 millióra emelkedik azok­nak a pedagógusoknak a száma, akik nem számíthatnak arra, hogy képzettségüknek megfelelő állást kapnak. A pedagógusfölöslegnek már ma is vannak jelei: az NSZK- ban például több mint 1000 ame­rikai pedagógus dolgozik, mert hazájukban nem kaptak megfelelő állást. H Aram Hacsaturjan nemrég töltötte be hetvenedik életévét. Ebből az alkalomból beszélgetést közöl vele a Népek Barátsága cí­mű folyóirat. „A hetedik évtizedet átlépve s visszatekintve munkás­ságára, elmondhatja-e, hogy elérte a maga elé tűzött célt?“ — kér­dezte Hacsaturjántől a riporter. „Azt nem mondhatom, hogy igen, mindent végrehajtottam, amiről álmodtam — válaszolta a zeneszer­ző. — Valamit azért sikerült ten­nem. Mindenekelőtt nemzetközivé sikerült tenni Kelet zenéjét, s ez volt életem legfőbb feladata. Igaz, ez a folyamat még nem fejeződött be: kollégáim és tanítványaim folytatják“.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents