Új Szó, 1973. szeptember (26. évfolyam, 208-232. szám)
1973-09-23 / 38. szám, Vasárnapi Új Szó
Wiliam Davenport franciaországi riportja 1973. IX. 23. Cowboyok Dél-Franciaországhan • Camargue — színfolt a Rhône deltájában • Népszokások és hagyományok „Vesd magad a földre, görnyedi hétrét. A bikák és a lovak nem lépnek rád.“ Ezt a díjtalan tanácsot kaptam egy „bennszülöttől“ Camargue-ban, ezen a lagúnáktól körülszabdalt vidéken, melyet az útikalauzok „Franciaország egyik legfurcsább, páratlan, sajátos vidékének“ tartanak. Láttam legelésző vad bikákat és híres camar- gue-f fehér lovakat a dús réteken, amelyeket „vénasszonyok sójának“ nevezett mocsári növényzet borít, s betakarja az egész óriási nedves síkságot. Ám amikor ezek a fekete bikák Saintes Maries de la Mére-ben felém tartottak, nem vetettem magam a földre, hanem inkább bezárkóztam autómba és innen figyeltem az „abrivadót“ jellemző további vad jeleneteket. Saintes Maries de la Mére 2300 lakosú földközitengeri városka — Camargue „fővárosa“. Abrivadó- nak pedig azt nevezik, amikor a bikák a város utcáin keresztül vágtatnak az arénába, helyesebben vágtatásra kényszerítik őket. Apró termetű gyors fehér lovakon hat cowboy űzte az állatokat. „Figyelem* Itt vannak!“ A tömeg kissé hátrább szorult, utat engedve hat rohanó fekete bikának. Mint megmagyarázták, most az a feladat, hogy akárcsak egy bikát is elválasszanak a többitől és élvezzék az így támadó nagy zűrzavart. Petárdákkal, liszteszacskókkal, botokkal, sőt mankókkal felfegyverzett ezrek próbálták útját állni a lovaknak. Petárdák robbantak, liszteszacskók repültek a cowboyok szemébe. Valaki süteményt vágott közéjük. Aztán a legnagyobb meglepetésemre két napégette fiatalember a lovak patái alá vetette magát. A füst- és porfelleg eloszlása után épségben láttam őket viszont, amin joggal álmélkodtam. Saint-Ma- ries nemhiába áll a csadák városa hírében — sikerült elkapniuk egy bikát. Egy legény a szarvánál fogva ragadta meg, a másik meg a farkát húzta. Öt másodperc múlva elengedték, aztán hanyat-homlok iszkoltak. A bika nekirontott a kávéház teraszán bámészkodó népségnek. A vendégek fele bent bújt el, mások meg autók tetejére másztak a dühöngő állat elől. A helyi közlekedési rendőr egy fa tetején kötött ki. A bika a teraszon rontott-bontott, míg érte nem jött egy cowboy és beterelte a tengerparti arénába. KÜLÖNÖS SZIGETLAKOK „A 740 négyzetkilométernyi Camargue „sziget“ déli határát a tenger alkotja. Ez a Rhône deltájának a szíve. A régi római Arlés város mellett a folyó két ágra szakad — délkeleti irányban a Nagy-Rhöne, délnyugati irányban pedig a Kis- Rhőne folyik, számtalan érrel teletűzdelt, mocsaras síkságot alkotva. A síkság északi részén, a Kis-Rhőne jobb partján százezer acre földön rizst, szőlőt és egyéb növény- kultúrákat termesztenek. Camargue lakói évente százezer tonna rizst termelnek, s ennyi egész Franciaország ellátására elegendő. Harmincezer acre földet tengeri sóképződmények borítanak, ezeket egy sófeldolgozó vállalat aknázza ki, mely évi 1 millió 700 ezer tonna sót állít elő. Van itt még 26 ezer acre vadon is, a vándormadarak tanyája. Camargue zoológiái és botanikai rezervátumát a Francia Természetvédelmi Társaság igazgatja. A „sziget“ többi területén — 4 ezer acre közös legelőn és 55 rancson — a Földközi-tenger vidékén általánosan elismert bikafajtákat tenyésztenek. Franciaországi ősi barlangokban fennmaradtak 15—30 ezer évvel ezelőtt készült sziklarajzok, amelyek lovaktól kísért bikákat ábrázolnak. A bika címerképével mentek a csatába Iulius Caesar 6. légiójának veteránjai. Camargue-szigetén földet kaptak azért, hogy időszámításunk előtt 49-ben segítettek Marseille bevételében. Leginkább tisztelt isteneik egyike volt Mithra, akinek szent bikája az erő és férfiasság jelképe volt. Camargue-ban még mindig erős a bikakultusz. Egyszer végignéztem egy itt elterjedt vértelen bikaviadalt. Húsz fegyvertelen férfi mérte össze erejét és gyorsaságát a hatalmas állattal. A bika szarvai közé rózsaszínű kokárdát kötnek, mint amilyen egyes ógörög bikaszobrokon látható. A díjat az a bika kapja, amelynek kokárdája 15 percnyi küzdelem után is ép marad. A kokárda letépését megkísérlő férfiakat „ra- sefer“-eknek nevezik (rase borotválkozást jelent, ebben az esetben azt a hasonlatot, hogy annyira megközelítik a bikát, mint borotva a bőrt). Fehérbe öltözve küzdenek a dicsőségért és szerény díjért — azért a néhány dollárért, amit a helyi kereskedők felajánlanak. AZ ARÉNA KIRÁLYAI Ezek a bikák. A reklámok is őket emlegetik. Egy rencstulajdonos 100—500 dollárt kap az arénába küldött bikáért. Az összeg a bika hírnevétől és harciasságától függ. Ottlétemkor az aréna sztárja Tamarisso, egy agresszív bika volt, amely hosszú, keskeny orr- csontjával, lantszerű szarvaival inkább egy időszámításunk előtti XVI. századból származó műkénél bikaszobórfejre emlékeztet, mint a spanyolországi szertartásos bikaviadalok széles homlokú áldozataira. Ez a fajta, valamint az itteni viadal technikájának hasonlatossága a krétai Minosz király palotájának falfestményein ábrázoltakéval azt a gondolatot ébreszti a szemlélőben, hogy talán a görögök hozták be ezt a bikafajtát és a bikaviadal szokását, amikor időszámításunk előtt kb. 600-ban Marseille-t alapították. Egyszóval: Tamarisso elképesztő volt. Egymás után szólították a nézőket a küzdőtérre, hogy mérkőzzenek meg a gyors mozdulatú fiatal bikával, melynek szarvait az alkalomra bőrtokba bújtatták. A két fiatalember, aki az abriva- do idején a bikát fogta, beperdült az arénába és vidáman parodizálta a spanyol matadorokat. Egyikük azonban nem volt elég gyors: a bika feldobta őt a levegőbe és a szerencsétlen flótás majdnem a nézők ölébe zuhant. Elbeszélgettem velük. Megtudtam, hogy egy helyi szállóban pincérek. Ahmed algériai volt, Bonito andalúziai cigány, mindketten Camargue „fogadott fiai“. — Párizsban kétszer annyit kereshetnénk, de itt a bikákkal futkározunk s ez a legizgalmasabb foglalkozás a világon. Camargue-ban szabadiak érzi magát az ember. — mondotta Ronito. LEGENDÁK ÉS SZOKÁSOK Este vacsorára voltam hivatalos Denis Colombe hoz cocharelle-i rancsára. Denis Colombe de Donand házának fehér falú ké nyelmes vendégszobájában fogadott minket. Az ősz szakállú, ötven év körüli férfi cowboyruhát viselt. Átható sötét tekintetében egy misztikus meg szállottsága tükröződött. — Én menedzser vagyok, kötelességem bikákat tenyészteni és fenntartani. A bikák életmódunk jelképei. Megtudtuk, hogy 55 rancson 12 ezer bikát és 3 ezer fürge lovat nevelnek. Camargue-ban és a szomszédos Languedocban évente mintegy ezer bikaviadalt rendeznek. — A bikákkal kapcsolatos megállapodást szó belileg kötjük meg, nem szeretjük a papírt hangoztatta Denis. — Undorodunk Párizs centrali zált bürokráciájától s mindentől, ami hagyomá nyainkat veszélyezteti... Távozásunkkor egy könyvet kaptunk a vendég látótól. Provanszál versek antológiája volt. A leg nagyobb hatást Denis felesége nagyapjának, Folco de Baroncelli márkinak a versei keltették. 1907 ben ő szervezte meg a „Nemzeti Guardiamo Tár saságot, hogy „ápolja és dicsővé tegye a bika hitet, az artézi viseletet, Camargue hagyományait és a provanszál nyelv virágzását.“ Baroncelli mint költő látnoknak bizonyult. 1943-ban Avignonban halt meg, miután elhagyta a náci megszállás alatt levő Camargue-ot. Porail 1951-ben cowboykísérettel, a Saintes Maries del tájába vitték át. Temetésekor állítólag ezer bika szomorúan bőgött. Nem hallottam, hogy valaki is cáfolta volna ezt a történetet. Camargue az a hely, ahol a legendák sokáig élnnk. Camargue-ban a legnagyobb tiszteletnek egy rancstulajdonos hölgy, Fanjon Guillerme örvend, aki 77 éves kora ellenére még mindig lovagol. Egy languedoci költő félszázaddal ezelőtt a „cowboyok királynőjének“ nevezte. — A nagyapám párizsi ügyvéd volt, de engem a szívem mindig ide húzott, ahol családunk gyökerei vannak. Nem tudom, lovagolni-e tanultam hamarabb, vagy járni — mondotta, amikor a sza Ionjában fogadott. A „királynő“ rancsán jelenleg 172 bikát nevelnek. AZ EMBEREK ÉS A TERMÉSZET Jacques Cafarelli Camargue rezervátumának az őre. Nyugtalanítják a fészkelő flamingókat zavaró sugárhajtású repülőgépek, a sok ezer autó, a sok üdülő ... — Az ültetvényesek felhasználják a Rhône vizét, sőt hormonkészítményeket és herbícideket is alkalmaznak a terméshozam növelésére. Amikor aztán a rizsföldekről leeresztik a vizet tavunkban a halak és a növényvilág látja a kárát. Kellene egy új szivattyúállomás, hogy a rizsföldek vizét visszaszivattyúzzák a Rhône-ba. Vaccares mocsár világában túl sok hormon és gyomirtó szer gyü- lemlett fel. Veszélyben forog Camargue természetes rezervátuma, ha nem tesznek valamit... Camargue legszenvedélyesebb és talán legbefolyásosabb „fogadott fia“ doktor Luc Hoffmann, a Tour de Valle-i biológiai állomás alapítója és igazgatója, Itt évente több mint 20 ezer vándormadarat látnak el gyűrűvel. Mellesleg a Nemzetközi Vadvilág Alap alelnöke is. A bázeli egyetem elvégzése után 1946-ban járt itt először. 1954-ben szervezte meg a kutatőállomást, ahol sok lelkes bioló gus és technikai szakember működik, hogy meg próbálja megmenteni a vad világot a tartományban. — Meg akarjuk védeni a természeti élet különféle formáit — mondotta a doktor. Camargue-ban vad és kultivált helyek egyvelegével állunk szemben. A kultivált helyek elősegítik a sokféleséget: A kacsák és a fehér gólyák például a rizsföldeket kedvelik, a flamingók a sós tavakat. A szár- ■; nyasok elhelyezkedésében most bekövetkezett a szükséges egyensúly. A rizsföldek nem veszélye- >.• sek, ha nem alkalmaznak mérgező vegyszereket. Olyan vízelvezetési rendszert javasoltunk, amelynek segítségével a rizsföldekről a szennyvizeket szivattyúkkal egyenesen visszajuttathatjuk a Rhő- ne-ba. A francia kormány jóváhagyta a Camargue-i nemzeti rezervátum kibővítésének tervét. E terület eléri a 200 ezer acret, s felöleli az összes eddigi rezervációs területeket. Kibékíteni hivatott a mező-- i • gazdaság, a sóipar és a természetkedvelők antago- nisztikus érdekeit. Hoffmann doktor teleszkópjának segítségével betekintést nyerhettünk a flamingó családok magánéletének titkaiba. Alkonyaikor beszédbe elegyedtem a teleszkópot kezelő, érte felelős fiatalemberrel, Georges Vlassis a neve, 1950-ben Arles-ben született. — Görög neved van, úgye? — kérdeztem. — Igen. — De francia vagy. — Camargue-i vagyok, — válaszolta. Georges hetente hét napot dolgozik, egyszobás viskóban lakik, könyvek és a rádió társaságában. — Nem érzed néha a magányt? — kérdem. — Nem, ha az ember szereti munkáját, akkor nem. — Te Hoffmann doktornál dolgozol? — Én Hoffmann doktorral dolgozom, — igazított helyre. Elégedetten álldogáltunk az ég és a tenger között Camargue „szigetnek“ ezen a földdarabkáján, mert egy helyreigazított raggal kifejezhettük Camargue szabad szellemét. Az ősi Arles római arénái — itt féltve őrzik a régmúlt idők emlékeit
