Új Szó, 1973. szeptember (26. évfolyam, 208-232. szám)
1973-09-23 / 38. szám, Vasárnapi Új Szó
V asárnap délelőtt, tíz óra harminc perc, harmincöt, egy másodperccel sem több! Azok, akik szíve és lelke az elmúlt éjjel megkapta, amire szomjúhoztak, amit imádnak, vagy legalábbis, amit szeretnek, azok még lustán nyújtózkodnak ágyukban, vagy — magukra kapva valamit — céltalanul ödöugenek a lakásban, turkálnak a kamrákban, csettintgetnek nyelvükkel, töprengve, mire lenne étvágyuk, és mi tudná őket ebben a pillanatban kielégíteni. A vadállat — a sikeres éjszaka után — most nyugodt, kezes, pórázon van, a ragadozó vadállatot az utolsó éjszaka kis csibévé vagy kutyus- kává változtatta. Ám a délelőtt azokat, akik mögött böjti éjszaka, száraz éjszaka, csillagtalan éjszaka van, éjszaka, melyet magányosan hevertek át, elvágva mindattól, amire szívük éhezik, amiről szívük dalol, azt a vadat, amely éhesen tért aludni, csupán az álomtól kábul tan — látszólag — megnyugodva találta. Már a legközelebbi órák megmutatták ennek a nyugodtságnak a látszólagosságát, éhség a szívben, a szemben — a vasárnapi délelőtt, tíz óra harminc perc, harmincöt, nem több, ezt a vadat az ajtóban találja, mintegy az erdő szélén, indulásra készen, hogy eledelt keressen, szavakat és képeket a test énekéhez, amelyet el kell dalolni, különben belehalunk. A feleségem az ajtóban áll, én meg fekszem. Az éhség megparancsolta neki, hogy öltözzön fel, engem viszont az éhségem ágyhoz láncolt. íme ott áll az ajtóban, ott az átjáróban látom őt, pontosan látom, bármi is történik, talán már mindörökké ott látom őt. (Most éjszaka van, hajnali három óra, a város álomba merült — 6, mennyire egyidejű a kettőnk látomása!) Ott áll a nagy, bár nem túlságosan nagy, törékeny alak, nyaka mindig veszélyesen, kihívóan törékeny volt, úgyhogy még a legjobb időszakban is, amikor gyengéden átöleltem, egy másodperc töredékéig mindig töprengtem ... pontosan nem is tudom, hogy min, de — töprengtem... ott áll — tisztán, csinosan, a legkisebb porszemet sem tűrte meg magán soha, betegesen szerette a tisztaságot, ami engem kezdetben majd megőrjített, aztán később ezt is megszerettem benne, ott áll az átjáróban az új szürke kosztümjében; szűk, rövid kosztümkabát, olyan, mint valami kis játékszer. Szoknyája bő, mindig szerette a bő szoknyákat, kék, áttetsző sálját gondosan bedugta a gallér alá, nylon esernyő a hóna alatt, kezében retikül — öltözködése is kiáltóan tanúsította, hogy nem szerethet egy olyan brutális és féktelen valakit, mint én vagyok! Valakit, aki egy pillanatig sem érzi, hogy az élet játék lehet! — ott áll, mintegy megbénultan, megbénultan és elgondolkozva. — Hátha mégis? — fordul hozzám. — Nem — válaszolok. — Hátha mégis felkelnél? — nem mond le. — Öltözz fel, gyere velem, vasárnap van. — Menj, menj, menj csak egyedül. Elment. A nagy körök megnyugszanak a vizen, csönd van, aztán már nincsen olyan nagy csönd, de még egyre csönd van. Nem süt a nap, de a fény szelíd, pihenésre alkalmas, mint a vihar után, mint fegyver- szünet után, mint valakinek a temetése után; mindenki eltemetett valakit vagy valamit, mindenki mindenkit halálra gyötört, és most már nincs több erejük. Egy pillanatig, jó, jó! Egy ideig még ágyban fekszem, aztán felkelek, rendet teremtek a rádiókészülékeim körül, benézek ide is, oda is, teszek-ve* szék. Lassan mégis újra éled gondolataim tompa morgása: „Miért van el olyan sokáig? Mit csinál olyan sokáig? Hol van? Hol?“ A rab nem tud sokáig meglenni börtönőr nélkül. Megkezdődik visszatérésének gyötrő várása, néha nagyon gyötrő, makacs, rossz, már megint rossz. Végre itt van! Milyen jő, hogy itt van! A legfontosabb, hogy itt legyen, mint ahogy korábban az volt a legfontosabb, hogy — ne legyen itt. Három óra múlva tért haza, a barátnőjét nem találta otthon; akkor tehát hol volt? — Olyan szép napfényes idő van, olyan nagyon szép nap van, olyan gyönyörű nap, az emberek már olyan szépen felöltöztek, hogy kellemes nézni őket, látszik, hogy már megvan nekik, ami kell... És a levegő is olyan kellemes, mint a bor, az utca, mint a bor, a reggel, mint a bor. Ügy beszélt, mintha énekelne, szemében az ég tükröződött, szájában a bor íze, s úgy járt-kelt a szobában, mintha továbbra is a városban sétálna, mintha továbbra is a tömegben lenne. Én viszont egész idő alatt — kívül, kívül voltam, nem tolakodón, nem kellemetlenül, de mégis kívül; nem voltam sem az ő egében, sem az ö borában. Benézett a barátnőihez, mondta, de vasárnap délelőtt senki sem ül otthon, senki, senki... „De te itthon ülsz, gondolja magában," — villant át fejemen. Minden, amit mondott, kissé fájt nekem, de nem nagyon, nem gyötrően, az ilyen fájdalomhoz, az elzárt mennyország fájdalmához, már hozzászoktam. Végül mégis odavetett egy mondatot, egyetlen rövid mondatot, mintha csak véletlenül tenné, mintha nem volna semmi jelentősége, pedig az volt a legfontosabb; azt mondta, hogy egy percre beugrott a cukrászdába, és ott találkozott vele. Egész idő alatt megszégyenülten hallgattam. Feleségem mente« volt kínzó lidércnyomásunktól, mindentől, amibe a mi viszonyunk burkolta, ettől az egész kínunktól, s ott a városban volt az ő mennybemenetele, nélkülem. Természetesen féltékeny voltam ezért-azért, hogy neki jó volt, féltékeny voltam, de nem voltam ellene. Szégyenkeztem, féltékenykedtem, sajnálkoztam, de nem voltam ellene és a séta ellen, bár számomra ez nem lehetett kedves. Mégis, amikor meghallottam, hogy cukrászdában volt, vele, egy pillanat alatt minden megváltozott, rikoltó fények gyulladtak bennem, és hirtelen — megláttam mondóká- jának másik, lényeges oldalát. A levegő, mint a bor, az ég, mint a bor, a tömeg, mint a bor, mindig ő volt, az a másik. Amikor elment, már tudta, hogy hozzá megy; amikor elment otthonról, azonnal hozzá futott, útközben sehová se nézett be, aztán kielégülten és orcátlanul elmentek a cukrászdába, hogy egyenek valamit, mert ott nála solia sincs semmi. Bennem a belső fény különös makacssággal visszatért arra a képre, amint indulása előtt ott állt az ajtóban. Hát, íme, indulása előtt azért hívott engem is: menjünk együtt, hogy abszolút biztos legyen — én nem mozdulok ki otthonról —, és meglegyen az alibije. így volt, biztosan így volt! És engem semmi sem védett benne a másikkal szemben, sem a becsületemnek, sem a méltóságomnak nem volt semmi értéke számára. Becsületem, méltóságom, becsületem, méltóságom, becsületem, méltóságom.... Súlyos kő a mellemben. Aztán ez a kő kénné változott. Mindent, mindent elmondtam neki! A becsüNői portré (Könözsi István felvétele) létről, a méltóságról — nem tudom, meghallotta-e, mennyire gyötört engem éppen ez a mondat. Óvatosan, figyelmesen nézett rám, nem válaszolt, csak a vállát, csaknem gyermeki vállát vonogatta, és kiment a kohányba ebédet főzni. Egyedül maradtam a szobában. A lakás még tele volt virággal a nemrégi névnap után, néztem a rózsákra, a szegfűkre, a tulipánokra, és hirtelen — elszállt a dühöm. Gyanúsításom merő képzelődésnek tetszett, fantáziám betegesnek és fáradtnak. „Nem és nem! Nem és nem! Mindez nem lehet igaz! Mindez egyáltalán nem lehet igaz“! Kimentem a konyhába, és segíteni kezdtem neki, így kértem tőle szó nélkül bocsánatot. Megértette, de minden megilletődés nélkül. Az ebédet szótlanul ettük meg. Nem engedtem, hogy elmosogasson, magam végeztem el. Amikor visszatértem a szobába, a rekamién feküdt, körülötte újságok hevertek, amiket nem olvasott. Szeme hideg volt, a falat bámulta. Sem a belépésemre, sem a közeledésemre nem reagált. A kezéért nyúltam, akarat nélküli, hideg, sértő volt. A szeme továbbra is hideg, távoli. Ezer kilométer távolságnyira volt, egy másik bolygón. Én vérben ázva tépelődtem, ő szörnyen unatkozott. Emlékeztettem, hogy látogatóba kell mennünk. Kelletlenül öltözködött, szótlanul beleegyezett, hogy teljesítse kötelességét, de semmi több. A barátommal talán négy óra hosszat üldögéltünk, beszélgetett a háziasszonnyal, aki talán két esztendővel volt idősebb nála, de egészen más volt, mint ő, játszott a házigazdáék pici kislányával, én meg a házigazdával beszélgettem, aki, amikor annak idején megmondtam neki, hogy nősülni akarok, és meghallotta, kit akarok elvenni, elmosolyodott; sehogy se tudtam megérteni, miért nevet, sejteni kezdtem, de félúton elvetettem sejtelmeimet, és mással kezdtem foglalkozni. Feleségem egész idő alatt úgy viselkedett, ahogy kell, mindenkinek jutott mosolyából: a háziasszonynak, a házigazdának, a gyermeknek, a szolgálónak, a tárgyaknak, a bútoroknak, a virágoknak és a játékoknak, mindennek és mindenkinek, kivéve engemet. Bár egyetlen szóval sem fordult hozzám, tudtam, hogy egész idő alatt csak rólam gondolkozik, s ezek a gondolatok csak úgy fejeződhettek be: „A látogatás véget ér, abbahagyom a gyermekkel a játszadozást, megcsókolom az anyját, kezet nyújtok ennek a fegyelmezett és hideg házigazdának, aztán becsukjuk magunk után az ajtót, és abban a pillanatban, amikor becsukjuk magunk mögött az ajtót, és egyedül maradunk, a sátánok ismét visszatérnek, kettőnk közé tolakszanak, és kezdenek darabonként felfalni. És ez ellen semmit sem lehet tenni, sehová sem lehet szökni, sem jobbra, sem balra, engedni kell, hogy fölfaljanak.“ Eljöttünk. Nyári este volt, félig világos, mint azok a nyári esték, melyek csak néhány órára válnak éjszakává, és sohasem teljes éjszakává, hanem olyan szürkületfélévé, mikor a nappal még nem bágyadt el, s ebben a félig sötétségben félig világosságban, ebben a poros melegben az emberek virágcsokrokkal a kezükben futottak, a falvak, a mezők, a fák illatában, siettek az otthonuk felé, az éjszaka felé, mint a reggel a fény felé és a levegő felé, s ebben a félhomályban a gyerekek apjuk karján aludtak. Taxit, mint rendszerint vasárnap, nem lehetett kapni. Idegenül és ellenségesen álltunk be a sorba, és a zsúfolt autóbuszon utaztunk haza. Kijelentette, hogy nem eszik semmit, nem érzi magát valami jól, így hát én is lemondtam a vacsoráról. Az éjszaka nem hozott semmi változást. Másnap nem érezte magát a legjobban, és ágyban maradt, én meg elmentem a városba, elintézni néhány ügyemet. Amikor leszálltam az autóbuszról, a téren abba a másikba ütköztem. Látszólag közömbösen megkérdeztem, hogy találkozott-e tegnap a feleségemmel; ez a kérdés úgy robbant ki belőlem, nem akartam nyomozni, különben sem tudnék, nincs bennem találékonyság. Nekem úgy rémlett, hogy zavartalan, kis késéssel, egy másodperc töredéke után válaszolta, hogy együtt voltak a „Honoratká“-ban. Még néhány közömbös szót tett hozzá, és gyorsan elköszönt. Húsz lépéssel arrább találkoztam a kioszkból kijövő Alzbietával; a feleségem tegnap Alzbietát is említette, amikor felsorolta, hogy kikkel találkozott a „Honoratká"-ban. Megkérdeztem, volt-e tegnap a „Honoratká“-ban. Egy hónapja nem járt ott. Éreztem, hogy elsápadok. Komor arccal tértem haza. Amikor rám pillantott, már tudta, hogy mit várhat tőlem. Nem tudtam fékezni magamat, és kiabálni kezdtem, hogy követelem az igazságot, az igazságot, csak az igazságot; nem tudtam szabadulni ezektől a szavaktól. Olyan voltam, mintha valaki egy lemezt dugott volna a torkomba. Követeltem az igazságot, hogy volt-e tegnap nála, a lakásán. — Voltam — felelte mosolyogva, s kiment a konyhába. Elnémultam. A konyhában tálalta nekem az ebédet, akár a kutyának, ő meg visszament a szobába. Amikor befejeztem az ebédet, már az ajtóban állt felöltözve, útra készen. — Remélem, most nem mondod, hogy én vagyok a hibás? — kérdeztem. — Te! Te! Csakis te! — kiáltotta. Elrohant. Az ablakból utánakiabáltam, hogy várjon meg, még meg sem fordult. Két óra múlva teljesen kimerültén tért vissza. Leült a heverőre, és szótlanul kibámult az égre. Végül elmondta, az egész városban kereste őt, hogy ellenőrizze, valóban azt állította-e, hogy tegnap nála járt. Végül az egyik kávéházban megtalálta; azt mondta, nem akarja, hogy bármi köze is legyen egy olyan őrülthöz, mint én, sem az őrült feleségéhez, vagyis őhozzá. — Igazán azt mondta neked, hogy nála voltam? — kérdezte felvillanó kíváncsisággal a szemében. — így mondta neked? Hiszen ezt nem mondhatta! Hiszen nem mondhatta! Különben tudod, hogy milyen ő. Mindenből tréfát űz. Hiszen nem mondhatott semmi ilyesmit, nem mondhatott... . Szemembe nézett, elkapta a tekintetét, és kinézett az ablakon. Néha úgy érezte, hogy ért valamit, aztán mintha hirtelen nem értené tovább, és idegenül nézett rám, idegenül és egyúttal bensőségesen, mintha bocsánatot kérne tőlem. És olykor én is gyűlölködés nélkül néztem rá, voltak pillanatok, amikor kedvem lett volna bocsánatot kérni tőle, visszavonni mindent, kiáltani, hogy nem akarok emlékezni, de az utolsó pillanatban mindig visszatért a tompa, embertelen fájdalom, hatalmába kerített az a bizonyosság, hogy a feleségem ott volt, hogy taposott rajtam, a méltóságomon és — meghátráltam. — Minek mentem volna hozzá? Ha vele akarnék lenni, akkor miért hozzád mentem volna feleségül?, Hiszen tége sággal nézt nézne. Nag; gyötrődtünk fül ve ül tűn hosszán rál jót tesz ned — Ha ak szem, nincs gon. Tehát eg] csolatot az ségeit, az i sokkal nag} éjszaka mu teremtményt elképzelés, éjszakát, mi tem az ege gásokat. „Jť amikor a 1 tam. — Jón tam magam nie, és jó i: Négy órai fel; talán ' riasztott fel hatalmassá vért. Nem óriássá nö\ már dereng te felültem dol tam, hojte Mét az I teste, húzóc mindig, odí szítottam n megpillanth dett a párn tan, de félt gémtől, de benne ezt í megy végbe napi szaval csak az iga az igazságé szavaktól, nézett rám, heverőről, < heverőre d< tem, és kő igazságot. £ én. Világos helyzetet ti út, hogy v. n ünk mind ami történi! mélyebbre i kig. A fájd. mosollyal n ni, s azt he csak ezt aj tudom, liogi vte«!S7)tórt a tóba, ostoba arcocskájár ső határair semmiféle i vastain, a f pillanatok, kém az arc Mentsd máj rám, hanen úgy éreztei homlokomrí hiányzó fog de nem enj meg, hogy hogy elmer megyek a xi gedd — ugyanúgy s! va újra el mélyre süli bér, mint fť feltettem m aki ilyen i olyan hatal' szítja benne Nyitott s: már hat ór tenelaludtu KJ L Éi Teri a cégű elintézi nőnek. Zsuzi Nagysz kell mi ADOLF RUDNICKI:
