Új Szó, 1973. szeptember (26. évfolyam, 208-232. szám)
1973-09-01 / 208. szám, szombat
I, A I e k s z a n d r o v c i k k e_a m o s z k v a i Pravdában A kínai vezetés külpolitikai koncepciója Moszkva — A moszkvai Pravda vasárnapi számában átfogó kritikai elemzést közölt a kínai vezetés külpolitikájáról. Az alábbiakban közöljük a cikket. Jelenleg egyre erőteljesebben megnyilvánul és egyre konkrétabb formákat ölt a sokéves hidegháborús időszakból az olyan kapcsolatokra való átmenet, amelyek a különböző társadalmi és politikai rendszerű államok békés egymás mellett élésének elvein alapulnak. A jelenlegi változások fő tényezője, hogy a világfórumon az erőviszonyok tovább változnak a béke, a haladás és a szocializmus javára. A Szovjetunió és a szocialista közösség többi országának békeszerető külpo litikája, amely növekvő gazdasági erejükön, a haladó erők támogatásán alapul, erős ösztönzést ad e pozitív változások fejlődésének. A világ népei újból meggyőződnek arról, hogy a szocializmus és a béke elválaszthatatlan egymástól. Az SZKP XXIV. kongresszusán kitűzött békeprogrammal egyetért valamennyi jószándékú ember és támogatja azt. E béke programban megtestesül a szovjet külpolitika osztályszocialista jellege, a békés egymás mellett élés lenini elvei következetes érvényesítésének a politikája. Amint a Krím-félszigeten nemrégen lezajlott találkozóról kiadott közlemény rámutat, a testvérországok vezetői nagyra becsülték az SZKP lenini külpo litikáját és személyesen Leonyid Brezsnyevnek, az SZKP KB fő titkárának tevékenységét e nagy nemzetközi jelentőségű politika megvalósítása során. E politika megfelel valamennyi nép létérdekeinek. A Szovjetunió továbbra is azon az úton halad, amelyet az SZKP XXIV. kongresszusa tűzött ki. Tovább fogjuk szilárdítani a barátainkhoz és szövetségeseinkhez — a szocialista közösség országaihoz — fűződő kapcsolatainkat. Az SZKP és a szovjet állam külpolitikai tevékenységének legfontosabb irányzata megszilárdítani ezt az egységet és tovább fejleszteni az együttműködést ezekkel az országokkal. Fejleszteni fogjuk kapcsolatainkat azokkal az országokkal is, amelyek felszabadultak a gyarmati járom alól, és segítséget nyújtunk valamennyi népnek, amelyek a békéért, a nemzeti felszabadulásért, a demokráciáért és a szocializmusért harcolnak. A Szovjetunió továbbra is szembeszáll az agresszív imperialista erők minden mesterkedésével, mindazokkal, akik nem hajlandók enyhíteni a feszültséget, és a hidegháborúhoz való visszatérés, a lázas fegyverkezés mellett vannak, mindazok ellen, akik gyűlöletet és bizalmatlanságot szítanak a népek közölt Világszerte még számos tűzfészek, feszültség és probléma van, amelyek robbanással fenyegetnek Még nem oldották meg a közel-keleti konfliktust és Indokínában mindeddig nem hallgattak el a fegyverek. A népek szilárdan remélik, hogy a béke a világ valamennyi részén diadalmaskodik A tartós békéhez vezető úton az emberiségnek nemcsak a hidegháború maradványait kell leküzdenie, hanem bizonyos erők ellenállását is, amelyek ellenséges álláspontot foglalnak el a világbékével szemben. A nemzetközi feszültség enyhülésének és a lázas fegyverkezés megszüntetésének ellenfelei közé tartoznak a kínai vezetők is. Az SZKP KB ez év áprilisában megtartott ülése megállapította, hogy a Kínai Népköztársaság vezetésének kitartó harca a szocialista országok és a kommunista világmozgalom felzárkózottsága ellen, a nemzetközi feszültség enyhítésére törekvő békeszerető országok és népek erőfeszítései ellen, valamint Peking szovjetellenes politikája árt a békének és a nemzetközi szocializmusnak. Mao Ce-tung csoportjának reakciós „elmélete” A kínai vezetés irányvonalá-. ban a külpolitikai kérdések tekintetében teljes világossággal látható, hogy az elméletben éppen úgy, mint a gyakorlatban, eltérnek az osztály-marxista— leninista alapelvektől. Lenin több mint egy fél évszázaddal ezelőtt rámutatott, hogy az oroszországi Októberi Forradalom után valamennyi nép és ország kapcsolatait az a harc határozza meg, amelyet az imperialista nemzetek nem nagy csoportja folytat a szovjet mozgalom és a szovjet állam ellen... Ha ezt szem elől tévesztjük, akkor nem fogalmazhatunk meg helyesen egyetlen nemzetiségi vagy gyarmati kérdést sem, legyen szó akár a világ legtávolibb részéről is. Csupán e szempont alapján lehet a politikai kérdéseket helyesen megfogalmazni, és a kommunista pártok csak így oldhatják meg őket a civilizált és az elmaradott országokban is. Ez a lenini koncepció lett a kommunista világmozgalom tevékenységének az alapja. Megnyilvánult a kommunista és munkáspártok 1957., 1960. és 1969. évi nemzetközi tanácskozásain kollektíván kidolgozott dokumentumokban. Ebben az elvi kérdésben a maoista vezetés eltérő álláspontra helyezkedett. Most a burzsoá ideológusoktól átvett hazug reakciós elméletet hirdeti, amely szerint a történelmi fejlődés határozza meg a világ valamennyi kis és középnagyságú államának „konfliktusát“ a két „szuperhatalommal“ — a Szovjetunióval és az Egyesült Államokkal. A maoisták ehhez a „két köztes övezet“ abszurd tézisét csatolták, amely szerint Ázsia, Afrika és Latin-Amerika elnyomott népeit („első övezet“) állítólag nemcsak „közös érdekek fűzik a Nyugat és a Kelet egyes legnagyobb tőkésországaihoz“ („második övezet“), hanem „ezzel az övezettel szövetségre kell lépniük és léphetnek“ a „szuperhatalmak“ elleni harcban. Mao Ce-tung csoportja ilyen „elmélet“ segítségével igyekszik legnagyobb „ellenségének“ nevezni a világ első szocialista országát — a Szovjetuniót. A maoistáknak az említett „elméletekre“ azért volt szükségük, hogy ezzel mentegessék antiszovjetizmusukat, a szocialista országok, a kommunista világmozgalom és a nemzeti felszabadító mozgalom egysége és felzárkózottsága elleni aknamunkájukat, s hogy ezzel mentegessék a reakciós imperialista erőkkel való elvtelen paktálásukat. Ugyanakkor Kínát rakéta- és nukleáris „szuperhatalommá“ igyekeznek átalakítani, amelynek jelenlegi vezetői országok és népek sorsáról szeretnének dönteni. A kínai vezetés hegemón törekvéseinek fő akadályát a Szovjetunióban és a többi szocialista országban látja. Éppen ezért egységüket szeretné szétrombolni és aláásni összefor- rottságukat. Peking nem válogat az eszközökben és azt reméli, hogy sikerül nacionalista hangulatot szítania a szocialista országokban, és az egyik szocialista országot a másikkal szembeállítani. A maoisták e felforgató tevékenységükben együttműködnek az emigráns csőcselékkel, amely a kapitalizmus helyreállítására vágyik, felhasznál különféle antiszocia- lista elemeket, kapcsolatba lépett az NSZK szélsőséges nacionalista köreivel, amelyek továbbra Is harcolnak a szocialista NDK ellen, és kapcsolatokat épít ki az Amerika Hangja és a Szabad Európa rádióállomásokkal. A szocialista országok, mint ismeretes, sikeresen megvalósítják a szocialista gazdasági integráció Komplex Programját. Erről tanúskodik mindenekelőtt a Kölcsönös Gazdasági Segítség Tanácsa nemrégen Prágában megtartott ülésszaka. A krími baráti találkozó folyamán a testvérpártok vezetői újból nyomatékosan hangsúlyozták, hogy a gazdasági fejlesztés nagyarányú problémáit bátrabban, gyorsabban és erélyesebben, közösen kell megoldani. A kínai vezetés azonban nyílt hadjáratot folytat a KGST és a Varsói Szerződés, a szocialista közösség nemzetközi szervezetei ellen. A szocialista osztálypolitika káros elvetése Mivel arra a totális harcra, ameiyet a pekingi vezetés valamennyi kommunista párt ellen indított, saját ereje nem elegendő, most egyes kommu nista pártokat igyekszik ráven ni, hogy legalább a maoista politika bírálatával hagyjanak fel, és „semleges“ álláspontot fog laljanak el a maoisták és a kommunista világmozgalom közötti elvi ellentétekhez. Mao Ce-tung csoportja ugyanakkor továbbra is éles ellenséges politikát folytat a marxista—leninista pártok túlnyomó többségével. A kínai veztés bővíteni igyekszik kapcsolatait a burzsoá pártokkal és nyílt vagy leplezett formában tudomásul adja, hogy hajlandó velük együttműködni a kommunisták elleni harcban. A szocialista osztály politika elvetése megnyilvánul a maoistáknak a harmadik világ orszá gaihoz fűződő kapcsolataiban is. A kínai vezetés fő törekvése, hogy a nemzeti felszabadító mozgalmat elszigetelje a szocialista közösségtől. Peking „a kis és középnagyságú' országok“ érdekei „védelmezőjének“ szerepében igyek szik fellépni és a harmadik világ országainak vezetőjévé akar válni. A kínai vezetők ennek érdekében még arra is vetemednek, hogy elhomályosít sák a kínai dolgozók szociális és gazdasági sikereit, kijelentve, hogy Kína fejlődő ország, amely nem a szocialista világhoz, hanem a „harmadik világhoz“ tartozik. Az UNCTAD (az ENSZ kereskedelmi és fejlesztési szervezete) ülésszakán a Kínai Népköztársaság delegátu sa felkérte a titkárságot, hogy a Kínai Népköztársaságot törüljék a szocialista országok jegyzékéből és sorolják be a fejlődő országok közé. Kína mindezt azért teszi, hogy magát a fejlődő országok szószólójának kiáltsa ki, ezeket az országokat saját érdekeire használja fel és elszigetelje őket a szocializmus világától. Hegemón törekvés követhető nyomon abban is, hogy Peking saját vezetésű katonal-po- lítikai csoportosulást szeretne kialakítani Délkelet-Ázsiában. Erről tanúskodik az a pekingi irányvonal is, amellyel India békeszerető politikáját diszkre- ditálni igyekszik a harmadik világ fejlődő országainak szemében, és nemzetközileg elszigetelni igyekszik ezt az országot. Ezzel magyarázható Peking szövetkezése Bangladesh ellen a szélsőséges reakciós militarista erőkkel a szabadságért és függetlenségért vívott harc döntő időszakában. A maoisták már éveken át kettős szerepet játszanak Burmával, Sri Lankával, Malajsiá- val és e terület néhány más országával szemben. A maoisták hegemón törekvéseik elérésére minden eszközt felhasználnak ezekben az országokban — a felforgató tevékenységtől a Mao barát csoportok szervezésétől kezdve egészen a szeparatista irányzatok támogatásáig, amelyeket Peking saját politikájának eszközeként szeretne felhasználni. A kínai vezetés arra törekszik, hogy megzavarja a forradalmi demokratikus erők konszolidálódását Indiában, Burmában, Sri Lankában és önös céljai érdekében bizonytalan helyzetet teremtsen Dél- és Délkelet Ázsiában. Az osztálypolitika feladását tükrözi a tőkésországok vonat kozásában követelt kínai kurzus is. A maoisták az SZKP és a kommunista világmozgalom elleni politikai harcukat, amely immár 15 éve folyik, mint ismeretes, kezdetben mindenféle módon leplezték az imperializmus elleni „forradalmi“ háború hazug, baloldali jelszavaival. Azt hangoztatták, hogy „elvben“ megengedhetetlen bármilyen megállapodás a tőkés- országokkal, s azt állították, hogy a különböző társadalmi rendszerű államok békés egy más mellett élésének politikája opportunista jellegű stb. Ma már e baloldali frázisokból semmi sem maradt meg. A kínai vezetés hátat fordított az annak idején annyit reklámozott antiimperialista programjának. Sőt, az imperializmussal való politikai paktálás útjára léptek a szocialista országok ellen. A hetvenes évek elején fordulat következett be: a Kínai Népköztársaság széleskörűen fejleszteni kezdte kapcsolatait a tőkésvilággal A tőkésországokhoz fűződő kapcsolatok fejlesztése a békés egymás mellett élés elveinek szellemében természetes folyamat, csakhogy Peking ezt a szocialista országokkal fenntartott kapcsolatok rovására teszi. Ezt egyebek kö- zütt a kínai külkereskedelmi kapcsolatoknak a tőkésországok felé való átirányítása is jelzi. Kína nemzetközi kapcsolatainak bővülése örvendetes volna, ha abból az igyekezetből indulna ki, hogy megszilárdítsa a világszocializmus pozícióit, ha a különbüző társadalmi és politikai rendszerű államok békés egymás mellett élésének lenini elveiből Indulna ki. A pekingi vezetők azonban egészen más alapon létesítenek együttműködést a Nyugattal. A szocialista közösség országai azon elvhű politikai irányvonalától eltérően, amely a feszültség enyhítésére, a tőkésvilág reakciós agresszív erőinek elszigetelésére, a világszocializmus pozícióinak a kommunista-, a munkás- és a nemzeti felszabadító mozgalomnak a megszilárdítására irányul, a maőista vezetés nyilvánvalóan az imperializmus azon legreak clósabb erőivel paktál, amelyek az antiszovjetizmus jegyében harcolnak, agresszív revansista politikát folytatnak, fellépnek a haladás erői ellen és a csődöt mondott hidegháborús politika folytatását követelik. Míg a maoisták azelőtt a szocialista, és a tőkésországok kölcsönös kapcsolatainak kérdéseiben támadták a Szovjetuniót és mindenféle módon bizonygatni igyekeztek, hogy a tőkésországokkal nem lehetséges a békés egymás mellett élés, most a dühödt antiszovjetizmus arra vitte Őket, hogy nyíltan szövetkezzenek az imperializmus leg- agr esszív a bb köreivel. Már az SZKP KB 1964 februári ülésén rámutattak, hogy a kínai vezetők. akik helytelen, Lenin-elle- nes úton haladnak, feltétlenül eljutnak oda, hogy ténylegesen az imperializmus reakciós, háborús elemeivel szövetkezzenek. Ez a figyelmeztetés azonban Pekingben süket fülekre talált. Valamennyi nép létérdekeivel ellentétben A Szovjetunió és a többi szociálisul ország, valamint az egész világ békeszerető erői a szocializmus létérdekeivel, valamennyi nép érdekeivel összhangbaji aktívan harcolnak a világpolitikában megnyilvánuló pozitív irányzatok fejlesztéséért és megszilárdításáért. Ez a harc pozitív eredményeket hoz. Megkezdődött az európai biztonsági és együttműködési konferencia. Egyre több hívet szerez az ázsiai kollektív biztonság gondolata. Az ENSZ Közgyűlése több határozatot hagyott jóvá a lázas fegyverkezés ellen. Tovább fejlődtek a Szovjetunió kapcsolatai az Egyesült Államokkal, Francia- országgal, az NSZK-val és más országokkal. E kapcsolatok arra irányulnak, hogy közös megoldást keressenek a legfontosabb nemzetközi problémákra. Jelentős lépés történt az emberiség megóvására a termonukleáris világháború veszélyétől is. Amint a szocialista országok kommunista és munkáspártjai vezetői krími találkozójáról kiadott közlemény hangsúlyozza, meg kell szilárdítani a bekövetkezett pozitív változásokat, reális tartalommal kell megtölteni a szerződéseket, és elő kell készíteni a talajt a világbéke eléréséhez vezető további lépésekre. A pekingi vezetők minden erejükből diszkreditálni igyekeznek a szovjet békeprogra- mot. Ez vált Peking külpolitikájának fő irányvonalává. Peking például leplezetlenül akadályokat igyekszik gördíteni az Európában bekövetkezett pozitív változások útjába és gyengíteni szeretné a szocialista közösség pozícióit ezen a világrészen. Az Európával szemben folytatott kínai politika krédóját tulajdonképpen már 1970-ben megfogalmazták, amikor a maoisták kezdtek színt vallani az „1—2 szuperhatalom“ elleni harcról szóló tézisük igazi értelmével kapcsolatban. Csou En-laj nyilatkozatai szerint a Szovjetunió ..megfékezésére" alkalmas tényezőknek tekinti a nyugat-európai országokat. A révánsistákkai együtt fellép a szovjet—NSZK és a lengyelnyugatnémet szerződés ellen, megkérdőjelezi a második világháború eredményeit és az európai határok sérthetetlenségét. A kínai vezetés igyekszik árnyat vetni az európai biztonsági és együttműködési konferenciára, és aktívan támogatja az európai országokban azokat az erőket, amelyek szeretnék legalább lelassítani e konferencia menetét. A kínai vezetők oly messzire mentek, hogy az európai vitás kérdésekben a NATO és a Közös Piac álláspontját teszik magukévá, sőt síkraszáll- nak a nyugat-európai tőkő&or- szágok gazdasági, politikai és katonai egysége mellett. Állást foglalnak az USA európai katonai jelenléte mellett, az európai együttműködés gondolatával szembeállítják az atlanti egység alternatíváját és azokra az erőkre építenek, amelyek legalábbis szeretnék lefékezni az európai biztonsági értekezlet menetét. Csou En-laj a Washington PoStban nemrégen „naivitással“ vádolta meg azokat az amerikai politikusokat, akik támogatják az NSZK-ban állomásozó amerikai fegyveres erők létszámának a csökkentését. Kijelentette, hogy „Moszkva a Nyugatra a biztonság hamis érzését“ igyekszik rákényszeríteni. Csou En-laj arra buzdítja a nyugati sajtót, hogy a Szovjetunió békeszerető politikája ellen, a NATO-tagállamok katonai költségvetéseinek csökkentése ellen lépjenek fel. Amint a Neue Rheinzeitung nyugatnémet napilap írta, „a kínai külpolitika filozófiája egészen egyszerű — ami az oroszok javára válik, az rossz, és ezzel szemben, ami árt nekik, az jó. Ezek szerint tehát a NATO jó“. A pekingi vezetők tehát olyan erőként lépnek fel, amely nem hajlandó elismerni a kelet-európai népek szocialista vívmányainak megdönthe- tetlenségét, elutasítja a szocialista közösség befolyásának megszilárdítását Európában. A kommunista és munkáspártok elítélik Pekingnek ezt a politikáját, amely a reakciós revan sista erők állásfoglalásával azonos. Közös nevező — az antiszovjetizmus „A Kínai Népköztársaság jelenlegi vezetői politikájának fő mozgatóereje az antiszovjetizmus volt és marad, az az igyekezet, hogy elérje nagyhatalmi, (Folytatás az 5. oldalon) 1973. IX. 1. 4
